Hírek Morzsák Ukraj­na az utób­bi har­minc évben sem­mit nem fej­lő­dött, hanem vég­te­len nyo­mor­ba kor­má­nyoz­ták vezetői

Ukraj­na az utób­bi har­minc évben sem­mit nem fej­lő­dött, hanem vég­te­len nyo­mor­ba kor­má­nyoz­ták vezetői

Külön­le­ges aspek­tus­ból ismer­he­ti meg a nagy­kö­zön­ség Erőss Zsolt tra­gi­kus sor­sú magyar hegy­má­szó és fele­sé­ge Sterczer Hil­da házas­sá­gát, ugyan­is a gyász­fel­dol­go­zás folya­ma­tán keresz­tül szem­be­sül­he­tünk ket­tő­jük külö­nös, viszon­tag­sá­gos, de annál mélyebb kap­cso­la­tá­val a Cin­e­Fest Mis­kol­ci Nem­zet­kö­zi Film­fesz­ti­vál debü­tá­ló Magas­sá­gok és mély­sé­gek film­ben. Az alko­tás­ban Trill Zsolt sze­mé­lye­sí­ti meg a 2013-ban a Kancs­en­dzön­ga meg­má­szá­sa köz­ben eltűnt hegy­má­szót. A Nem­ze­ti Szín­ház tár­su­la­tá­nak tag­já­val arról beszél­ge­tünk, hogyan készül azok­ra a sze­re­pek­re, ame­lyek ext­rém módon igény­be veszik fizi­ku­mát, de szó­ba kerül az is, hogy kár­pát­al­jai­ként hogyan éli meg az orosz- ukrán háborút?

A beszél­ge­té­sünk apro­pó­ja a Magas­sá­gok és mély­sé­gek című film közel­gő, szep­tem­ber 22‑i bemu­ta­tó­ja, amely­ben Erőss Zsolt hegy­má­szót ala­kít­ja. Elő­ször is kezd­jük azzal, hogy mennyi­re ismer­te akár hal­lo­más­ból koráb­ban Erőss Zsol­tot? Mit gon­dol arról a szent őrü­let­ről, aho­gyan a hegy­má­szás­hoz állt?


Sze­mé­lye­sen nem ismer­tem őt, csak látás­ból, ugyan­is ami­kor 2000 és 2005 között az Újszín­ház­ban dol­goz­tam Kol­lár Lajos hegy­má­szó, a “Magya­rok a világ nyolcezresein”-sorozat szer­ve­ző­je a teát­rum ügye­lő­je is volt egy­ben. Így elő­for­dult, hogy a csa­pa­tát lát­tam a büfé­ben, köz­tük Erőss Zsol­tot is. Egy- két szót vál­tot­tunk, de mélyebb réte­gek­ben nem ismer­tem. És ami az ő szent őrü­le­tét ille­ti, a hegy­má­szás­ról a film előtt nem sokat tud­tam, nagyon nehe­zen kép­zel­tem el azt, hogy milyen az, ami­kor vala­ki ennek a világ­nak a sűrű­jé­ben léte­zik. Sok ember­nek mesél­tem a film­ről, arról, hogy mivel fog­lal­ko­zom, és azt vet­tem ész­re, hogy nagyon meg­osz­tó maga a hegy­má­szás is és Zsolt sze­mé­lye is. Nagyon-nagyon más világ, tény­leg egy szent őrü­let szük­sé­ges hozzá. 

Milyen volt a talál­ko­zás Erőss Zsolt özve­gyé­vel, Sterczer Hil­dá­val? Hogyan tud­ta az ön mun­ká­ját segíteni?


Nagyon jó volt, nagyon nyi­tott hölgy. Együtt men­tünk a Pilis­be fel­ké­szül­ni, falat mász­tunk. A habi­tu­som­ból kifo­lyó­lag elég sokat beszél­tem, ami­re azt mond­ta nekem Hil­da, hogy nem Zsol­tot kel­le­ne ját­sza­nom, hanem Kol­lár Lajost, mert sze­rin­te én olyan vagyok, mint ő. Erre mond­tam neki, hogy “meg­ígé­rem neked, hogy­ha elkezd­jük a for­ga­tást, akkor nem fogok ennyit beszélni”.

“Sok ember­nek mesél­tem a film­ről, és azt vet­tem ész­re, hogy nagyon meg­osz­tó maga a hegy­má­szás is és Zsolt sze­mé­lye is.”

Szá­mos jele­net az Alpok­ban for­gott, oly­kor veszé­lye­sebb körül­mé­nyek között. Tes­ti­leg és lel­ki­leg hogyan tré­nin­gez­te magát erre a feladatra?


Sze­rin­tem van­nak dol­gok, ami­re men­tá­li­san fel lehet készül­ni, és van­nak, amik­re nem. A szem­él­te­tés ked­vé­ért hadd mesél­jek el egy pél­dát! Cso­ma Sán­dor, a film ren­de­ző­je fel­hí­vott a magas­la­ti fel­vé­te­lek előtt, hogy vigyünk‑e kasz­ka­dőrt magunk­kal. Mond­tam neki, hogy sze­rin­tem nem kell. Azt mond­ja, “átkül­dök neked néhány fotót arról, hogy hol leszünk.” Mon­dom, per­sze, küld. Az igaz­ság­hoz hoz­zá­tar­to­zik, hogy nem vagyok egy nagy okos­te­le­fon meg inter­net­füg­gő. Egy nap múl­va kér­de­zi a fiam, hogy apa, te lát­tad, hogy Sán­dor mit kül­dött neked? Mon­dom, nem, nem volt időm még meg­néz­ni. Erre vála­szul: “de hát nézd már meg, mert ez nem egy­sze­rű dolog”.  Ekkor az agyam­ban hátul bein­dult vala­mi, és nem néz­tem meg. Sze­rin­tem tol­tam magam­tól a dol­got. Akkor szem­be­sül­tem csak a mere­dek hely­szín­nel, ami­kor oda­ér­kez­tünk, és föl­men­tünk három­ezer méter magas­ra. Akkor Sán­dor meg­mu­tat­ta, hol kell majd föl és lemászni. 

Ott azon­nal gyo­mor­gör­csöm lett, a comb­ja­im hir­te­len beáll­tak, de ezt az óri­á­si izgal­mat ott, akkor nem mutat­tam. Per­sze én vol­tam az utol­só, aki­nek a jele­ne­tét vet­ték, addig pró­bál­tam beszél­ge­tés­sel elte­rel­ni a figyelmem.

Volt két cso­dá­la­tos oszt­rák úri­em­ber, akik segí­tet­tek nekünk a dol­go­kat föl- le vin­ni. Ők úgy men­tek ott a szik­lá­kon, mint­ha oda szü­let­tek vol­na. Ők vol­tak, akik meg­mu­tat­ták, hogy mire kell figyel­ni. Amíg a jele­ne­te­ket vet­tük, egy­szer csak azt érez­tem, hogy meg­szok­tam a dol­got. Az ember adap­tá­ló­dik a tér­hez, és ami­kor csi­nál­ni kell, nem gon­dol­ko­dik. Ezért mond­tam, hogy vala­mi­re föl lehet készül­ni, vala­mi­re meg nem lehet fel­ké­szül­ni. De azért ki kell hang­sú­lyoz­nom, hogy a film nem a mászás­ról fog szólni.

A közel­múlt­ban a Magas­sá­gok és mély­sé­ge­ken kívül több alko­tás­ban is sze­re­pel, lát­hat­ják a nézők a készü­lő Hadik- film­ben is, amely­hez szin­tén hatal­mas fizi­ká­lis fel­ké­szült­ség­re volt szük­ség. Hon­nan merít erő ezek­hez a feladatokhoz?


Gon­do­lom, hogy van­nak adott­sá­gok is, de eze­ket az adott­sá­go­kat muszáj kar­ban­tar­ta­ni. A futást pél­dá­ul azért sze­re­tem, mert tudom, hogy­ha négy-öt kilo­mé­tert lefu­tok heten­te több­ször, az elég a szín­pad­ra, ahhoz, hogy egy ket­tő óra tíz per­ces elő­adást kőke­mé­nyen végig nyom­jak, és nem gon­dol­ko­dom azon, hogy mikor veszek leve­gőt. A Hadik­nál a moz­gást nagy­ban nehe­zí­tet­te pél­dá­ul az öltö­zék, ezek­ben a vas­tag gúnyák­ban le- föl ugrál­ni a lóról, ember­pró­bá­ló fel­adat volt, a meleg csak rátett egy lapát­tal. Maga a lovas fel­ké­szü­lés is kemény volt. Több hetet töl­töt­tünk lovar­dá­ban, magán­ok­ta­tá­son. Több tekin­tet­ben is kihí­vás volt, de hát ezért izgal­mas for­gat­ni. Soha élet­ben nem éltem vol­na át eze­ket a kalan­do­kat, hogy­ha nem kapom meg ezen lehetőséget. 

Trill Zsolt, mint Hadik And­rás huszártiszt

Az elmúlt hetek­ben for­gott a Radics, a meg­át­ko­zott ember című film, amely­ben a magyar zenei legen­da éle­tét viszik vászon­ra az alko­tók. Ön ebben a zenész édes­ap­ját for­mál­ja meg. Úgy tűnik mos­ta­ná­ban azok a sze­re­pek talál­ják meg, amely­ben valós sze­mé­lye­ket kell meg­for­mál­ni. Mennyi­ben más ezek­re fel­ké­szül­ni, fel­épí­te­ni a figu­rát, mint egy fik­tív karak­ter esetében?


Ami­kor egy fik­tív sze­mélyt épí­tek fel, akkor magam­ból, az adott tér­ből és az idő­ből indu­lok, ahol a karak­ter “elhe­lyez­ke­dik”. Maga­mat, a sze­mé­lyi­sé­ge­met sem tudom kizár­ni, a stí­lu­som ben­ne marad. A valós sze­mé­lyek­nél ehhez hoz­zá­jön az, hogy sokat olva­sok, adott eset­ben meg­hall­ga­tok embe­re­ket, akik ismer­ték az ille­tőt. Meg­pró­bá­lom meg­is­mer­ni a köze­get, ami­ben élt. Ezek nagyon tud­nak segíteni.

A magyar közön­ség ele­in­te szín­há­zi szí­nész­ként ismer­te meg önt. Hogyan tré­nin­gez­te át magát olyan kivá­ló fil­mes szí­nésszé, hogy pél­dá­ul a Radics mozi ren­de­ző­je, Kla­csán Gábor azt mond­ta,  hogy ön a töké­le­tes film­szí­nészt meg­tes­te­sí­tő magyar szí­né­szek egyi­ke. Nem hiány­zik pél­dá­ul a közön­ség azon­na­li vissza­jel­zé­se a kame­rák előtt? 


Ez nagyon hízel­gő, köszö­nöm. Az igaz­ság­hoz hoz­zá­tar­to­zik azért az, hogy én a szín­ház­nak vagyok a nagy rajon­gó­ja. A film az egy egé­szen más világ, nagyon komoly tech­ni­ka. Viszont a ket­tőt ötvöz­ni kell. Nagyon sok­szor a film­ből viszek a szín­ház­ba, aztán pedig a szín­ház­ból viszek a film­be. A ket­tő külön­bö­ző dolog, de sze­rin­tem ki tud­ják egy­mást egé­szí­te­ni. A film­ké­szí­tés nagyon izgal­mas. Ez a faj­ta mun­ka vég­te­len jó fej embe­rek­kel hozott össze, bejár­tam sok-sok helyet, aho­va nem jut­nék el soha.

Mind­egyik mozi­sze­re­pe­mért nagyon hálás vagyok, kezd­ve onnan­tól, ami­kor Sára Sán­dor elhí­vott a bereg­szá­szi szín­ház­ból, hogy sze­re­pel­jek a film­jé­ben orosz katonaként. 

Ami a közön­sé­get illet, van ehhez is egy ked­ves tör­té­ne­tem, amit még élek, nem felej­tek el. Ami­kor az Arany­bul­lát for­gat­tuk, az első nap rög­tön egy hatal­mas mono­ló­got kel­lett elő­ad­nom, amely­ben az Arany­bul­lát hir­de­tem ki. Bemen­tem a fel­vé­tel hely­szí­né­re, egy temp­lom­ba, és ott volt nagy­já­ból het­ven ember. Az egész olyan volt, mint egy szín­há­zi pre­mi­er. A teát­rum­ban pró­bá­kon min­dig van bent egy-két ember, akkor azo­kat a bizo­nyos gát­lá­so­kat le tud­juk vet­kőz­ni némi­leg. Még akkor is döb­be­ne­tes élmény volt, hogy tud­tam, itt lehet bakiz­ni, maxi­mum újra vesszük. Nagyon mély nyo­mot hagyott bennem.

Trill Zsolt sze­rint a szín­há­zi és fil­mes szín­ját­szást ötvöz­ni kell.

Ön a bereg­szá­szi járás­ban, Sáros­oro­szi­ban szü­le­tett, a Bereg­szá­szi Illyés Gyu­la Magyar Szín­ház egyik ala­pí­tó­ja. Hogyan éli meg az orosz- ukrán háborút?


Nagyon nehe­zen élem meg, nekünk min­de­nünk ott van. Ott van­nak a fáink, ott van­nak a sír­ja­ink, ott van­nak a szü­le­ink, test­vé­re­ink, roko­na­ink. Hihe­tet­le­nül mély fáj­da­lom­mal élem meg. Látom, hogy embe­rek bele­rok­kan­nak. A bereg­szá­szi tár­su­lat itt is van Magyar­or­szá­gon. Mi, fiúk, meg­kap­tuk a behí­vót, így nem tudunk haza­men­ni. Ször­nyű ez a bizony­ta­lan­ság, nem tud­juk meg­mon­da­ni, hogy egy­ál­ta­lán mikor lép­het­jük át a határt újra. Egy biz­tos, én nem megyek har­col­ni. Már csak azért sem megyek, mert beval­lom őszin­tén én az egész ukrán har­minc éves veze­tést totá­li­san elhi­bá­zott­nak tar­tom. Ezen évti­ze­dek alatt ez az ország nem fej­lő­dött, hanem vég­te­len nyo­mor­ba vezet­ték. Ukraj­na a Szov­jet­unió szét­hul­lá­sa­kor a leg­jobb lehe­tő­sé­gek­kel indult. Vég­te­le­nül hábo­rú­el­le­nes vagyok, de sze­rin­tem nem vélet­len, hogy ők hábo­rú­ba keve­red­tek. Nem az ukrán nép­ről beszé­lek, hanem az ukrán veze­tés­ről. Mi tud­juk, hogy milyen rend­szer ez. Mi a bőrün­kön tapasz­tal­tuk, nap mint nap. Vég­te­le­nül kor­rupt világ, és saj­nos ‑ne nekem legyen iga­zam- nem tudom, hogy ebből ki tudnak‑e majd jön­ni. Sze­rin­tem sen­ki nem tet­te fel abban az ország­ban azt a kér­dést, hogy ez miért tör­tént meg 2022-ben? Hogy tör­tén­he­tett ez meg? Sze­rin­tem ez a leg­na­gyobb baj.

Veze­tő kép: Hadik Facebook

For­rás; nul​la​hat​egy​.hu