Witt­ner Mária: Gyur­csány, a sátán­fattya szem­be­köp­te a forradalmat

Az ’56-os halál­ra­ítélt sze­rint a for­ra­da­lom meg­csú­fo­lá­sa nem ismét­lőd­het meg.

Gyur­csány Ferenc volt fele­lős a 2006-ban kiala­kult álla­po­to­kért, és sokan még min­dig ezt a sátán­fattyát állít­ják pie­desz­tál­ra! Aki azt mer­te mon­da­ni azon a nyá­ron, hogy Szűz Mária levet­te a kezét az ország­ról, majd most jövünk mi… Nagyon nagy lesz az ő bün­te­té­se, még nem érzi, de fog­ja, ebben biz­tos vagyok! – nyi­lat­koz­ta lapunk­nak adott inter­jú­já­ban Witt­ner Mária ’56-os sza­bad­ság­har­cos, volt ország­gyű­lé­si képviselő.

– Ön, aki min­den évben tart fia­ta­lok­nak rend­ha­gyó tör­té­ne­lem órá­kat, hogyan lát­ja: mennyi­re érdek­lő­dik ez a kor­osz­tály a magyar tör­té­ne­lem, az 1956 októ­be­ri ese­mé­nyek iránt?

– Való­ban, nagyon sokat jár­tam a fia­ta­lok­hoz még tavaly is, idén azon­ban a koro­na­ví­rus-jár­vány miatt nem tud­tam ilyen tör­té­ne­lem órá­kat tar­ta­ni. Hogy miként áll októ­ber 23-ához az ifjú­ság, azt fia­tal­ja válo­gat­ja. Ki mit hoz magá­val a csa­lád­ból? Fon­tos, hogy milyen taná­rok veszik kör­be, hogy való­ban tel­jes szív­vel tanítják‑e a magyar tör­té­nel­met. Való­ban szük­ség­sze­rű­nek tartják‑e azt, hogy a diá­kok meg­is­mer­jék és meg­sze­res­sék a való­di magyar tör­té­nel­met? Sok múlik a taná­ro­kon, egye­ne­sen gyer­me­ke­ink jövő­je, ezért job­ban meg kell őket becsül­ni. Ugyan­ak­kor arról is szól­ni kell, hogy a múlt meg­íté­lé­sé­ben jelen­tős sze­re­pe van az ifjú­sá­gi szer­ve­ze­tek­nek is. Ki mire hall­gat? Ha vala­ki a Momen­tum­ra fogé­kony, akkor azt kell mon­da­nom, hogy nagyon rossz kezek­ben van az ifjúság,

mert az egy­ér­tel­mű­en egy haza­áru­ló társaság.

De mit is jelent a momen­tum? A pil­la­nat… Pil­la­nat­párt lesz, és hamar el fog tűn­ni a süllyesz­tő­ben, úgy­hogy fon­tos, hogy a fia­tal­ja­ink ne nagyon kapasz­kod­ja­nak az uszályába!

– Az ifjú­ság­nak kel­le­nek a hite­les pél­da­ké­pek. Önök­nek kik vol­tak a pél­da­ké­pe­ik ’56-ban?

– Októ­ber­ben emlé­ke­zünk az ara­di tizen­hár­mak­ra, nekünk ők vol­tak a pél­da­ké­pe­ink! Nagyon hálás vagyok a sors­nak azért, hogy ami­kor 1992-ben meg­hív­tak Auszt­rá­li­á­ba, ellá­to­gat­hat­tam egy otta­ni októ­ber 23‑i ünnep­ség­re. Elvit­tek min­ket egy 1848 – 49-es sza­bad­ság­har­cos házá­ba, aki a vilá­go­si fegy­ver­le­té­tel után oda emig­rált. Ott tele­pe­dett le, elvett egy otta­ni nőt, gyer­me­kei szü­let­tek. Halá­la után pedig a házá­ból múze­um lett. El nem tudom mon­da­ni, milyen lélek­eme­lő érzés kerí­tett ott hatal­má­ba, hogy én, mint ’56-os sza­bad­ság­har­cos, bebo­csá­tást nyer­het­tem egy 1848 – 49-es sza­bad­ság­har­cos egy­ko­ri otthonába!

A for­ra­dal­má­rok, a sza­bad­ság­har­co­sok min­dig ugyan­azok marad­nak, mert a cél­ja­ik, álma­ik is ugyan­azok: a füg­get­len és sza­bad Magyarország.

– Kik lehet­nek a mai fia­ta­lok tör­té­nel­mi pél­da­ké­pei?

– Meg­győ­ző­dé­sem, hogy lehet­nek pél­da­ké­pek, de sem­mi­kép­pen sem Kádár János, aki tömeg­gyil­kos volt – ezt nem kell szé­pí­te­ni és nosz­tal­gi­á­val tekin­te­ni rá. Való­di pél­da­kép viszont Tóth Ilo­na, a szi­gor­ló orvos, aki­ről mára egy­ér­tel­mű­en kide­rült – sokak­kal egye­tem­ben –, hogy tel­je­sen ártat­la­nul végez­ték ki! Job­bá­gyi Gábor jogász­pro­fesszor végé­re járt az ügyé­nek: fény derült rá, hogy az ávós, akit állí­tó­lag ’56 novem­be­ré­ben bes­ti­á­li­san „meg­gyil­kol­tak”, való­já­ban 1981-ben hunyt el! Akkor mi bűne volt Tóth Ilo­ná­nak ebben a „gyil­kos­ság­ban”? Hosszan lehet­ne még sorol­ni a pél­dá­kat – ami bizo­nyos, hogy még van mit kutat­ni, és ez nem csak a tör­té­né­szek kötelessége.

Nekünk pedig az a fel­ada­tunk, hogy beszél­jünk, elmond­juk mind­azt, ami velünk történt.

Éppen teg­nap vet­tem a kezem­be egy köny­vet, ami­nek az a címe: Aki­ért nem szólt a harang. Heming­way regé­nyé­vel ellen­tét­ben az ’56-os hősö­kért, áldo­za­to­kért soká­ig való­ban a haran­gok sem szólhattak.

Arc­cal lefe­lé, drót­tal össze­kö­tött kéz­zel kapar­ták el a kivég­zett for­ra­dal­má­ro­kat. Éle­tük­ben meg­aláz­va, hol­tuk­ban meggyalázva…

Közü­lük még min­dig sokan fek­sze­nek jelö­let­len sírok­ban. Saj­nos az egy­ko­ri már­tí­rok nem let­tek iga­zá­ból rehabilitálva.

Az éle­tet vissza­ad­ni nem lehet, saj­nos nagyon sok érté­kes ember­éle­tet vett el a kom­mu­nis­ta rend­szer. Amit tehe­tünk, hogy ezek­ben a napok­ban rájuk emlé­ke­zünk – és soha­sem feled­ke­zünk meg arról, hogy ők való­ban az éle­tü­ket a hazá­juk sza­bad­sá­gá­ért adták! Talán ez az, amit job­ban meg kel­le­ne becsül­ni­ük fia­tal­ja­ink­nak, hiszen ha ez nem is lát­ha­tó első­re, de a mai vilá­gunk az elő­dök mun­ká­ján nyugszik.

– 2006-ban, a for­ra­da­lom 50. évfor­du­ló­ján hogyan tud­tak meg­em­lé­kez­ni társaikról?

– Egy ’56-os bará­tom keve­sebb mint egy hónap­pal az ötve­ne­dik évfor­du­ló előtt halt meg. Előt­te báto­rí­tot­tam, hogy „erős­nek kell len­ned, meg kell élned az évfor­du­lót”, de végül előbb elha­gyott min­ket. Akkor azt mond­tam: „Iste­nem, csak te tudod, hogy mi elől vit­ted el őt!” Pár nap­pal később, 2006. októ­ber 23-án meg­tud­tuk, mitől men­tet­te meg a Jóis­ten! Nem kel­lett meg­él­nie, hogy az akko­ri hata­lom szem­be­köp­je az egész ’56-os for­ra­dal­mat és az emlé­ke­zők tömegeit.

Ami 2006-ban, a Gyur­csány-kor­mány alatt tör­tént, az az 1956-os for­ra­da­lom és a túl­élő sza­bad­ság­har­co­sok meg­csú­fo­lá­sa volt.

Októ­ber 25-én, a sor­tűz emlék­nap­ján elmen­tünk a Kos­suth tér­re, virá­go­kat akar­tunk leten­ni az ’56-osok sír­já­ra. A teret lekor­do­noz­ták, ezért kér­tem a rend­őrö­ket, hogy ha nem is tud­juk kegye­le­tün­ket mél­tó­kép­pen leró­ni, akkor leg­alább a virág­ja­in­kat tegyék oda helyet­tünk. Erre nem vol­tak haj­lan­dó­ak. Akkor oda­vág­tam hoz­zá­juk a virá­go­kat, hogy tegyék oda, aho­vá akarják…

Ezt tet­ték velünk, az emlé­ke­zők­kel, egy­ko­ri szabadságharcosokkal.

Gyur­csány Ferenc volt a fele­lős az akkor kiala­kult fel­há­bo­rí­tó álla­po­to­kért, és sokan még min­dig ezt a sátán­fattyát állít­ják pie­desz­tál­ra! Aki azt mer­te mon­da­ni 2006 nya­rán, hogy Szűz Mária levet­te a kezét az ország­ról, majd most jövünk mi… Nagyon nagy lesz az ő bün­te­té­se… még nem érzi, de fog­ja, ebben biz­tos vagyok! Vala­mint abban is, hogy az, ami 2006-ban meg­tör­tént, nem for­dul­hat elő még egy­szer. Azóta meg­fo­gyat­koz­tunk, de azért vagyunk még emlé­ke­zők – bízom ben­ne, hogy ’56 üze­ne­tét az ifjú­ság is magá­é­nak érzi, meg­őr­zi és mél­tó módon emlé­ke­zik majd rá.

Tóth Gábor

Kiemelt képün­kön: Witt­ner Mária ’56-os halál­ra­ítélt a Tóth Ilon­ka Emlék­ház és büsz­ke­ség­pont meg­nyi­tó­ün­nep­sé­gén 2016-ban. MTI Fotó: Mát­hé Zoltán

For­rás: vasar​nap​.hu