Tizen­nyolc nap

Nézi az ember a béke­me­ne­tet, nézi fájó szív­vel a szer­kesz­tő­ség süket csend­jé­ben, hiszen dol­goz­ni kell, lapot készí­te­ni, nem tart­ha­tunk azok­kal, akik­kel tar­ta­nunk ma muszáj vol­na. Nézem a nem­ze­ti szí­nű zász­ló­kat, a kipi­rult arco­kat, hal­lom az éne­ket, bámu­lom a vége­lát­ha­tat­lan ember­tö­me­get. A sok száz­ezer magyart, akik min­den alka­lom­mal meg­töl­tik a fővá­rost és a szíveket.

A béke­me­net leg­na­gyobb eré­nye, hogy min­dig mél­tó­ság­gal és rend­ben halad útján, hogy nin­cse­nek pro­vo­ká­to­rok, eszet­le­nek, begő­zöl­tek, s hogy bár­mi tör­tén­jen, a részt­ve­vők sze­re­tet­tel, nem pedig vala­ki vagy vala­mi ellen eltel­ve tér­nek haza ott­ho­na­ik­ba. De ez a mai béke­me­net külön­bö­zött az eddi­gi­ek­től. Hiszen tizen­nyolc nap múl­va válasz­tunk, eldönt­jük, folytassa‑e a magyar szu­ve­re­ni­tás kor­má­nya, vagy hatal­má­ba kerít­sen min­ket a glo­ba­lis­ta hát­tér­erő. Más szó­val, egy­ál­ta­lán nem fel­leng­ző­sen, nagyon is való­sá­go­san: nem egé­szen három hét múl­va élet­ről és halál­ról dönt a magyar nemzet.

Üssük fel Vaj­da Jánost, hiszen a nagy emlé­ke­zé­sek mes­te­re min­dig segít, ha egy pil­la­nat­ra elfogy a szó, elhal­kul a beszéd:

„Mi egy­má­sé vagyunk. Egy­más­ban / Élünk, talál­juk örö­münk. / Ismer­jük egy­mást; fény s homály­ban / Talál­ko­zunk, ölelkezünk.”

Az ember vol­ta­kép­pen egész éle­té­ben arra törek­szik, hogy a sötét­ség helyé­re fényt sze­rez­zen magá­nak. Hogy a min­den­ség is ragyog­jon, leg­alább egy pil­la­nat­ra, hogy elhiggyük, az élet min­dig legyő­zi a halált. Mert amit mi magunk terem­tünk, és ami az örök­ké­va­ló­ság­ban vissz­hang­zik, már biz­to­san a miénk. Ez az örök­ség meg­ma­rad, gya­ra­po­dik, oly­kor viga­sza olya­nok­nak is, akik azt hin­nék, a remény­te­len­ség és a homály az ember ter­mé­sze­tes álla­po­ta. Erre szü­let­tünk: szol­gál­ni, kép­vi­sel­ni, ha pedig szük­sé­ges, bát­ran dacol­ni a vég­zet­tel, csa­tá­ba indul­ni, ami­kor hív a kürtszó.

Már­ci­us 15‑e a bátor helyt­ál­lás ünne­pe. Ha elhisszük Vaj­da János­sal, hogy csak együtt sza­bad, együtt lehet, és ha alá­zat­tal, sor­sun­kat elfo­gad­va hala­dunk elő­re, nem érhet baj ben­nün­ket. Akkor min­dig győ­zünk. Akkor is, ha tatár, török, labanc dúl­ja tája­in­kat, akkor is, ha a vörös hor­da garáz­dál­ko­dik. És akkor is, ha fogal­mat­lan, gonosz embe­rek igye­kez­nek tör­tet­ni felet­tünk, ahe­lyett, hogy szol­gál­nák a hazát.

Nem enged­jük meg nekik, hogy Magyar­or­szá­got bir­tok­ba vegyék. És azt sem, hogy a magyar embe­re­ket rab­szol­ga­sor­ba taszít­sák a saját hazá­juk­ban. Mi vagyunk töb­ben az utcán, a par­la­ment­ben, mi vagyunk töb­ben a fóru­mo­kon, a kam­pány­gyű­lé­se­ken, mi össze­tar­tunk, segít­jük, ismer­jük egymást.

Tanul­tunk a hibá­ink­ból, meg­ér­tet­tük a múl­tat, épít­jük a jövőt. A nem­ze­ti oldal ma pon­to­san tud­ja, mi a dolga.

Tizen­nyolc nap maradt. A küz­de­lem még nem dőlt el, de az ember érzi és érti már­ci­us 15-ét. Hogy vol­tak, éltek itt büsz­ke magya­rok, közü­lünk ter­mett hősök, akik nem haboz­tak hazát véde­ni. Akik csa­ta­té­ren, musz­ka dzsi­dá­sok, román nép­fel­ke­lők ellen estek el, mások vidé­ki bará­tok­nál buj­kál­tak, vala­ki nyu­gat­ra szö­kött, de bár­mi is tör­tént, mind­egyi­kük magá­val hur­col­ta már­ci­us 15-ét. A napot, ami­kor a tudat­lan­nak hazu­dott nép és annak pró­fé­tái, fia­tal magya­rok kiki­ál­tot­ták, hogy ami a miénk, annak magyar­nak is kell marad­nia. Ezen a mos­ta­ni már­ci­us 15-én mi is csak ennyit sze­ret­nénk. Ápri­lis 3‑án meg­mu­tat­juk, hogy haza és csa­lád nél­kül nem élhe­tünk, mert magyar­sá­gunk­nál és a gyer­me­ke­ink­nél nin­csen szá­munk­ra fontosabb.

Már­ci­us 15-én meg­ren­dül­ten a hősök­re emlé­ke­zünk, és fel­emel­jük fejünk fölé a magyar zász­lót. Hogy lobog­jon ott örök­ké, és adjon hírt egy olyan kor­ról, ami­kor meg akar­tak tör­ni ben­nün­ket, de mi az éle­tet válasz­tot­tuk. Hiszen a fény, nem pedig a sötét­ség gyer­me­kei vagyunk. Ezzel a beis­me­rés­sel tar­to­zunk azok­nak, akik egy­szer majd meg­ír­ják, mi tör­tént itt velünk, a XXI. szá­zad elején.

Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

For­rás: magyar​nem​zet​.hu