Tíz kül­ho­ni magyar vehet­te át a tíz­éves Magyar­ság Háza díját

Écsi Gyön­gyi mese­mon­dó, nép­dal­éne­kes és ‑gyűj­tő, refor­má­tus lel­kész, báb­szí­nész (Fel­vi­dék, Szlo­vá­kia), Faza­kas Sza­bolcs, a Szé­kely­föl­di Legen­dá­ri­um meg­al­ko­tó­ja (Erdély, Romá­nia), Gazsó Orso­lya film­ké­szí­tő (Vaj­da­ság, Szer­bia), Ivas­ko­vics József vers­ének­lő, zene­ta­nár, a Cre­do Vers­ének­lő Együt­tes veze­tő­je (Kár­pát­al­ja, Ukraj­na), Kovács Kop­pány rock­ze­nész, a Rómeó Vér­zik zene­kar veze­tő­je (Fel­vi­dék, Szlo­vá­kia), Leide­mann Szil­via kar­nagy, csem­ba­ló­mű­vész, zene­ku­ta­tó (Argen­tí­na), Németh Csa­ba tanár (Magyar­or­szág), Pál Péter szí­nész, éne­kes, köl­tő, zene­szer­ző (Mura­vi­dék, Szlo­vé­nia), Pet­rás Mária kera­mi­kus­mű­vész, nép­dal­éne­kes (Mold­va, Romá­nia) és Ruzsics­ka Ilon­ka mese­mon­dó, óvó­nő (Drá­va­szög, Hor­vát­or­szág) vehet­te át elő­ször az újon­nan ala­pí­tott Magyar­ság Háza-díjat. Ők vala­mennyi­en – amint az a díj­át­adó gálán is elhang­zott – eddi­gi éle­tük­kel és mun­kás­sá­guk­kal hitet tet­tek a kul­tú­ra és a magyar­ság mel­lett, fárad­ha­tat­la­nul azon mun­kál­kod­nak, hogy szer­te a Kár­pát-meden­cé­ben és a nagy­vi­lág­ban kicsit jobb legyen magyar­nak lenni.

„Ez a han­gu­lat ünne­pi, két okból is: mert Advent van, alig néhány nap választ már csak el ben­nün­ket a Meg­vál­tó szü­le­té­sé­nek nap­já­tól. És azért is, mert ebben az idő­szak­ban, vár­va a cso­dá­ra, együtt lehe­tünk itt, együtt ünne­pel­het­jük azo­kat, akik első­ként kap­ják meg a Magyar­ság Háza-díjat. Azt a díjat, amit az idén tíz­éves Magyar­ság Háza a jubi­le­um alkal­má­ból ala­pí­tott, és amit az ala­pí­tó okirat sze­rint éven­te egy ember kap majd meg, kivé­ve az idei esz­ten­dőt, mert 2021-ben – talán nem vélet­le­nül – tíz kivá­ló­ság vehe­ti át a kitüntetést” 

– vezet­te fel az estet a műsor két veze­tő­je, Kalo­csai And­rea és Bor­di And­rás a Magyar Tudo­má­nyos Aka­dé­mia dísz­ter­mé­ben 2021. decem­ber 18-án, az újon­nan ala­pí­tott Magyar­ság Háza-díj első ünne­pé­lyes átadásán.

Az ünne­pi han­gu­la­tot foko­zó zene- és ének­mű­vé­szek is lefed­ték sze­mé­lye­ik által a tel­jes Kár­pát-meden­cét, mi több, kép­vi­sel­ték a diasz­pó­rát is: Bálint Iza­bel­la Csán­gó­föld­ről hoz­ta éne­két, Sté­ger End­re Auszt­ri­á­ból csel­ló­já­té­kát, Angyal Karo­la Drá­va­szög­ből a nép­dal­csok­rot, az Integ­rál Kár­pát­al­já­ról, a Jóvi­lág­van Fel­vi­dék­ről saját szer­ze­mé­nyét, Pál Lau­ra Mura­vi­dék­ről hege­dű­já­té­kát, a Scho­la Can­to­rum ének­kar pedig Óbe­csé­ről, a Vaj­da­ság­ból az adven­ti kórus­mű­ve­ket és a magyar himnuszt.

Köszön­tő­jé­ben Potá­pi Árpád János nem­zet­po­li­ti­ká­ért fele­lős állam­tit­kár Csoó­ri Sán­dort idézve 

„Amit a magyar­ság önma­gá­nak és a világ­nak mond­hat, min­de­nek­előtt a kul­tú­rá­já­ban mond­hat­ja” – úgy fogal­ma­zott: „A Magyar­ság Háza az elmúlt évti­zed­ben kiemel­ke­dő sze­re­pet töl­tött be az össz­ma­gyar­ság kul­tú­rá­já­nak ápo­lá­sá­ban, épí­tett és szel­le­mi örök­sé­gé­nek meg­őr­zé­sé­ben, a magyar iden­ti­tás erősítésében.”

Hoz­zá­tet­te: ami­kor a magyar kul­tú­rá­ról beszé­lünk, egy olyan ősi kul­tú­rá­ról beszé­lünk, amely több ezer éves és Szent Ist­ván óta a Kár­pát-meden­cei tér­ség­nek alap­ve­tő kul­tu­rá­lis egy­sé­get is ad. Az egy­sé­ges magyar nem­zet – foly­tat­ta – sok­szor nem is szár­ma­zás, hanem vál­la­lás kér­dé­se, kul­tu­rá­lis közös­sé­get is jelent. Az állam­tit­kár hang­sú­lyoz­ta: fele­lős­sé­günk, hogy tovább tudjuk‑e adni ezt a kul­tú­rát a követ­ke­ző nem­ze­dé­kek­nek. A magyar kul­tú­ra meg­őr­zé­se érde­ké­ben kiemelt fel­adat­nak nevez­te a kul­tú­ra köz­ve­tí­té­sét, meg­is­mer­te­té­sét, átadá­sát, vala­mint a közös­sé­gek közöt­ti kap­cso­la­tok kiala­kí­tá­sát, ápolását.

Potá­pi Árpád János ünne­pi sza­va­i­ban rámu­ta­tott: a nem­zet­po­li­ti­ká­nak kiemel­ke­dő sarok­kö­ve a Magyar­ság Háza, egy­út­tal remé­nyét fejez­te ki, hogy tíz év múl­va olyan gran­di­ó­zus intéz­mény­ről beszél­he­tünk majd, amely emig­rá­ci­ós köz­pont­ként is ellát­ja a tevé­keny­sé­gét és ren­dez­vé­nye­i­vel az egész világ magyar­sá­gát bemu­tat­ja. A díja­zot­tak­ról úgy véle­ke­dett: ők olyan, tehet­sé­ges és párat­lan élet­út­tal ren­del­ke­ző sze­mé­lyek, akik fárad­ha­tat­la­nul azon mun­kál­kod­nak, hogy szer­te a Kár­pát-meden­cé­ben és a nagy­vi­lág­ban kicsit jobb legyen magyar­nak lenni.

Csi­bi Krisz­ti­na, a Magyar­ság Háza igaz­ga­tó­ja ünne­pi beszé­dé­ben úgy fogalmazott:

 „Min­den szü­le­tés­nap szól egy kicsit a szám­ve­tés­ről, és szól magá­ról az ünnep­lés­ről, az ünne­pelt­ről. Tűn­het úgy, hogy az ünne­pelt a Magyar­ság Háza, de ez csak rész­ben igaz. És talán csak kiseb­bik rész­ben. Aki­ket még biz­to­san ünne­pel­ni kell, és ünne­pe­lünk is, az a közön­ség: az a közel három­száz­ezer ember, aki élő­ben volt kíván­csi a prog­ram­ja­ink­ra, az a tíz­mil­li­ó­nál is több ember, aki az online tér­ben követ­te figye­lem­mel a ren­dez­vé­nye­in­ket. De a Magyar­ság Háza első évti­ze­dé­nek abszo­lút fősze­rep­lői – két­ezer fölöt­ti a szá­muk – azok az elő­adók és alko­tók, akik ha esett, ha fújt, ha több száz vagy akár több ezer kilo­mé­tert kel­lett is utaz­ni­uk, ott vol­tak a meg­hir­de­tett idő­pont­ban, és mesél­tek, tán­col­tak, éne­kel­tek, zenél­tek, bemu­tat­ták a film­je­i­ket, a szín­da­rab­ja­i­kat, a köny­ve­i­ket, elhoz­ták a fest­mé­nye­i­ket, a szob­ra­i­kat, átad­ták a tudá­su­kat – nekünk. Ezt a két­ezer embert kép­vi­se­li az a tíz alko­tó és elő­adó, akik miatt ma össze­jöt­tünk, itt vagyunk a Magyar Tudo­má­nyos Aka­dé­mia dísz­ter­mé­ben. Ez az este tehát szól­jon róluk, arról a tíz ember­ről, akik első­ként vehe­tik át a Magyar­ság Háza-díjat.”

For­rás: eletunk​.net