Több mint egy gól

Koráb­ban újság­író­ként gon­dolt magá­ra, a jövő­ről viszont más elkép­ze­lé­sei van­nak. Milyen követ­kez­mé­nyek­kel jár, ha vala­ki­nek a helyi köny­ves­bolt a máso­dik ott­ho­na? Mit lehet elles­ni a lab­da­rú­gók­tól, és átemel­ni az élet egyéb terü­le­te­i­re? Miért lesz az értel­mi­ség sze­re­pe hason­ló, mint az óko­ri Egyip­tom val­lá­si veze­tő­ié? Kol­lé­gánk­kal, az immár tize­dik köte­té­nél tar­tó szer­ző­vel beszélgettünk.

– Köny­ve­id közül ket­tő a betyá­rok­ról szól, ket­tő hely­tör­té­ne­ti indít­ta­tá­sú – egyik az alföl­di csár­dák­kal, másik a szol­no­ki vörös­ter­ror ese­mé­nye­i­vel fog­lal­ko­zik –, egy kri­mi, egy kül­po­li­ti­kai témá­jú, míg a leg­utób­bi a pub­li­cisz­ti­ká­id­ból készült válo­ga­tás. A tema­ti­kai és műfa­ji sok­szí­nű­ség tuda­tos dön­tés ered­mé­nye, vagy egy­sze­rű­en így ala­kult az írói pályád?

– Így ala­kult. Gye­rek­ko­rom­tól kezd­ve sok min­den érde­kelt pár­hu­za­mo­san, min­den egyes újabb könyv eme érdek­lő­dés követ­kez­mé­nye. És miu­tán befe­je­zek egy-egy köte­tet, el is enge­dem azt. A betyá­rok­ról szó­ló mun­ká­im kap­csán pél­dá­ul mind a mai napig hív­nak elő­adást tar­ta­ni, de köszö­net­tel elhá­rí­tom a fel­ké­ré­se­ket. Nem érzem úgy, hogy ma is teen­dőm len­ne a közel húsz évvel ezelőtt meg­je­lent köny­ve­im­mel – szá­mom­ra már a múlt részei.

– Nem­csak író vagy, de zsur­na­lisz­ta is. Milyen­nek érzé­ke­led az iro­da­lom és az újság­írás viszonyát?

– Az újság­írás és az iro­da­lom csak korunk­ban vált ket­té, hosszú ide­ig együtt élve, egy­más­ba vegyül­ve létez­tek. Ami­kor Kosz­to­lá­nyi Dezső bement a szer­kesz­tő­ség­be, hogy meg­ír­ja azna­pi pen­zu­mát, talán maga sem tud­ta, mi kerül majd ki a kezei közül: véle­mény­cikk, glossza vagy tár­ca­no­vel­la? De bár­mi lett is a vég­ered­mény, az iro­dal­mi szin­tű volt – hol­ott újság­ban jelent meg. Mára viszont egyet­len újság­írói műfaj maradt, amely a szép­iro­da­lom­hoz kap­cso­ló­dik, ez pedig a riport – fel­té­ve, hogy a szer­ző­je tud írni. Úgy­hogy a viszony mára a köl­csö­nös vesz­te­ség­ről szól: nem­csak a szép­iro­dal­munk ürült ki az elmúlt száz évben, de az újság­írás­ból is tel­jes műfa­jok szo­rul­tak ki.

– Ezek után adó­dik a kér­dés: írói vagy újság­írói éne­det érzed domi­náns­nak?
– Fia­ta­labb korom­ban egy­ér­tel­mű­en újság­író­ként gon­dol­tam önma­gam­ra, most viszont sze­ret­ném, ha a szép­iro­da­lom felé bil­len­ne a mér­leg. Ötven­egy éves vagyok, egy­re keve­sebb kihí­vást talá­lok az újság­írói mun­ká­ban. Ezzel per­sze nem leszól­ni aka­rom ezt a mes­ter­sé­get, hiszen ebből élek, ezzel kere­sem a kenye­re­met, és a leg­jobb szak­mai tudá­som sze­rint vég­zem – épp csak arról van szó, hogy az utol­só évti­ze­de­i­met úgy kép­ze­lem, hogy ülök a ker­tem­ben, a dió­fa alatt, és az éppen aktu­á­lis köny­ve­men dol­go­zom. Ha nem így kép­zel­ném, reg­ge­len­te nehe­zebb vol­na felkelni.

– Álta­lá­ban abból lesz író, aki fal­ja a betű­ket. Fel­te­szem, gye­rek­ko­rod­ban téged is ben­ső­sé­ges viszony fűzött a köny­vek­hez… 
– Mire hat­éves let­tem, tud­tam írni-olvas­ni, ami­nek meg is lett a maga követ­kez­mé­nye: a taní­tó néni – egy osz­tály­tár­sam­mal együtt, aki hason­ló cipő­ben járt, mint én – kikül­dött az órá­ról, ame­lyen az olva­sás alap­ja­it pró­bál­ta elsa­já­tít­tat­ni. Úgy­hogy amíg a töb­bi­ek a könyv fölött gör­nyed­tek a tan­te­rem­ben, mi az udva­ron ejte­get­tük a lab­dát. Pár évvel később már úgy­szól­ván a köny­ves­bolt­ban lak­tam – a szü­le­im­ben fel is vető­dött, hogy ha már így van, végez­het­nék ott némi diák­mun­kát is.

– Mely írók mely művei gya­ko­rol­tak meg­ha­tá­ro­zó hatást rád? 
– Tizen­éves korom­ban a népi írók nyúj­tot­tak szi­lárd kapasz­ko­dót – Kodo­lá­nyi János, Németh Lász­ló, Sin­ka Ist­ván nevét említ­he­tem első­ként. Egyes alko­tók – mint pél­dá­ul Erdé­lyi József vagy Sza­bó Dezső – művei akko­ri­ban még inde­xen vol­tak, tehát épp elég elfog­lalt­sá­got adott az ember­nek, míg besze­rez­te őket, és meg­is­mer­ked­he­tett a tar­tal­muk­kal. Később aztán kibő­vült az érdek­lő­dé­si köröm. Ebben Kodo­lá­nyi sza­vai nyúj­tot­tak útmu­ta­tást. Egy leve­lé­ben ugyan­is nagy­já­ból azt írta egy hoz­zá for­du­ló fia­tal­em­ber­nek, a cser­szeg­to­ma­ji Sza­bó Ist­ván­nak, aki­ből később ígé­re­tes novel­lis­ta lett: „Ne a népet keresd az iro­da­lom­ban, hanem az írót és a gon­do­la­tot.” Jó ide­je engem is az egyé­ni­ség és a minő­ség fog­lal­koz­tat, nem a címe­rek vagy a jel­sza­vak. A magyar iro­da­lom­ból a két világ­há­bo­rú közöt­ti kor­szak áll hoz­zám a leg­kö­ze­lebb – a hazai írók szí­ne-virá­ga élt és alko­tott ekkor –; a világ­iro­da­lom­ból szám­ta­lan nevet tud­nék emlí­te­ni, de legyen mond­juk Bul­ga­kov és Bal­zac. Szá­mom­ra A Mes­ter és Mar­ga­ri­ta min­den idők leg­jobb regé­nye, Bal­zac pedig – füg­get­le­nül attól, hogy a tan­köny­vek­ben a XIX. szá­zad­ról szó­ló feje­zet­ben sze­re­pel – mind a mai napig az egyik leg­kor­sze­rűbb euró­pai író.

– A napok­ban meg­je­lent a leg­újabb, tize­dik köny­ved. A Lövés Sza­ra­je­vó­ban – a címe alap­ján – az első világ­há­bo­rú kitö­ré­sé­vel fog­lal­ko­zó tör­té­nel­mi regény is lehet­ne, de az alcí­me egy­ér­tel­mű­vé teszi, hogy nem az: 1985-ös fut­ball­meccs­ről szó­ló riport­kö­tet.
– Így van, a Video­ton 1985. ápri­lis 24-én – annak ott­ho­ná­ban – elütöt­te a Zsel­jez­ni­csar nevű jugo­szláv vas­utas­csa­pa­tot attól, hogy bejus­son az UEFA-kupa dön­tő­jé­be. Végül a szé­kes­fe­hér­vá­ri­ak mér­kőz­het­tek meg a Real Madriddal.

– Erről a jugo­szláv csa­pat­tal vívott össze­csa­pás után kelet­ke­zett, mára a köz­köl­té­szet részé­vé vált szur­ko­lói rig­mus is tanús­ko­dik, ame­lyet a köny­ved­ben idé­zel: „A Sós­tó­nál van egy mocsár, / kika­pott a Zsel­jez­ni­csar, / az ered­mény reá­lis, / meg­szív­ja a Reál is”.
– Nem tud­hat­juk, ki köl­töt­te ezt a négy­so­rost, min­den­eset­re jól vissza­ad­ja a han­gu­la­tot, amely a talál­ko­zó után ural­ko­dott el a magyar tábor­ban. Per­sze hoz­zá kell ten­ni, hogy a szó­ban for­gó meccsen való­já­ban a jugo­szláv csa­pat nyert, de – az egyéb­ként hát­vé­det ját­szó Csu­hay József 88. perc­ben rúgott gól­já­val – még­is a magyar csa­pat jutott tovább.

– Mind­ez har­minc­hat évvel ezelőtt tör­tént. Ennyi idő eltel­té­vel miért tar­tot­tad szük­sé­ges­nek fel­dol­goz­ni az össze­csa­pás tör­té­ne­tét?
– Egy­fe­lől azért, mert kor­sza­kos jelen­tő­sé­gű­nek érzem. Van­nak tör­té­nel­mi ese­mé­nyek, ame­lyek kap­csán rög­zült az embe­rek­ben, hol vol­tak, mivel fog­lal­koz­tak éppen, ami­kor bekö­vet­ke­zett az a bizo­nyos pil­la­nat. A szü­le­ink kor­osz­tá­lya szá­má­ra Ken­ne­dy elnök lelö­vé­se volt ilyen, a mos­ta­ni har­min­ca­sok­nak talán a World Trade Cen­ter tor­nya­i­nak ledő­lé­se. A jelen­le­gi sport­sze­re­tő ötve­ne­sek szá­má­ra viszont ez a meccs. Máig emlék­szem arra, hogy tizen­öt éves kamasz­ként ültem a deb­re­ce­ni kol­lé­gi­um tévé­szo­bá­já­ban, és a kép­er­nyő­re tapad­va követ­tem a fej­le­mé­nye­ket.
A másik ok: sze­ret­tem vol­na tisz­te­leg­ni a fehér­vá­ri lab­da­rú­gás, köze­lebb­ről a Video­ton előtt.

– A könyv­ben arra is kitérsz, milyen sze­re­pe volt a sze­ren­csé­nek ezen a talál­ko­zón. A Zsel­jez­ni­csar közös­sé­ge – amely mind­má­ig szá­mon tart­ja, hogy a székes­fehérvári tizen­egy annak ide­jén meg­ál­lí­tot­ta a csa­pa­tu­kat – ugyan­is úgy köny­vel­te el a dol­got, hogy a Video­ton­nak egy­sze­rű­en máz­li­ja volt, és kész.
– Ahogy én látom, a Video­ton részé­ről sok­kal inkább az ellen­fél téve­dé­sé­nek, hibá­já­nak kihasz­ná­lá­sá­ról, vala­mint a saját magá­ba vetett hit dia­da­lá­ról volt szó – arról, hogy az utol­só pil­la­na­tig nem sza­bad fel­ad­ni, és ha így teszünk, van esé­lyünk a siker­re. És ez nem csak a lab­da­rú­gás­ra, de az élet csak­nem min­den terü­le­té­re igaz, a mun­ká­tól elkezd­ve a csa­lá­di éle­ten át egé­szen a poli­ti­ká­ig. Úgy­hogy meg­győ­ző­dé­sem, hogy az a gól nem pusz­tán egy háló­len­ge­tő talá­lat volt a Grba­vi­ca sta­di­on­ban, hanem annál jóval több.

– Az iro­da­lom­hoz vissza­tér­ve és a hol­nap­ra tekint­ve: fel­mé­ré­sek iga­zol­ják, hogy az embe­rek mind keve­seb­bet olvas­nak, és ha még­is, egy­re inkább az inter­ne­ten és külön­fé­le kép­er­nyő­kön. Ennek fényé­ben – de úgy is kér­dez­he­tem: a digi­tá­lis kijel­zők fényé­ben – hogyan látod az írás és az olva­sás jövő­jét?
– A gye­re­ken látom, maga­mon tapasz­ta­lom, hogy ez a jelen­ség bizony léte­zik. És mert az inter­ne­tes olva­sás során az agy más­ként műkö­dik, mint a nyom­ta­tott szö­veg befo­ga­dá­sa­kor, szá­mom­ra egy­ér­tel­mű, hogy az ember­nek komo­lyabb, papír­ala­pú műve­ket is for­gat­nia kell. Ennek iga­zo­lá­sá­ul talán elég, ha egy kép­er­nyőn átfu­tott cikk és mond­juk Mau­passant kötet­be fog­lalt pró­zá­ja között mutat­ko­zó különb­sé­ge­ket emlí­tem. A jövő­ben tehát har­col­nunk kell a papír­ala­pú köny­vek lété­ért, vala­mint az olva­sás hagyo­má­nyos for­má­já­nak meg­ma­ra­dá­sá­ért. Talán lét­re­jön majd egy szűk, ám – kul­tu­rá­lis érte­lem­ben – kivált­sá­gos cso­port, amely­nek az lesz a fel­ada­ta, mint a papi réteg­nek az óko­ri Egyip­tom­ban: hogy értel­mez­ze és magya­ráz­za a fel­ira­to­kat. Az értel­mi­sé­gi­ek cso­port­ja lesz ez, ame­lyik a tevé­keny­sé­gé­vel – azzal, hogy olvas és olvas­ni tanít – élet­ben tart­ja a nem­ze­ti kul­tu­rá­lis örök­sé­get. Mind­ez nem is olyan távo­li: akár az előt­tünk álló har­minc-ötven évben bekövetkezhet.

– E kul­tu­rá­lis átren­de­ző­dés után milyen sors vár­hat az emlí­tett nem­ze­ti örök­ség­re, köze­lebb­ről a magyar iro­da­lom­ra?
– Ebben az ország­ban – min­den aggasz­tó jel és ked­ve­zőt­len ten­den­cia elle­né­re – erős a nem­ze­ti kohé­zió. Amíg tehát magya­rok élnek, nem tűnik el a magyar iro­da­lom. Balas­si ver­sei, Madách Tra­gé­di­á­ja, Móricz novel­lái meg­ma­rad­nak, és – nyom­ta­tott vagy digi­tá­lis for­má­ban, de – átha­gyo­má­nyo­zód­nak a követ­ke­ző generációkra.

NÉVJEGY

Szen­te­si Zöl­di Lász­ló író, újság­író, szer­kesz­tő 1970-ben szü­le­tett Szen­te­sen Zöl­di Lász­ló­ként. A kilenc­ve­nes évek első felé­től fog­lal­ko­zik újság­írás­sal. Mivel akkor már volt egy ugyan­ilyen nevű kol­lé­ga a pályán, Chru­di­nák Ala­jos – a Pano­rá­ma című kül­po­li­ti­kai riport­mű­sor főszer­kesz­tő­je – javas­la­tá­ra Szen­te­si Zöl­di Lász­ló néven kezd­te jegyez­ni az anya­ga­it. Leg­utób­bi kitün­te­té­se: Lovas Ist­ván-saj­tó­díj (2021); leg­utób­bi köte­te: Lövés Sza­ra­je­vó­ban – Csu­hay József és a Video­ton utol­só két per­ce (2021).

( Fotó: A Video­ton játé­ko­sa­i­nak örö­me a Zsel­jez­ni­csar ellen vívott pár­harc végén Sza­ra­je­vó­ban, 1985. ápri­lis 24. Fotó: MTI/Weber Lajos)

For­rás: Magyar Nemzet