Hírek Elszakított területi hirek Új nem­ze­ti sport van kiala­ku­ló­ban Székelyföldön

Új nem­ze­ti sport van kiala­ku­ló­ban Székelyföldön

Nagy hírt kell meg­osz­ta­nom önnel, ked­ves olva­só, ugyan­is Három­szé­ken, de lehet, hogy egész Szé­kely­föl­dön, új nem­ze­ti sport van kialakulóban.

Nem­rég kiköl­töz­tünk az egyik három­szé­ki város­ból egy hét kilo­mé­ter­re fek­vő falu­ba. A minap, ami­kor haza­fe­lé men­tünk, arra let­tünk figyel­me­sek, hogy ötszáz méte­ren­ként az út szé­lén autók áll­nak, pis­lo­gó, vész­jel­ző fények­kel. Mon­dom, mi a csu­da lehet: új, esze­ve­szett szo­ká­sok, vala­mi újabb hóbort, ami ide is kigyű­rű­zött a nagy­vá­ro­sok­ból? Vajon miért áll­nak az autók az út szé­lén tilos­ban? És mi ez a tömeg itt a mezőn? Csak nem egy ufó szállt le? Ahogy fel­te­szem a távol­lá­tó szem­üve­ge­met, látom, hogy ala­kok sétál­nak a mezőn. Mon­dom, ezek­nek meg­ár­tott a vírus, és az agyuk­ra ment. Pró­bá­lom kita­lál­ni, mit művel­nek a lege­lőn a napon sétál­va. Hát látom, sza­tyor vagy zacs­kó van a kezük­ben, néha legug­gol­nak és vala­mit fel­vesz­nek, amit betesz­nek a szü­tyő­be. Ez most már nagyon izga­lom­ba hozott, hogy meg­tud­jam, mit is gyűj­tö­get­nek a jóem­be­rek. Gon­dol­tam, oda­me­gyek s meg­in­ter­jú­vo­lom valamelyiket.

– Kérem, mond­ja, mi zaj­lik itt? – kér­de­zem az első asszony­sá­got, aki kicsi lányá­val szin­te ver­seny­sze­rű­en kap­ko­dott fel kisebb fehér gömböket.

– Hát gom­bát sze­dünk, csi­per­két. Isten adta!

– Ez az új divat, vagy miért?

– Divat­ra nincs időnk. Van baj elég.

– Mi a baj? Nagyon kérem, mond­ja el!

– Bezár­ták a gyá­rat, ahol dol­goz­tunk. A nadrággyárat.

– Az baj! Vala­hogy túl kell élni! – okos­kod­tam én is.

Kirúg­ták a nad­rág­gyár­ból – döb­ben­tem meg –, és hogy pótol­ják az élel­mi­szert, gom­bát szed­nek. Tény­leg, a minap olvas­tam, hogy meg­szűnt a megyé­ben vagy négy gyár, útra tet­tek több száz alkal­ma­zot­tat. Ki tud­ja, hányan marad­tak mun­ka nél­kül a covid­nak köszön­he­tő­en. Teg­nap egy szál­lo­da­tu­laj­do­nos barát­nőm­mel beszél­tem, aki azt mond­ja, egész nyá­ron két ven­dé­ge volt.

Fotó: Balog Ádám

Ezek után nem cso­dá­lom, hogy min­den­ki gom­bát szed. – Ügyes ez a szé­kely nép!– töp­reng­tem –, élel­mes, talp­ra­esett, ráter­mett, nem hagy­ja magát sem­mi­lyen sors­csa­pás­ban, bal­sors­ban. Én elő­adó­mű­vész­ként is mun­ka nél­kül marad­tam, engem sem fogott fel a szo­ci­á­lis háló. Ha az élet­re­va­ló nép így lát­ja jónak, köve­tem. Sze­mem előtt lebe­gett már­is egy jó nagy adag gom­ba­pap­ri­kás pulisz­ká­val. Igen, a mai vacso­ránk ez lesz, tej­fö­lö­sen. Ezen­túl nem köl­tünk pénzt gom­bá­ra, hanem sze­dünk. Hát bolon­dok vagyunk mi, hogy keres­ke­dők­nek s egyéb csa­la­fin­ta népek­nek adjuk kicsiny pén­zün­ket, mikor Isten is ad nekünk élel­mi­szert ingyen? Csak le kell hajol­nunk érte.

Talál­tunk a mezőn egy helyet, amit még nem fog­lal­tak le, és mi is neki­áll­tunk gyűj­tö­get­ni. Gyö­nyö­rű égszín­kék pil­lan­gó röp­dö­sött előt­tem, amit meg­cso­dál­tam, s íme, pont egy gom­ba mel­lett szállt le. Óva­to­san lesza­kí­tot­tam az első csi­per­két, mel­let­te lát­tam még három kiseb­bet, fia­ta­lab­bat, azo­kat is lecsíp­tem. Aztán tovább még egy párat, melyek fölött egy sár­ga pil­lan­gó tán­ci­kált. Ó, gyö­nyö­rű kike­ri­csek cso­kor­ban, ilyent is rég lát­tam. Inkább ver­sek­ből isme­rem ezt a virá­got: „Virít a kiki­rics – / Csak viríts, csak viríts… / Én ugyis her­va­dok, / Her­va­dok, szá­ra­dok, / Csak viríts, kiki­rícs!’’ – mond­ta Pető­fi. De én most pont az ellen­ke­ző­jét érez­tem, azt, hogy vég­re élek, vég­re a nap simo­gat­ja az arcom, a sze­mem pedig gyö­nyör­kö­dik a táj­ban, a zacs­kóm pedig meg­telt csi­per­ké­vel. A párom­mal meg­be­szél­tük, hogy hol­nap is jövünk, mert ennél jobb és szebb sport nincs is a mai világ­ban. Gug­gol­tunk vagy két­szá­zat, sétál­tunk pár kilo­mé­tert, és ren­ge­teg jófaj­ta finom­sá­got gyűj­töt­tünk. Azt egyez­tük, hogy hol­nap ver­se­nye­zünk, és aki majd egy adott pil­la­nat­ban töb­bet szed, az kér­het vala­mit a másik­tól. Bol­do­gan men­tünk haza, elfe­lej­tet­tük min­den bajun­kat. Gyor­san leír­tam kalan­dun­kat, de most elbú­csú­zom, mert meg kell pucol­nom a gom­bát, külön­ben meg­nyü­ve­se­dik. Felét elké­szí­tem tokány­nak, feléd elte­szem a mély­hű­tő­be tovább­ra. Aki kíván­csi, hogy hol szed­tem, annak meg­sú­gom a helyet, aki nem hiszi, az jár­jon utána.

For­rás: Magyar Nem­zet / Zor­kó­czy Zenóbia