Tri­a­non cuvée: egy külön­le­ges bor, egy külön­le­ges történet

A tri­a­no­ni béke­dik­tá­tum a világ magyar­sá­gá­nak iga­zi fáj­dal­ma, amely mély nyo­mo­kat hagy min­den nem­ze­dék lel­ké­ben. Immár száz esz­ten­de­je annak, hogy meg­hoz­ták e mér­he­tet­le­nül igaz­ság­ta­lan dön­tést, ami­ről manap­ság külö­nö­sen sok szó esik. Arról viszont szin­te egy­ál­ta­lán nem, hogy 1920. júni­us 4‑én is szü­let­tek derék magyar embe­rek, akik közül az egyik Jakab János volt. A fia, Jakab Sán­dor beszélt édes­ap­já­ról, a mun­ká­já­ról, a ket­tős cen­te­ná­ri­um­ról, illet­ve egy külön­le­ges bor­ról is.

– Hogyan mutat­ko­zik be?
– Mér­nök­em­ber, épí­tő­mér­nök vagyok, illet­ve borász­ko­dom is. Ez utób­bi minő­sé­gem­ben a Szent Ven­cel Bor­rend ala­pí­tó tag­ja, illet­ve főpo­hár­no­ka, a Kár­pát­al­jai Magyar Vál­lal­ko­zók Szö­vet­sé­gé­ben a turisz­ti­kai és borá­sza­ti tago­zat­nak, vala­mint a Kár­pát­al­jai Magyar Turisz­ti­kai Tanács borá­sza­ti tago­za­tá­nak vagyok a vezetője.

– Tudom, hogy édes­ap­ja pin­ce­mes­ter volt, bizo­nyá­ra önnek is a véré­ben lehe­tett a borász­ko­dás sze­re­te­te…
– Bár épí­tő­mér­nök let­tem, végül édes­apám, Jakab János nyom­do­ka­i­ba lép­tem, aki a bereg­szá­szi szov­hoz­üzem kaszo­nyi pin­cé­sze­té­ben volt pin­ce­mes­ter. Oda­ha­za – akkor még Kaszony­ban – volt sző­lőnk, pin­cénk a hegyen, így borunk is. Édes­apám min­dig hívott, hogy segít­sek neki hol a hor­dót kimos­ni, hol a prést elő­ké­szí­te­ni. Tőle tanul­tam meg, hogy a bor­hoz csak alá­zat­tal sza­bad viszo­nyul­ni. Az ala­po­kat tehát mel­let­te tanul­tam meg… Abban az idő­ben mind­össze két szak­köny­vem volt, mos­tan­ra, hála isten­nek, sok­kal, de sok­kal több!

– Aztán, már bereg­szá­szi lakos­ként is foly­tat­ta a borász­ko­dást.
– Már Bereg­szász­ban éltünk, ami­kor az első helyi bor­fesz­ti­vá­lon arany­ér­met nyer­tem az egyik borom­mal. Akkor oda­jöt­tek hoz­zám a kaszo­nyi­ak, gra­tu­lál­tak, de meg­je­gyez­ték: Sán­dor, ezt az arany­ér­met nem te kap­tad – ezt édes­apád kap­ta! Nagyon ked­ves és meg­ha­tó dolog volt ez tőlük.

– Az édes­ap­já­ról mon­da­na néhány szót?
– 1920. júni­us 4‑én szü­le­tett Bere­gar­dó­ban. A bereg­szá­szi magyar gim­ná­zi­um befe­je­zé­sét köve­tő­en elke­rül­tek Alsó­ve­rec­ké­re, ahol az otta­ni kör­jegy­ző­sé­gen volt segéd­jegy­ző. A hábo­rú után Kaszony­ban dol­go­zott a helyi pin­cé­szet­ben, amely a bereg­szá­szi szov­hoz­üzem kiren­delt­sé­ge lett. Érde­kes­ség­ként meg­em­lí­tem, hogy a helyi­ek csak „sám­pány­ként” emle­get­ték ezt a pin­cé­sze­tet. A magyar idők­ben a buda­fo­ki pezs­gő­gyár­ba szál­lí­tot­ták a kaszo­nyi hegy fur­mint, baka­tor és sze­ré­mi zöld sző­lő­i­nek borá­ból készí­tett pezs­gő­alap­bo­ro­kat, hogy iga­zi cham­pagne készül­jön belő­lük. Édes­apám köz­ben elvég­zett egy borá­sza­ti tan­fo­lya­mot is, s pin­ce­mes­ter lett. A Magyar Kirá­lyi Állam­vas­utak­nál dol­go­zott. Aztán jött Tri­a­non, s azzal a cseh éra. Mivel a vas­út­nál, álla­mi mun­kán volt, ezért köte­lez­ték, hogy tegye le a cseh köz­hi­va­tal­no­ki esküt – ő azon­ban kara­kán ember lévén meg­ta­gad­ta ezt, ami miatt elbocsátották.

– Ha már szó­ba került a béke­dik­tá­tum: ön tuda­to­san készült ennek szá­za­dik évfor­du­ló­já­ra, még­pe­dig nem is akár­ho­gyan!
– A csa­lá­dunk­nak öröm és szo­mo­rú­ság ez a cen­te­ná­ri­um, hiszen száz éve szü­le­tett édes­apám, illet­ve pont azon a napon követ­ke­zett be a magyar­ság leg­na­gyobb tra­gé­di­á­ja… Már az év ele­jén érle­lő­dött ben­nem a gon­do­lat, hogy vala­mi módon meg kel­le­ne emlé­kez­ni mind­két évfor­du­ló­ról. Az ötle­tet az adta, hogy a főis­ko­lai bál­ra készül­ve elgon­dol­kod­tam azon, miként lehet­ne vala­mi külön­le­ges­ség­gel kiruk­kol­ni. Ekkor jött a gon­do­lat, hogy ezút­tal egy Tri­a­non cuvée‑t készí­tek és palac­ko­zok, s ezt aján­lom fel nye­re­mény­ként a bál tom­bo­lá­ján. A gon­do­la­tot tett követ­te, így készült el e bor, még­pe­dig – ahogy manap­ság diva­tos – limi­tált szé­ri­á­ban: min­den egyes palack cím­ké­je meg van szá­moz­va. Ezt az italt nem érté­ke­sít­jük, csak aján­dé­koz­zuk, ugyan­is sok­kal töb­bet jelent nekünk!

– Milyen borok­ból készült e külön­le­ges ital?
– Hű a nevé­hez, hiszen az elsza­kí­tott nem­zet­ré­szek­re jel­lem­ző sző­lők bora­it háza­sí­tot­tam. A fur­mint az egyik, amely Magyar­or­szá­got, a Fel­vi­dé­ket, illet­ve Kár­pát­al­ját is kép­vi­se­li, a másik a baka­tor, amely­nek Érmel­lék a hazá­ja, s onnan ter­jedt el Magyar­or­szág több bor­vi­dé­ké­re, a har­ma­dik a sze­ré­mi zöld, amely a Sze­rém­ség­ből származik.

A tel­jes inter­jú IDE kat­tint­va érhe­tő el.

For­rás: Kárpátaljaszeretlek.hu / Magyar Nemzet