Újra­ter­ve­zés a nyu­ga­ti világban

Koráb­bi pub­li­cisz­ti­ká­im­ban vilá­go­san fel­vá­zol­tam a nyu­gat­ról felénk áram­ló bizán­ci rom­lás súlyos­sá­gát, viszont azt is érde­mes hoz­zá­ten­ni, hogy nem tel­je­sen remény­te­len a fel­tá­ma­dás és a jobb idők eljö­ve­te­le. Miért is mon­dom ezt? Mert a tör­té­ne­lem erre tanít ben­nün­ket. Az embe­ri tár­sa­da­lom­épí­tés­re ugyan­is négy alap­ve­tő cik­lus vál­ta­ko­zá­sa jel­lem­ző. 1. A nehéz idők erős embe­re­ket szül­nek. 2. Az erős embe­rek virág­zó tár­sa­dal­ma­kat épí­te­nek. 3. A virág­zó tár­sa­dal­mak gyen­ge embe­re­ket sza­ba­dí­ta­nak ránk. 4. A gyen­ge embe­rek ismét nehéz idő­ket idéz­nek elő… Majd ismét vissza­kö­szön az első fázis és jön a meg­úju­lás. A tör­té­nel­mi tapasz­ta­la­tok sze­rint min­den kor­szak tető­zé­se és meg­is­mét­lő­dé­se hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen száz éven belül bekövetkezik.

Ha csak azt néz­zük, hogy jelen­leg melyik cik­lu­son megyünk keresz­tül, már­is opti­mis­tább­nak kell len­nünk. Hiszen sen­ki nem kétel­ked­het abban, hogy jelen­leg a 4. sza­kasz­ban vagyunk, amely a „nehéz idő­ket” idé­zi. Ahogy Wass Albert is írja, a minő­sé­gi­leg gyen­ge (noha erő­sza­kos), úgy­ne­ve­zett ron­tó embe­rek rom­bo­lá­sá­nak idő­sza­kát éljük. A nehéz idők miatt azon­ban las­san elő­tér­be kerül­nek az erős, látó embe­rek, és ennek kap­csán fel­emel­ke­dés és egy újabb for­du­lat vár­ha­tó. A leg­utób­bi ilyen ígé­re­tes vál­tás a máso­dik világ­há­bo­rú végé­vel indult be Nyu­ga­ton, pél­dát­lan fel­len­dü­lés­sel és arány­lag békés évti­ze­dek­kel, majd 1970-től ismét jött a stag­ná­lás és bizán­ci hanyatlás.

A nyu­ga­ti orszá­gok ma már nem képe­sek pél­dát mutat­ni a világ töb­bi részé­nek se gaz­da­sá­gi, se poli­ti­kai, se kul­tu­rá­lis érte­lem­ben. Azon­ban tíz-húsz éven belül min­den bizonnyal ismét szá­mít­ha­tunk pozi­tív for­du­lat­ra. Addig pedig már gug­gol­va is kibírjuk…

A tör­té­ne­lem arra is meg­ta­ní­tott, hogy a rom­lás és a nehéz idők majd­nem min­dig a biro­dal­mi ter­jesz­ke­dé­sek okán súj­tot­tak ben­nün­ket. A szov­jet biro­da­lom for­má­li­san 1922-ben jött lét­re és 1991-ben vég­leg össze­om­lott; 69 évig bír­ta. Meg­szű­né­sé­vel világ­po­li­ti­kai vá­kuum ala­kult ki, és már egy ide­je a glo­bá­lis hatal­mi vetél­ke­dés négy­di­men­zi­ós tér­ben mozog: az ame­ri­kai, nyu­gat-euró­pai, orosz és kínai pró­bál­ko­zá­sok öle­lé­sé­ben, ame­lyek ver­sen­gé­sé­ből eddig több­nyi­re az ame­ri­kai aka­rat került ki győz­te­sen. Joe Biden hata­lom­ra kerü­lé­sé­vel viszont a szép­re­mé­nyű ame­ri­kai arany­kor­nak befel­leg­zett. És a nyu­gat-euró­pa­i­nak is. Nem kizárt azon­ban, hogy idő­vel jelen­tős for­du­lat jön világ­szer­te, amely egy­faj­ta új, önkén­tes ala­po­kon nyug­vó szö­vet­sé­ge­si rend­szert és fel­emel­ke­dést hoz. Nagy kér­dő­jel, hogy az anta­go­nisz­ti­kus szer­ke­zet­ben műkö­dő totalitá­rius kom­mu­nis­ta Kína a kapi­ta­lis­ta gaz­da­ság­po­li­ti­ká­já­val még med­dig bírja.

A vég­ső össze­om­lás azon­ban még várat magá­ra. Hagy­ni kell tehát, hogy a jelen­le­gi libe­rá­lis ámok­fu­tás kitel­je­sed­jen, amely óha­tat­la­nul a sza­ka­dék szé­lé­re sodor­ja a nyu­ga­ti tár­sa­dal­ma­kat. Egy­sé­get aka­runk! – dek­la­rál­ják most cini­ku­san a káosz­ban felül­ke­re­ke­dett demok­ra­ták, miu­tán hóna­po­kon keresz­tül enged­ték, hogy radi­ká­lis ala­ku­la­ta­ik fel­éges­sék fél Ame­ri­kát. Mily ele­gáns gesz­tus. De talán jobb lett vol­na, ha idő­ben fel­eme­lik a hang­ju­kat az Anti­fa- és Black Lives Mat­ter-tom­bo­lás és erő­szak ellen. Ha a Mer­riam – Web­s­ter-szó­tár­ban a két­ar­cú­ság vagy álszent­ség defi­ní­ci­ó­ját nekem kel­le­ne meg­ha­tá­roz­nom, vél­he­tő­en csak annyit írnék oda: ame­ri­kai demok­ra­ták vagy brüssze­li libe­rá­li­sok. Még­is úgy vélem, feles­le­ges hada­koz­nunk ellenük.

Üze­nem kül­hon­ban élő bará­ta­im­nak, hogy nincs min­den elvesz­ve: lesz itt még ame­ri­kai tavasz és meg­úju­lás, amely Euró­pán keresz­tül hoz­zánk is elérkezik.

Euró­pa ezer­éves tör­té­nel­mi múlt­ja, gaz­da­sá­gi sike­rei és kul­tu­rá­lis irány­mu­ta­tá­sa mind­annyi­unk pél­da­ké­pe. Még­is, mára Euró­pa is zátony­ra futott saját jólé­tét és fej­lő­dé­sét ille­tő­en. Már egy­ál­ta­lán nem köve­ten­dő a nyu­gat-euró­pai min­ta, Euró­pa kele­ti része pedig még nem jutott el arra a szint­re, hogy átve­gye a veze­tő sze­re­pet. Ezt a két­se­bes­sé­ges Euró­pát erő­sí­tet­te az elmúlt ötven évben az egy­re növek­vő, kont­rol­lá­lat­lan musz­lim és egyéb ide­gen kul­tú­rá­jú töme­gek bete­le­pí­té­se. Euró­pa nem­hogy nem egy­sé­ge­se­dik, hanem szem­mel lát­ha­tó­an tovább sza­kad, amely diver­gen­ci­át az euró­pai veze­tés nem tud­ja, vagy éppen­ség­gel nem haj­lan­dó kezel­ni. A bot­rá­nyos vak­ci­na­be­szer­zés (pon­to­sab­ban: be nem szer­zés) most vég­képp meg­mu­tat­ta, hogy Brüsszel nem képes a tag­ál­la­mok érde­ke­it össze­han­gol­tan kép­vi­sel­ni, mind­össze saját önző, ult­ra­li­be­rá­lis poli­ti­kai rög­esz­mé­it kíván­ja megvalósítani.

Ame­ri­ka kez­de­ti sike­re­it és fel­emel­ke­dé­sét még kalóz­ko­dás, hódí­tó hábo­rúk, ópi­um­csem­pé­szet és a sza­bad­kő­mű­ve­sek ambi­ci­ó­zus hata­lom­épí­té­se kísér­te mint­egy három­száz évvel ezelőtt. Ame­ri­ka sok vál­to­zá­son ment keresz­tül azóta, amely vál­to­zá­sok egy részé­nek az utol­só negy­ven év során sze­mé­lye­sen is tanú­ja vol­tam. Matolcsy György 17 éve még biz­ta­tó­nak lát­ta az Ame­ri­kai Biro­da­lom világ­ha­tal­mi sze­re­pét akkor meg­je­lent hason­ló című köny­vé­ben. Hang­sú­lyoz­ta, hogy az Egye­sült Álla­mok rugal­mas inf­ra­struk­tú­rá­ja, erő­for­rá­sai, ener­gi­á­ja, üzlet- és állam­pol­gár­ba­rát meg­kö­ze­lí­té­se, ren­de­zett bürokrá­ciája és ala­cso­nyabb adó­ter­hei mind segí­tik ennek a szu­per­ha­ta­lom­nak a tar­tós domi­nan­ci­á­ját. De ez 2004-ben volt.

Matolcsy György elmon­dá­sá­hoz hason­ló­an én is J. F. Cooper és Karl May indiánregé­nyein nőt­tem fel. Még álta­lá­nos isko­lás korom­ban bene­vez­tem egy asz­ta­li­fo­ci-baj­nok­ság­ra, amit sike­rült kerü­le­ti szin­ten meg­nyer­nem. Az első díj pedig éppen a Nagy indi­án­könyv volt. Win­net­ou és Old Shat­ter­hand barát­sá­gán fel­buz­dul­va ellen­áll­ha­tat­lan vágya­ko­zás és remény ala­kult ki ben­nünk, hogy egy­szer kijus­sunk a sza­bad­ság hazá­já­ba és meg­is­mer­jük a vad­nyu­ga­tot, az apa­csok és a nava­hók földjét.

Per­sze a nagy­vá­ro­sok Ame­ri­ká­ja egész más képet muta­tott. Zaj, szennye­zés, bűnö­zés, for­gal­mi dugók, drá­ga­ság min­de­nütt New York­ban, Los Ange­les­ben, Chi­ca­gó­ban. A kert­vá­ro­si Egye­sült Álla­mo­kat, a vége­lát­ha­tat­lan ország­já­ró túrá­kat, a nem­ze­ti par­ko­kat és a kiszá­mít­ha­tó inf­ra­struk­tú­rát azon­ban nagyon ked­vel­tük. Hamar bele­ta­nult akko­ri­ban a közép-euró­pai beván­dor­ló az ame­ri­kai élet­mód műkö­dé­si mecha­niz­mu­sá­ba, irány­el­ve­i­be, iga­zo­dá­si pont­ja­i­ba. Mére­tes autók, olcsó ben­zin, 24 órás nyit­va­tar­tás, erős kert­vá­ro­si közép­osz­tály, mosoly­gós embe­rek szin­te min­de­nütt, dina­mi­kus vál­lal­ko­zá­si kedv, rugal­mas ügy­in­té­zés. Ma mind­ez már a múl­té. Az ame­ri­kai álom már sem­mi­képp sem eléren­dő cél, inkább fals utópia.

Mind­annyi­an elszo­mo­rod­va lát­juk, hogy az elmúlt tíz-húsz év során milyen álla­po­tok ala­kul­tak ki mind Euró­pá­ban, mind Ame­ri­ká­ban a kevert tár­sa­dal­mak követ­kez­té­ben. Kezel­he­tet­len etni­kai feszült­sé­gek, gaz­da­sá­gi recesszió, tota­li­tá­ri­us meg­nyil­vá­nu­lá­sok, cen­zú­ra és gya­kor­la­ti­lag egy újabb pol­gár­há­bo­rús hely­zet küszö­bén áll­nak az egy­ko­ri pél­da­ér­té­kű, min­den­ki által iri­gyelt nyu­ga­ti mintademokráciák.

Sokat gon­dol­koz­tam azon, hogy vajon miben hibá­zott a Nyu­gat, hogy idá­ig jutott. ­Miért nem volt képes hosszabb távon fenn­tar­ta­ni koráb­bi magas élet­szín­vo­na­lát, sta­bil fej­lő­dé­sét és presz­tí­zsét. A válasz egy­ér­tel­mű­en két okot tár fel: a pénz kul­tu­sza és a szél­ső­sé­ges libe­ra­liz­mus azok a ténye­zők, ame­lyek ezer­éves hagyo­má­nyo­kat és bevált műkö­dé­si struk­tú­rá­kat for­gat­nak fel.

Fenn­tart­ha­tat­lan az a libe­rá­lis fel­fo­gás, amely sze­rint sem­mi­lyen tra­dí­ció nem szent, mert az ő értel­me­zé­sük­ben a népi, kul­tu­rá­lis, tör­té­nel­mi vagy csa­lá­di hagyo­má­nyok­nak min­dig hát­tér­be kell szo­rul­ni­uk a pénz és a mér­ték­te­len sza­ba­dos­ság bál­vány­imá­da­tá­val szem­ben. Ez a két füg­gő­ség gyors érték­vesz­tést és hanyat­lást ered­mé­nye­zett Nyu­ga­ton. Már­pe­dig egy kon­ti­nens vagy meg­ha­tá­ro­zó régió – Észak-Ame­ri­ka és Nyu­gat-Euró­pa – fej­lő­dé­sé­nek több pil­lé­re kel­le­ne hogy legyen.

Még­sem vagyok tel­je­sen pesszi­mis­ta. Az új mig­rán­sok mint sza­va­zók egy­re nagyobb szám­ban kiáb­rán­dul­hat­nak a libe­rá­lis veze­tés­ből akár Euró­pá­ban, akár Ame­ri­ká­ban. Ugyan­is a „hála” nem tart örök­ké. Ők is a fej­lő­dést, a csa­lá­dot, a kiszá­mít­ha­tó­sá­got és a sta­bi­li­tást fog­ják hosszabb távon előny­ben része­sí­te­ni. A kiáb­rán­dult beván­dor­lók pro­test­sza­va­za­tai már meg­je­len­tek az ország egyes része­i­ben, így pél­dá­ul Dél-Flo­ri­dá­ban most leg­utóbb. Azon­kí­vül az Egye­sült Álla­mok­ban (de Euró­pá­ban is) kiirt­ha­tat­la­nul léte­zik, sőt virág­zik egy elszánt pat­ri­ó­ta közös­ség, amely mind elkö­te­le­zett­sé­gé­ben, mind szám­be­li­leg jelen­tős. Ez a közös­ség nem fog­ja meg­en­ged­ni, hogy a glo­ba­lis­ta-libe­rá­lis erők túl könnyen cél­ba érje­nek. Velük szö­vet­kez­ve és ben­nük bíz­va türel­me­sen vár­juk tehát a rein­karnációt és a meg­úju­lást az Atlan­ti-óce­án mind­két oldalán.

Topo­lán­sz­ky Ádám volt ame­ri­kai köz­tiszt­vi­se­lő, publicista

For­rás: Magyar Nemzet