„Uram, a te arco­dat aka­rom keresni.”

Feb­ru­ár 11. – A bete­gek világ­nap­ja. 1992 óta ez a nap a Bete­gek Világ­nap­ja, a meg­em­lé­ke­zés­sel az Egy­ház kíván­ja hálá­ját és elis­me­ré­sét kife­jez­ni mind­azok­nak, akik éle­tü­ket szen­tel­ték annak, hogy a bete­gek­kel, szen­ve­dők­kel foglalkozzanak.

-Inter­jú főtisz­te­len­dő Mezei And­rás keszt­he­lyi plé­bá­nos­sal (Kis Szent Teréz Bazi­li­ka), kór­ház­lel­késszel a bete­gek világnapján.

A sze­mi­ná­ri­um­ban, a pap­ne­ve­lés során fel­ké­szí­tik, vagy fel lehet egy­ál­ta­lán készí­te­ni a pap­nö­ven­dé­ke­ket arra, hogy szin­te nap mint nap talál­koz­ni fog­nak majd a bete­gek­kel, a szen­ve­dők­kel, a halállal?

Azt gon­do­lom, hogy mind­ez leg­in­kább nyi­tott­ság és kariz­ma kér­dé­se. A kariz­mák azon­ban külön­fé­lék, sok­fé­lék. Erre iga­zán fel­ké­szül­ni nem lehet, főleg nem „tan­köny­vek­ből”. Bízd magad Jézus­ra! Talán ez len­ne a leg­jobb fel­ké­szí­tő üze­net. Ez a leg­főbb tanítás!

Mi csak esz­kö­zök vagyunk és a fel­ada­tunk az, hogy Jézus Krisz­tust kép­vi­sel­jük a jelen­lé­tünk­kel. Ez óri­á­si fele­lős­ség! Mi vál­lal­tunk egy élet­re­szó­ló hiva­tást, meg­hal­lot­tuk Isten hívó­sza­vát. A leg­fon­to­sabb szol­gá­la­tunk során, hogy az eleset­te­ket, a bete­ge­ket, a sze­gé­nye­ket, a kizsák­má­nyol­ta­kat ész­re­ve­gyük, segít­sük, fel­ka­rol­juk. „Legye­tek hát irgal­ma­sok, amint Atyá­tok is irgal­mas.” (Lk 6,36). Nagyon fon­tos az irgal­mas­ság tes­ti cse­le­ke­de­té­nek gya­kor­lá­sa, a kéz­zel való érin­tés gyó­gyí­tó ereje!

Egy szen­ve­dő beteg­nek, egy hal­dok­ló­nak mivel tudsz te leg­in­kább segíteni?

Azt gon­do­lom, hogy aki már tud­ja önma­gá­ról, hogy gyó­gyít­ha­tat­lan beteg és meg­lát­ja a papot, akkor akar­va aka­rat­la­nul a halál jut eszé­be. A halál tény­le­ge­sen ott van. Jézus Krisz­tus is elszen­ved­te a halált. Ez az élet vele­já­ró­ja. A beteg­el­lá­tás során nincs kül­ső­ség. Ott szem­be­sü­lünk a „mez­te­len való­ság­gal”. Fáj­dal­mas bizony azzal szem­be­sül­ni, hogy itt a vég, nem lehet szé­pí­te­ni a dol­go­kat. A való­ság leg­több­ször, hogy itt a halál órá­ja, vajon készen áll‑e a beteg erre? Nem kell nekünk imp­ro­vi­zál­nunk, mi a szent­sé­get szol­gál­tat­juk ki, Jézus Krisz­tust kell, hogy kép­vi­sel­jük. Oly­kor a jelen­lét, vagy a meg­hall­ga­tás töb­bet ér, mint a szó. A hal­dok­lók érzé­ke­lik a jelen­lé­tet, sok­szor meg­szo­rít­ják a kezün­ket, könny csor­dul az arcu­kon. Nagyon fon­tos az alá­zat, az együtt­ér­zés, a sze­mé­lyes jelen­lét, a báto­rí­tás, a szo­li­da­ri­tás, a türe­lem, a mosoly­gás, a remény, sőt a humor is!

Ami­kor eluta­sít­ja egy beteg a papot, azt hogyan lehet kezel­ni, dühí­tő érzés?

A kór­ház­ban kor­te­rem­ről kor­te­rem­re jár­va nem tud­ni, hogy ki kato­li­kus, ki hívő, ki nem, sok­szor talál­ko­zunk saj­nos eluta­sí­tás­sal. Óva­to­san kell hoz­zá­áll­ni ilyen­kor az adott hely­zet­hez. Sokak­ban ott a düh, a mély fáj­da­lom, hogy Isten miért adott neki ilyen keresz­tet, vagy nem tud­juk, hogy ki mennyi­re van éppen komoly gyógy­sze­rek befo­lyá­sa alatt. Van saj­nos, hogy múlt­bé­li sérel­me is van a sze­mély­nek és álta­lá­no­sít. Irgal­mas­nak, nagyon türel­mes­nek és empa­ti­kus­nak kell len­ni! Szol­gá­la­tom leg­ele­jén volt, hogy én is meg­sér­tőd­tem, ha egy beteg eluta­sí­tott. Ez szá­munk­ra is egy folya­ma­tos tanu­lá­si folya­mat!  Ezek a talál­ko­zá­sok engem is, min­ket is taní­ta­nak. Tehát min­dig nagyon óva­to­san, tisz­te­let­tel­je­sen kell meg­kö­ze­lí­te­ni a bete­gek állapotát!

Cleve­land­ben töl­tött lel­ki­pász­to­ri szol­gá­la­tod során úgy tudom, hogy önkén­tes­ked­tél gyer­mek­kór­ház­ban (Rain­bow Babi­es and Children’s Hos­p­ital). Azt gon­do­lom, hogy az embe­re­ket leg­in­kább a gyer­mek szen­ve­dé­se, a gyer­mek halá­la vise­li meg iga­zán. Te ezt, hogyan viselted?

Ami­kor hív­tak – álta­lá­ban a gyer­mek inten­zív osz­tály­ra – a gyer­mek már kór­há­zi gépe­ken volt. A gyer­mek, a cse­cse­mő tel­je­sen ártat­lan. Ez egy nagyon spe­ci­á­lis, nehéz, külön­le­ges eset. Nehéz beszél­ni is róla. Itt nincs más, csak az Iste­ni irga­lom. Ott vagyunk, jelen vagyunk, imád­ko­zunk a szü­lők­kel együtt a gyermekért…a kegyelemért.

Olyan is volt, hogy a vissza­for­dít­ha­tat­lan beteg gyer­me­ket még a halá­la előtt meg­ke­resz­tel­tem. Az asszisz­ten­sek vol­tak a kereszt­szü­lők. EZ mind­annyi­unk szá­má­ra nagyon fel­eme­lő és meg­ha­tó volt, nekem örök emlék.

Te fon­tos­nak tar­tod, hogy a kór­há­zi dol­go­zók­kal, orvo­sok­kal is beszél­gess, az ő lel­ki éle­tük­kel, álla­po­tuk­kal is foglalkozz?

Ez külö­nö­sen is elő­tér­be került az elmúlt évek során, a jár­vány­ügyi hely­zet­ben. A kór­há­zi dol­go­zók érzé­ke­nyeb­bek let­tek még inkább és nagyon segí­tő­ké­szek velünk! Imád­koz­zunk az orvo­sok és ápo­lók min­den­na­pi nemes kül­de­té­sé­ért, szolgálatáért.

Kez­det­től fog­va, a koro­na­ví­rus-jár­vány meg­je­le­né­sé­től fog­va bejár­ta­tok a Covid-inten­zív osz­tá­lyok­ra. Nem volt ben­ned félelem?

Nem. Abszo­lút nem fél­tem. Ez idő alatt még nagyobb szük­ség volt a bete­gek láto­ga­tá­sá­ra, a hal­dok­lók lel­ki támo­ga­tá­sá­ra. Volt, hogy tel­je­sen tele volt a kór­ház, dup­la ste­ril, orvo­si védő­ru­há­ba öltöz­tünk fel és men­tünk be a bete­gek­hez. Én magam nem fél­tem a beteg­ség­től, pedig érin­tet­tük a bete­ge­ket is. Rossz érzés inkább az volt, hogy leg­több eset­ben tud­tuk, hogy ez már az utol­só kenet. Sok eset­ben fia­ta­lok­hoz hív­tak ben­nün­ket, ez azért meg­vi­selt. De jó volt azért azt is tapasz­tal­ni, hogy vol­tak, akik meg­gyó­gyul­va kijöt­tek aztán a kórházból.

Mennyi­re tar­tod azt fon­tos­nak, hogy az isko­lai hit­ok­ta­tás során beszélj a gye­rek­nek a halálról?

Nagy hiba, hogy sokan nem beszél­nek a gye­re­kek­nek a halál­ról és ami­kor talál­ko­zik az elmú­lás­sal, akkor nem tud­ja a gye­rek fel­dol­goz­ni. A gye­re­kek­ben meg kell erő­sí­te­ni a hitet. Ők job­ban fel­dol­goz­zák a halált, mint a fel­nőt­tek. Nem sza­bad tabu­sí­ta­ni a halált! A halál témá­ja érdek­li a gye­re­ke­ket én azt tapasz­ta­lom. Fon­tos a Min­den­szen­tek, a Halot­tak napi ünnep­kör, hogy igen­is beszél­jünk arról, hogy mind­annyi­an Isten kezé­ben vagyunk.

Hálá­san köszö­nöm a beszél­ge­tést And­rás atya! Továb­bi Isten­től áldott szol­gá­la­tot kívánok!

Imád­koz­zunk mind­annyi­an ma a betegekért!

Szerző/fotó: Halász Gábor

For­rás: veszpre​mi​er​sek​seg​.hu