Wass Albert: Nyírő József és Tamá­si Áron vitája

Tizen­négy esz­ten­dőn keresz­tül üldö­gél­tünk együtt ugyan­an­nak a kolozs­vá­ri kávé­ház­nak a törzs­asz­ta­lá­nál, vala­hány­szor mind­ket­tőn­ket egy­idő­ben vetett be a város­ba a sors. Az Erdé­lyi Heli­kon törzs­asz­ta­la volt ez, szem­ben a Mátyás-szo­bor­ral. Erdély szel­le­mi és lel­ki meg­új­ho­dá­sá­nak nagy esz­ten­dői vol­tak ezek: 1930 és 1944 között. 

A képen Tamá­si Áron és Nyírő József

Ami­kor a poli­ti­kai és gaz­da­sá­gi leti­port­ság mélyé­ről úgy emel­ke­dett föl euró­pai magas­sá­gok­ba az erdé­lyi szel­lem, mint a szé­kely mesék vad­pá­vá­ja: tol­la­in a nap suga­rát visel­te s az anyák könnyé­ből font igaz­gyöngy koro­nát a fején. 

Kevés­be­szé­dű ember volt Áron, mint min­den iga­zi szé­kely. Néha úgy ültünk ott annál az asz­tal­nál, hogy fél­órán­ként ha esett egy szó. De annak az egy szó­nak mag­ja volt, súlyos gon­do­la­tok­tól és gond­tól ter­hes magja. 

Egy este hár­mas­ban ültünk volt annál az asz­tal­nál. Ezer­ki­lenc­száz­har­minc­nyol­cat írtak a kalen­dá­ri­um­ké­szí­tők. Tamá­si Áron, Nyírő József és jóma­gam. Ők ket­ten vit­ték a szót, én végez­tem a hallgatást. 

Súlyos, nagy poli­ti­kai vita nehéz­ke­dett ket­tő­jük közé: a naci­o­na­liz­mus és a huma­niz­mus néz­tek egy­más­sal far­kas­sze­met a kávé­há­zi már­vány­asz­tal mögött. 

Nyírő József azt hir­det­te nagy szó­val, hogy a szé­kely­ség jöven­dő­jét hor­do­zó szé­kely író első­sor­ban szé­kely kell legyen s csak azután ember. 

Tamá­si Áron úgy lát­ta cél­sze­rű­nek, hogy csak úgy lehet ered­ményt elér­ni, ha a szé­kely sor­sot beál­lít­ja az ember az egye­te­mes embe­ri­ség élvo­na­lá­ba, tehát elő­ször ember s csak azután székely.

Kemény, nagy bir­kó­zás volt ez ket­te­jük között s iga­zi szé­ke­lyes birkózás. 

„Csak­a­zér­tis szé­kely!” dör­rent föl Nyírő Jós­ka, s nagy cson­tos öklé­vel az asz­tal­ra csa­pott. Olyan csönd lett a kávé­ház­ban, hogy még a pin­cér kezé­ben is meg­állt a tálca. 

„Csak­a­zér­tis ember!” felel­te Áron, s nagy szé­les tenye­re az asz­tal­ra csa­pott. Aztán csak néz­ték egymást.

„Szé­kely!” mor­dult egyet Nyírő jó ötper­ces hall­ga­tás után. 

„Ember!” adta vissza Tamá­si Áron a szót tíz perc­cel később. 

Aztán fél­óra is eltelt, csak ültünk ott és sen­ki se beszélt. Meg­it­tunk egy-egy konyakot. 

Majd sok idő múl­tá­val Nyírő las­san és tem­pó­san benyúlt a zse­bé­be, elő­vett onnan egy nagy gyöngy­ház­nye­les bics­kát, gon­do­san meg­néz­te, kinyi­tot­ta, meg­pöc­köl­te ujjá­val a pen­gé­jét, s kemé­nyen letet­te maga elé az asz­tal­ra, hogy csak úgy koc­cant. „Szé­kely!” mor­dult föl hangosan. 

Áron néz­te a nagy csú­nya bics­kát egy dara­big, aztán ő is bele­nyúlt a zse­bé­be s elő­ko­tort onnan egy nagy csor­ba béka­nyú­zót. „Ember!” felel­te kemé­nyen, s oda­rak­ta ő is a nagy csú­nya has­nyi­to­ga­tó szer­szá­mot maga elé az asztalra.

Aztán még ültünk ott körül­be­lül egy jó órát. 

Kós Károly bejött, meg­néz­te a bics­ká­kat, meg­ren­del­te a maga kávé­ját, meg­it­ta, mon­dott nehány szót s elment. Mások is jöt­tek, beszél­tek erről-arról s elmen­tek megint. S a két szé­kely pedig ott ült még mind­ég szem­ben egy­más­sal, és hallgatott. 

Hir­te­len Nyírő­né jelent meg az ajtó­ban. Oda­jött az asz­tal­hoz, sze­lí­den ránk mosoly­gott, s ura vál­lá­ra tet­te a kezét. „Meg­fe­led­ke­zett a szín­ház­ról?”, kérdezte. 

Nyírő Jós­ka meg­rán­dult, mint­ha álmá­ból ébresz­tet­ték vol­na föl. „Dehogy­is, kicsi lel­kem”, felel­te vidá­man a feleségének,„csak bele­me­le­ged­tünk a beszédbe,s elmúlt az idő nagy­se­be­sen. Megyünk hát, hogy­ne men­nénk”. S már föl is állott nagy igyekezettel.

Áron föl­né­zett reá az asz­tal mel­lől. „Azért harag nin­csen?” Félig kér­dez­te, félig mond­ta, mint egy meg­ál­la­pí­tást. Nyírő felé­je for­dult, s ráne­ve­tett. „Miért len­ne? Sze még itt van­nak a romá­nyok, ész­be tart­suk, Áron”. Azzal már ment is, egye­ne­sen, mint a szál­fa, kis rózsa­bo­kor-fele­sé­ge mellett.

Már kívül vol­tak az ajtón, ami­kor Áron fel­só­haj­tott mel­let­tem. „Micso­da ember”, mond­ta bámu­lat­tal a hang­já­ban, „kár, hogy fej­jel rohan neki minden­nek, s az eszit nem használja”.

Évek múl­tá­val ez a kis élmény szin­te tör­té­nel­mi mére­tű­vé nőtt emlé­ke­ze­té­ben, ami­kor a két nagy szé­kely író útja lát­szó­la­go­san olyan éles szög­ben vált el egymástól. 

Nyírő József, az ország­gyű­lé­si kép­vi­se­lő és a haza­fi tovább­ra is fej­jel rohant a fal­nak, míg Tamá­si Áron az eszit pró­bál­ta hasz­nál­ni, érzé­sei és indu­la­tai helyett. 

Mind a ket­ten ugyan­azt a célt szol­gál­ták: a szé­kely nem­zet meg­men­té­sét.

De az útja­ik külön­bö­ző irány­ból pró­bál­ták elér­ni a célt.Nyírő József német segít­ség­gel és a fegy­ve­rek ere­jé­vel, Tamá­si Áron a huma­niz­mus és a demok­rá­cia eszközeivel. 

Egyik meg­al­ku­vás nél­kül, a másik megalkuvással.Sajnos, egyi­kük­nek sem sike­rült. Egyi­kük sem tud­ta, hogy azon az estén, ami­kor a vita elkez­dő­dött ket­tő­jük között a kávé­há­zi asz­tal­nál, itt a messzi Ame­ri­ká­ban a gono­szok és rava­szok akna­mun­ká­ja foly­tán a szé­kely nem­zet sor­sa már régen eldőlt. 

A két nagy szé­kely lel­ke ma már ott lebeg vala­hol Szé­kely­or­szág fölött a magas­sá­gos égben.

Talán ott ülnek újra szem­közt egy­más­sal egy égbe­li kávé­ház asz­ta­lá­nál, ahol Nyírő Jós­ka már jó ide­je üldö­gél, míg Áron­ka, sze­gény, csak mos­tan érkezett. 

S szin­te hal­lom, ahogy Nyírő Jós­ka mond­ja, mély dör­mö­gő han­gon: „Hát meg­jöt­tél, Áron”. „Én meg” fele­li Áron­ka a maga szo­ká­sos sóhajával. 

Aztán csak ülnek ott s búsulnak.

For­rás: Facebook