Hírek Vélemények/Publicisztikák Tri­a­non tév­hi­te­i­ről: a dua­liz­mus korá­ban sok­kal több jog illet­te meg az erdé­lyi romá­no­kat, mint ma az erdé­lyi magyarokat

Tri­a­non tév­hi­te­i­ről: a dua­liz­mus korá­ban sok­kal több jog illet­te meg az erdé­lyi romá­no­kat, mint ma az erdé­lyi magyarokat

A Magyar­ság­ku­ta­tó Inté­zet újabb tudo­má­nyos kon­fe­ren­ci­át szer­vez Tri­a­non­ról janu­ár 29-én, Buda­pes­ten. A kon­fe­ren­cia egyik elő­adó­já­val, a kalo­ta­sze­gi szár­ma­zá­sú dr. Köő Artúr tör­té­nésszel a 103 évvel ezelőt­ti ese­mé­nyek kap­csán a Tri­a­non-kuta­tá­sok fon­tos­sá­gá­ról beszélgettünk. 

A Magyar­ság­ku­ta­tó Inté­zet mun­ka­tár­sa­ként évek óta részt vesz a Tri­a­non-kuta­tás­ban. Hogyan kell értel­mez­zük ezt a kuta­tó­mun­kát? Milyen terü­le­tek­re ter­jed ki, milyen idő­sza­kot ölel fel? 

2019 óta, ami­óta pro­fesszor dr. Kásler Mik­lós lét­re­hoz­ta az Inté­ze­tet, segí­tem mun­kám­mal a Magyar­ság­ku­ta­tót. Az elmúlt idő­szak­ban külön mun­ka­cso­port jött lét­re Raf­fay Ernő pro­fesszor úr veze­té­sé­vel azzal a cél­lal, hogy minél töb­bet tud­junk meg arról a tör­té­nel­mi ese­mény­ről, amely egész nem­ze­tün­ket meg akar­ta sem­mi­sí­te­ni. A dua­liz­mus idő­sza­kát kuta­tom, azon belül is az erdé­lyi román nem­ze­ti­sé­gi okta­tás­po­li­ti­kát. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy HIRDETÉS az Erdély meg­tar­tá­sá­ért, román szem­szög­ből meg­szer­zé­sé­ért foly­ta­tott küz­de­lem egyik fő szín­te­re az okta­tás volt, mond­hat­ni kőke­mény harc dúlt az erdé­lyi isko­lák osz­tály­ter­me­i­ben „Tün­dér­or­szá­gért”.

A kom­mu­nis­ta rend­szer idő­sza­ká­ban nem csak Magyar­or­szá­gon, hanem a tel­jes Kár­pát-meden­cé­ben Tri­a­non kér­dé­se tabu­té­ma volt. Az utód­ál­la­mok tör­té­né­szei sajá­tos értel­me­zé­sük sze­rint tálal­ták a terü­let­szer­zést, a tör­té­nel­mi Magyar­or­szág fel­da­ra­bo­lá­sát. A Kádár-rend­szer buká­sa után mennyi­re vál­to­zott meg a magyar történetírás?

Én úgy látom, hogy a rend­szer­vál­tás előtt csak Magyar­or­szá­gon volt tabu­té­ma Tri­a­non kér­dé­se. Az utód­ál­la­mok­ban, mint a magya­rok­ra kimért jogos bün­te­tést értel­mez­ték a béke­dik­tá­tu­mot. Ne feled­jük, a hazánk­ból terü­le­te­ket kapó orszá­gok mind­egyi­ké­ben a naci­o­nál­kom­mu­niz­mus volt jelen, első­sor­ban nem­zet­ben gon­dol­kod­tak, s csak utá­na vél­ték magu­kat kom­mu­nis­ták­nak. Egye­dül nálunk műkö­dött olyan jel­le­gű szo­ci­a­liz­mus, ahol nem volt sza­bad beszél­ni 1920-ról, nehogy vala­me­lyik „test­vé­ri, szom­széd szo­ci­a­lis­ta ország önér­ze­tét sért­se”. Pon­to­sab­ban csak az beszél­he­tett, aki azzal, hogy kinyi­tot­ta a szá­ját, azt támasz­tot­ta alá, hogy meg­ér­de­mel­tük, amit kap­tunk. S ez a tudo­má­nyos ber­kek­re is igaz volt. Pél­dá­ul Dol­má­nyos Ist­ván mar­xis­ta tör­té­nész nar­ra­tí­vá­ja sze­rint „a Lex Appo­nyi jog­gal vált az isko­la­po­li­ti­kai esz­kö­zök­kel foly­ta­tott, kudarc­ra ítélt asszi­mi­lá­ci­ós kísér­le­tek szim­bó­lu­má­vá”, amit aztán a nem­zet­kö­zi szak­iro­da­lom is rend­sze­re­sen hivat­ko­zott, még a rend­szer­vál­to­zás után is, mond­ván: lám-lám a magya­rok saját maguk is bevall­ják, hogy erő­sza­ko­san asszi­mi­lál­ni akar­tak min­den, a Magyar Király­ság terü­le­tén élő nem­ze­ti­sé­get. Egy másik, 1979-ben meg­je­lent mun­ka sze­rint: „A sovi­nisz­ta és kle­ri­ká­lis poli­ti­kát ekko­ri­ban fel­fo­ko­zó gróf Appo­nyi Albert minisz­ter által beter­jesz­tett tör­vényt nem­csak a nem­ze­ti­sé­gek, hanem a mun­kás­moz­ga­lom saj­tó­ja is éle­sen támad­ta.” 1990 után egy­re több magyar tör­té­nész igye­ke­zett a sze­men­sze­dett hazug­sá­go­kat bizo­nyí­té­kok­kal, levél­tá­ri for­rá­sok­kal cáfol­ni, ennek elle­né­re bőven van még dol­gunk. Elég, ha csak azt mon­dom, hogy Appo­nyi Albert isko­la­ügyi tör­vé­nyei kap­csán írt mun­kák szin­te mind­egyi­ké­ben hivat­ko­zá­si alap a már emlí­tett Dol­má­nyos. A kalo­ta­sze­gi szár­ma­zá­sú Köő Artúr tör­té­nész sze­rint a kom­mu­niz­mus éve­i­ben csak Magyar­or­szá­gon volt tabu­té­ma Trianon.

Hogyan lát­ja a román tör­té­ne­lem­szem­lé­let ala­ku­lá­sát Tri­a­non­nal kap­cso­lat­ban? Van‑e áttö­rés, vagy min­den­hol a régi lemez szól?

A tör­té­ne­lem­szem­lé­let­ben min­den­kép­pen van vál­to­zás. Gon­dol­junk csak Sabin Gher­man­ra, vagy Luci­an Boi­a­ra. Az más kér­dés, hogy a tör­té­net­tu­do­mány ber­ke­in belül az „lab­dá­ba sem rúg­hat”, aki a dáko­ro­mán kon­ti­nu­i­tás elvét meg­kér­dő­je­le­zi, vagy aki Tri­a­non kap­csán mást mond, mint amit száz éve a román his­to­riog­rá­fu­sok szaj­kóz­nak: a nagy egye­sü­lés meg­tör­tént, mert Erdély arra volt pre­desz­ti­nál­va, hogy eggyé legyen Romániával. 

A kom­mu­nis­ta rend­szer ide­jén sok tév­hit kelt láb­ra Magyar­or­szá­gon Tri­a­non­nal kap­cso­lat­ban. Töb­bek között az, hogy a Monar­chia magyar elit­je elnyom­ta a nem­ze­ti kisebb­sé­ge­ket, ami óha­tat­la­nul elve­ze­tett az elsza­ka­dá­si törek­vé­sek­hez. A romá­nok ese­té­ben melyek vol­tak a fő kivál­tó okok a Magyar­or­szág­ról tör­té­nő elsza­ka­dás­hoz veze­tő úton?

Meg­lá­tá­som sze­rint az erdé­lyi román nem­ze­ti­sé­gi kép­vi­se­lők a dua­liz­mus idő­sza­ká­ban – sem ami­kor az orszá­gos poli­ti­ká­ban a passzi­vi­tás állás­pont­ján vol­tak, sem ami­kor 1905 janu­ár­já­tól az akti­vi­tás mel­lett dön­töt­tek – sosem vol­tak „önjá­ró­ak”, sosem dön­töt­tek egye­dül. A for­ga­tó­köny­vet, hogy mit kell kép­vi­sel­ni­ük és elját­sza­ni­uk, Buka­rest­ből mond­ták meg. Hogy csak egy pél­dát említ­sek 1914 ele­jé­ről, ami­kor a romá­nok­kal való meg­egye­zé­si kísér­le­te gróf Tisza Ist­ván magyar minisz­ter­el­nök­nek meg­fe­nek­lett a román nem­ze­ti­sé­gi kép­vi­se­lők­kel. Akkor éppen maga Ion I. C. Bră­ti­a­nu, a Román Király­ság minisz­ter­el­nö­ke volt az, aki a tár­gya­lá­sok meg­sza­kí­tá­sá­ra bíz­tat­ta Iuliu Mani­u­é­kat, arra gon­dol­va, hogy a nem­zet­kö­zi hely­zet vál­to­zá­sa sok­kal ked­ve­zőbb tár­gya­lá­si fel­té­te­le­ket hoz­hat a romá­nok­nak. Maniu a Román Nem­ze­ti Komi­té egyik gyű­lé­sén 1912 – 1913 for­du­ló­ján így fogal­ma­zott: „Nem lehet köz­tünk és a magya­rok között béke. Vagy mi nyom­juk le őket, vagy ők minket.” 

Elnyo­mást érez­tek a romá­nok a Monarchiában?

Elnyo­más­ról szó sem volt. Csak álmo­dunk jelen pil­la­nat­ban, hogy a hatá­ron túli magyar közös­sé­ge­in­ket leg­alább olyan jogok illes­sék meg, mint ami­lyen joga­ik a dua­liz­mus idő­sza­ká­ban pél­dá­ul az erdé­lyi romá­nok­nak is vol­tak. Magyar­or­szá­got a nem­zet­kö­zi saj­tó­ban is a népek bör­tö­né­nek állí­tot­ták be, miköz­ben a Román Király­ság­ba éppen ekkor a nem román ajkú­ak erő­sza­kos asszi­mi­lá­ci­ó­nak vol­tak kité­ve. Pél­dá­ul Spi­ru Haret minisz­ter­sé­ge alatt sor­ra szü­let­tek az olyan tör­vé­nyek, ame­lyek­kel meg­pró­bál­ták elle­he­tet­le­ní­te­ni a nem­ze­ti­sé­gi magán­is­ko­lá­kat – vala­mint azo­kat az isko­lá­kat, ame­lyek­be zöm­mel nem román­aj­kú növen­dé­kek jár­tak. S amennyi­ben ez nem ment, akkor az ilyen isko­lák falai közé is meg­pró­bál­ták „becsem­pész­ni” a román nyel­vet és „szel­le­mi­sé­get”. Nem volt ezt vélet­len: Haret tisz­tá­ban volt azzal, hogy az 1878-ban Romá­ni­á­hoz csa­tolt Dob­ru­dzsa tar­to­mány lakó­i­nak több­sé­ge nem román nem­ze­ti­sé­gű, s tudott a romá­ni­ai nagy­szá­mú magyar lakos­ság­ról is. A 19 – 20. szá­zad for­du­ló­ján a sovi­nisz­ta román kor­má­nyok nem bán­tak kesz­tyűs kéz­zel más nem­ze­ti­sé­gi tan­in­téz­mé­nyek­kel sem, amely­ről tanús­kod­nak az al-dunai görö­gök­nél tar­tott, kiuta­sí­tá­sok­kal is járó ház­ku­ta­tá­sok és isko­la­be­zá­rá­sok, vala­mint a zsi­dó tan­in­té­ze­tek val­lá­sos szo­kás­rend­jé­be dur­ván beavat­ko­zó intéz­ke­dé­sek. S miköz­ben mind­ezek zaj­lot­tak, az egye­te­met vég­zett, magya­rul anya­nyel­vi szin­ten beszé­lő nem­ze­ti­sé­gek az erdé­lyi romá­nok „üldöz­te­té­se­i­ről” panasz­kod­tak par­la­men­ti felszólalásaikban. 

Volt‑e olyan idő­szak a Tri­a­nont meg­elő­ző peri­ó­dus­ban, ami­kor dip­lo­má­ci­ai úton elke­rül­he­tő lett vol­na a súlyos ország­cson­kí­tás a nem­ze­ti­sé­gek között tör­té­nő kiegye­zés révén?

Önma­gá­ban véve az, hogy Ferenc Fer­di­nánd lett a trón­örö­kös, elő­re­ve­tí­tet­te, hogy trón­ra lépé­se után az a Monar­chia, amit Ferenc József és Deák Ferenc 1865 és 1867 között jogi­lag össze­ko­vá­csolt, meg fog vál­toz­ni. A trón­örö­kös magyar­fó­bi­á­ja és az a tény, hogy a nem­ze­ti­sé­gi kép­vi­se­lők „körül­dong­ták” és befo­lyá­sol­ták elő­re­ve­tí­tet­te azt, hogy itt nagy átala­ku­lá­sok­ra kell készül­ni. Hogy mi lett vol­na, ha 1914-ben Sza­ra­je­vó­ban nem az tör­té­nik, ami tör­tént, azt sosem fog­juk meg­tud­ni. Való­szí­nű­leg a leg­rosszabb eset­ben sem került vol­na sor sem akkor, sem azt köve­tő­en olyan for­ga­tó­könyv­re, mint ami­lyen 1919 – 1920-ban meg­va­ló­sult. A tri­a­no­ni béke­dik­tá­tum szin­te a lehe­tő leg­rosszabb szce­ná­rió, „szö­veg­könyv” volt. Azért mon­dom, hogy majd­nem, mert az utód­ál­la­mok mohos­ága vér­lá­zí­tó volt: a romá­nok a Tiszá­ig köve­tel­tek terü­le­te­ket, a szer­bek a szek­szár­di bor­vi­dék­re is igényt tar­tot­tak vol­na, a cseh­szlo­vá­kok­nak Mis­kolc is kel­lett vol­na. A nem­ze­ti­sé­gek­kel való meg­egye­zés­re úgy, hogy az nem veszé­lyez­te­ti az ország integ­ri­tá­sát, szin­te sem­mi esély nem volt. Ezt bebi­zo­nyí­tot­ta 18481849 is.

Gyak­ran emle­get­jük a Gyu­la­fe­hér­vá­ri Nyi­lat­ko­zat­ban meg­fo­gal­ma­zott ígé­re­te­ket, amit a romá­nok tet­tek a magya­rok és néme­tek irá­nyá­ba Erdély­ben, és ami­ből nem való­sult meg sem­mi. Születtek‑e hason­ló zára­dé­kok a Tri­a­no­ni Béke­szer­ző­dés­ben is?

A tri­a­no­ni béke­dik­tá­tum­ba a magyar béke­de­le­gá­ció 1920. janu­á­ri pári­zsi jelen­lé­tét köve­tő­en rak­tak kisebb­ség­vé­del­mi klau­zu­lá­kat, de azo­kat csak papí­ron tün­tet­ték fel, a gya­kor­lat­ban soha nem létez­tek. Az erdé­lyi néme­tek 20. szá­za­di tör­té­ne­te a világ min­den népe szá­má­ra komoly tanul­ság. Jelen­tős sze­re­pet ját­szot­tak abban, hogy Erdélyt Romá­ni­á­hoz csa­tol­ták, de rövid időn belül meg­ta­pasz­tal­ták, hogy a román ígé­re­tek­nek hin­ni hatal­mas hiba volt. A II. világ­há­bo­rút köve­tő­en meg arra a sors­ra jutot­tak, hogy – mint az állat­vá­sár­ban az álla­to­kat –, darab­szám­ra adták el őket, s kény­te­le­nek vol­tak hazá­ju­kat elhagy­ni és ide­gen föl­dön kel­lett új éle­tet kez­de­ni­ük. De talán nincs is mit ezen cso­dál­koz­ni. Iuliu Hos­su görög­ka­to­li­kus román papot, aki az 1918. decem­ber 1‑jei gyu­la­fe­hér­vá­ri nagy­gyű­lés emb­le­ma­ti­kus alak­ja volt, Nagy-Romá­nia egyik „bábá­ját” a román kom­mu­nis­ták ker­get­ték a halálba.

Az elmúlt 103 év év táv­la­tá­ból mit jelen­tett a Kár­pát-meden­cei magyar­ság szá­má­ra Tri­a­non? Hogyan dol­goz­tuk ezt fel, mennyi­re él velünk?

Az elmúlt száz­há­rom esz­ten­dő­ben nem szü­le­tett egyet­len olyan gene­rá­ció sem – bár a kom­mu­nis­ta és a rend­szer­vál­to­zást köve­tő­en az idő­sza­kon­ként hata­lom­ra kerü­lő szo­ci­a­lis­ta-libe­rá­lis kor­má­nyok több­ször min­dent meg­tet­tek annak érde­ké­ben, hogy ez így legyen –, amely feled­ni tud­ta vol­na azt, hogy milyen igaz­ság­ta­lan íté­let szü­le­tett az első világ­há­bo­rú lezá­rá­sa­ként Magyar­or­szág­ra vonat­ko­zó­an. Egyet­len gene­rá­ció sem volt, amely elfe­lej­tet­te vol­na az ország­ha­tá­ron kívül rekedt nem­zet­test­vé­re­it, és védel­mé­re kelt akkor is – pél­dá­ul az 1988. júni­us 27-én ren­de­zett Hősök terei tün­te­té­sen –, ami­kor súlyos követ­kez­mé­nyek­kel járt, jár­ha­tott ez a kiál­lás. Jog­gal tehet­jük fel a kér­dést: Mi lehet az oka annak, hogy a cson­ka hazá­ban lévő magyar­ság nem akar­ja feled­ni a hatá­ron túl rekedt vére­it, s nem akar bele­nyu­god­ni a tri­a­no­ni béke­dik­tá­tum­mal együtt járó követ­kez­mé­nyek­be? Mi lehet a magya­rá­zat arra, hogy 1920 óta min­den gene­rá­ció – ki-ki a maga kora által nyúj­tott lehe­tő­sé­ge­ket igény­be véve – szom­ja­zik arra, hogy minél mélyeb­ben meg­is­mer­je Ver­sailles előz­mé­nye­it, az ott tör­tén­te­ket és következményeit? 

Min­den bizonnyal a „Tri­a­non-isme­ret­szom­jat” leg­in­kább az a maga­tar­tás is ins­pi­rál­ja, amely az utód­ál­la­mok részé­ről az első világ­há­bo­rú végé­től nap­ja­in­kig tapasz­tal­ha­tó. Való­szí­nű­leg, ha a Magyar­or­szág tes­té­ből lak­má­ro­zók gya­kor­lat­ba ültet­ték vol­na a béke­dik­tá­tum kisebb­ség­vé­del­mi elő­írá­sa­it, vala­mint kisebb­ség­tá­mo­ga­tó intéz­ke­dé­se­ket haj­tot­tak vol­na vég­re, akkor más­kép­pen tekin­tett vol­na az utó­kor a tör­tén­tek­re, de a leg­ki­sebb szán­dék sem volt részük­ről, hogy mind­ezek­nek érvényt sze­rez­ze­nek. A két világ­há­bo­rú közöt­ti idő­szak­hoz képest – pedig eze­ket az évti­ze­de­ket is bőven tar­kí­tot­ták magyar­el­le­nes intéz­ke­dé­sek – sok­kal nagyobb vehe­men­ci­á­val pró­bál­ták a hatá­ron túli magyar közös­sé­ge­ket fel­szá­mol­ni, beol­vasz­ta­ni a máso­dik világ­há­bo­rút köve­tő­en. Abból kiin­dul­va, hogy lám-lám egy meg­hú­zott határ, legyen az bár­mi­lyen nem­zet­kö­zi meg­ál­la­po­dás­ból faka­dó, nem tekint­he­tő szent­nek és sért­he­tet­len­nek, koránt­sem örök­re szó­ló – hisz az 1938 és 1941 közöt­ti reví­zi­ós évek ennek ékes bizo­nyí­té­kai vol­tak –, Cseh­szlo­vá­kia, Romá­nia, Jugo­szlá­via a leg­na­gyobb oda­adás­sal vetet­te bele magát abba a mun­ká­ba, ami­vel a magyar kisebb­ség tel­jes eltün­te­té­sét tűz­te ki célul. Mind­ez­zel ter­mé­sze­te­sen nem a fele­dés homá­lyá­ba vesz­tek az első világ­há­bo­rú végén tör­tén­tek, hanem újból és újból fel­té­pő­dött a seb, s nem volt olyan magyar, éljen a világ bár­me­lyik tájé­kán, akit ne fog­lal­koz­ta­tott vol­na a tri­a­no­ni kérdéskör.

Tör­té­nész­ként milyen esélyt lát Tri­a­non orvoslására?

A jövőt ille­tő­en Tri­a­non orvos­lá­sá­ra két lehe­tő­ség kínál­ko­zik. Az egyik és ez a leg­fon­to­sabb, demog­rá­fi­ai muta­tó­ink­nak muszáj javul­nia. Amíg van „demog­rá­fi­ai űr”, és azt nem magyar gye­re­kek töl­tik be, addig reá­lis a veszély, hogy más népek, beván­dor­lás révén hazánk­ba érke­zet­tek pótol­nak. A másik fon­tos ténye­ző: a magyar gaz­da­sá­gi szup­re­má­cia meg­te­rem­té­se a Kár­pát-meden­cén belül. E ket­tőn múlik a követ­ke­ző száz esz­ten­dőnk! De mielőbb ered­mé­nye­ket kell elér­nünk e két téren, mert gon­dol­ko­dás­ra, hezi­tá­lás­ra nincs idő!

Köő Artúr Kalo­ta­szeg „fővá­ro­sá­ban”, Bán­ffy­hu­nya­don szü­le­tett refor­má­tus lel­kész­csa­lád har­ma­dik fiú­gyer­me­ke­ként 1987. júni­us 23-án. Ele­mi isko­lai tanul­má­nya­it Erdély­ben fejez­te be, román nyelv­is­me­ret­re itt tett szert. 2002-ben köl­tö­zött Pécs­re, a Pécsi Refor­má­tus Gim­ná­zi­um­ban érett­sé­gi­zett 2006-ban. Az ELTE Taní­tó­kép­ző Kará­ra nyert fel­vé­telt, itt kezd­te el 2009-ben annak a témá­nak a kuta­tá­sát, mely­ből több éves mun­ka után disszer­tá­ci­ó­ja szü­le­tett. A taní­tói okle­vél meg­szer­zé­sét köve­tő­en a Pécsi Tudo­mány­egye­te­men hall­ga­tott tör­té­nel­met és peda­gó­gi­át, 2015-ben szer­zett taná­ri képe­sí­tést. 2010-től tanít, kez­det­ben álta­lá­nos isko­lá­ban, majd gim­ná­zi­um­ban. Jelen­leg a Ben­kő Ist­ván Refor­má­tus Álta­lá­nos Isko­la és Gim­ná­zi­um tör­té­ne­lem­ta­ná­ra. 2019-től a Magyar­ság­ku­ta­tó Inté­zet mun­ka­tár­sa. Rend­sze­re­sen pub­li­kál tudo­má­nyos folyó­ira­tok­ban, a tör­té­nel­mi témá­jú tele­ví­zi­ós műso­rok gya­ko­ri meg­hí­vott­ja. A román és angol nyel­vet beszé­li. Kuta­tá­si terü­le­te a 19 – 20. szá­za­di román-magyar kap­cso­la­tok, az erdé­lyi nem­ze­ti­sé­gi okta­tás­po­li­ti­ka. Nős, két gyer­mek édesapja.

For­rás: erde​lyi​nap​lo​.ro