„Tíz év múl­va egy magyar sem lesz”

A hatá­ron túl­ról négy magyar értel­mi­sé­git kér­tünk meg, vála­szol­ja­nak két kér­dés­re: milyen magyar­ként élni ott, ahol élnek, és sze­rin­tük száz év múl­va lesz‑e még magyar élet az adott országban.

A közös­ség ren­ge­teg új kihí­vás­sal szem­be­sül – Tokár Géza (Mar­cel­há­za, Szlovákia)

Hogy milyen ma magyar­ként élni Fel­vi­dé­ken? Nagy­ban függ attól, milyen élet­hely­zet­ben van az ille­tő. Egy lerob­bant régió eldu­gott zsák­fal­vá­ban, messze a mun­ka­le­he­tő­sé­gek­től, hiá­nyos nyelv­tu­dás­sal szen­ve­dés magyar­ként létez­ni. A fővá­ros­ban, szlo­vák egye­te­met vég­zett mun­ka­vál­la­ló­ként, egy mul­ti­na­ci­o­ná­lis vál­la­lat régió­fe­le­lő­se­ként kimon­dot­tan előny a kisebb­sé­gi státusz.

A tár­sa­dal­mi lég­kör nyu­godt. Nin­cse­nek pog­ro­mok, nem üldö­zik a magya­ro­kat a szó klasszi­kus értel­mé­ben, keve­seb­ben tart­ják nem­zet­biz­ton­sá­gi koc­ká­zat­nak a magyar közös­sé­get, mint a mecia­ri idők­ben, a kilenc­ve­nes évek köze­pén. A szlo­vák – magyar állam­kö­zi kap­cso­la­tok kimon­dot­tan jól ala­kul­nak. Ezzel együtt sem­mit nem vál­to­zott a szlo­vák nem­zet­ál­la­mi dokt­rí­na, az álla­mi stan­dard­tól való külön­bö­ző­ség még min­dig nem szá­mít érték­nek. A magyar nyelv és a kul­tú­ra vissza­szo­rult a négy fal köz­ék, és haté­kony kisebb­ség­vé­del­mi intéz­ke­dé­sek, erő­tel­jes álla­mi ráha­tás nél­kül ott is fog marad­ni a magán­szfé­rá­ban. Egy jól műkö­dő tár­sa­da­lom­ban az elté­rő nem­ze­ti iden­ti­tás meg­élé­se nem egyen­lő a per­ma­nens harc­cal az aktív nyelv­hasz­ná­la­tért, vagy a kul­tú­ra fenn­tar­tá­sá­ért. Ezért is nehéz hibáz­tat­ni azt, aki a sze­mé­lyes bol­do­gu­lá­sa érde­ké­ben a könnyebb utat választ­ja és nem küzd a joga­i­ért – nem is az ő dol­ga len­ne az érvé­nye­sí­té­sük, hanem a ható­sá­go­ké és az érdekképviseleté.

Időn­ként élek egy hatás­va­dász hason­lat­tal is: bizo­nyos érte­lem­ben a szlo­vá­ki­ai magya­rok rosszabb hely­zet­ben van­nak, mint a szlo­vá­ki­ai romák. Az átla­gos, tájé­ko­zott, viszony­lag jóin­du­la­tú szlo­vák értel­mi­sé­gi­ek ugyan­is tisz­tá­ban van­nak azzal, melyek a roma közös­sé­gek leg­na­gyobb prob­lé­mái. Azt is tud­ják, mi a roma közös­ség­gel kap­cso­la­tos prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­nak euró­pai mód­ja (még ha sok­szor nem is érte­nek vele egyet). A „magyar” von­za­tú témák­ról azon­ban gyak­ran még a leg­tá­jé­ko­zot­tabb szak­em­be­rek sem tud­nak sem­mit, eset­leg eljut­nak Bugár Béla vagy Orbán Vik­tor sze­mé­lyé­ig. Ilyen közeg­ben nehéz érde­mi, szak­mai pár­be­szé­det foly­tat­ni a hely­zet javí­tá­sá­ról. Itt tar­tunk száz év után.

És hogy 100 év múl­va lesz‑e még magyar élet Szlo­vá­ki­á­ban? Egé­szen biz­tos vagyok abban, hogy igen, a kér­dés csak az, miként fog kinéz­ni a fel­vi­dé­ki magyar tár­sa­da­lom. Rosszabb eset­ben úgy, mint egy skan­zen: egy elidő­sö­dő, egy­re szű­kebb közös­ség meg­tart­ja a nyel­vé­nek és kul­tú­rá­já­nak darab­ká­it, a „szlo­vá­ki­ai magyar” kife­je­zés pedig egy sajá­tos kuri­ó­zu­mot takar majd – egy magyar nyel­ven beszé­lő, magát magyar­nak val­ló, de elsőd­le­ge­sen szlo­vák iden­ti­tá­sú cso­por­tot. Én nagyon remé­lem, hogy van más út is és önfenn­tar­tó, erős iden­ti­tá­sú közös­ség­ként is fent lehet marad­ni. Mind­eh­hez fon­to­sak az erős intéz­mé­nyek, az önál­ló poli­ti­kai kép­vi­se­let, a ren­de­zett tör­vé­nyi stá­tusz – a három fel­té­tel­ből az első félig tel­je­sül, a kép­vi­se­le­tünk leépü­lő­fél­ben van, a kisebb­sé­gi tör­vény pedig har­minc év alatt sem készült el.

Azt sem sza­bad elfe­lej­te­ni, hogy maga a közös­ség is ren­ge­teg új kihí­vás­sal szem­be­sül: egy­re nagyobb a magya­rul beszé­lő romák ará­nya, több – szo­ci­á­li­san hát­rá­nyos hely­zet­ben levő – régió elöre­ge­dik, könnyebb az ingá­zás és az elköl­tö­zés (szlo­vák közeg­be, nyu­gat­ra, vagy éppen Magyar­or­szág­ra), átala­kul a kul­tu­rá­lis közeg, érez­te­ti a hatá­sát a glo­ba­li­zá­ció. Még egy jól műkö­dő fel­vi­dé­ki közös­ség is tel­je­sen más­hogy fog kinéz­ni száz év múl­va, mint napjainkban.

Itt min­den a pár­té – Kont­ra Ferenc (Újvi­dék, Szerbia)

Milyen ma magyar­ként élni Dél­vi­dé­ken? A kér­dés­re több­fé­le válasz kínál­ko­zik. Leg­alább három szem­pont jut eszem­be, és mind­egyik a hatal­mon lévő párt­hoz való viszony­ról szól.

Álta­lá­nos­ság­ban is elmond­ha­tó, hogy egy párt­dik­ta­tú­rát érvé­nye­sí­tő állam­ban csak azok érzik magu­kat jól, akik közel kerül­nek a hata­lom­hoz. A támo­ga­tá­so­kat, ame­lyek leg­na­gyobb része magyar­or­szá­gi, az ural­ko­dó pár­tok oszt­ják szó­fo­ga­dó alatt­va­ló­ik­nak. Nem kell külö­nö­seb­ben magya­ráz­ni, hogy ez milyen pri­vi­lé­gi­u­mok­kal jár egy olyan ország­ban, amely nem ren­del­ke­zik szá­mot­te­vő gaz­da­ság­gal, és min­den szeg­men­se nagy lema­ra­dá­sok­kal küszködik.

Az alatt­va­lói maga­tar­tás a kul­tu­rá­lis élet min­den terü­le­tén vissza­kö­szön, tehet­sé­ges újság­írók vál­nak pálya­el­ha­gyó­vá, de aki marad, már fia­ta­lon átlát­ja a hely­ze­tet, és ha nincs más mód­ja a meg­él­he­tés­re, bizony tuda­to­san alkal­maz­ko­dik. Ebben a hie­rar­chi­á­ban min­den­ki tud­ja, kinek a nevét sza­bad leír­ni, kit nem sza­bad meg­hív­ni seho­va, kik azok, akik nem sze­re­pel­het­nek a médi­á­ban. Ezen a téren külö­nö­sen téves az a véle­ke­dés, hogy a fia­ta­lok nai­vak. Ez egy­ál­ta­lán nincs így. Az én időm­ben még szé­gyen volt kiszol­gál­ni a rend­szert, a mai értel­mi­sé­gi fia­tal pedig úgy gon­dol­ja, az a balek, aki nem hasz­nál­ja ki a lehe­tő­sé­get, ame­lyet a hata­lom kínál. Mert a közép­sze­rű káde­re­ké a leg­fé­nye­sebb kar­ri­er. A könyv­ki­adás­tól a szín­há­zig itt min­den a párté.

Az ellen­zék időn­ként fel­eme­li ugyan a hang­ját. Szél­ma­lom­har­cot vív. A leg­utób­bi válasz­tás ide­jén jeles magyar­or­szá­gi poli­ti­ku­sok nevez­ték őket – írd és mondd – áru­ló­nak. A hata­lom las­san meg­vesz min­den­kit kiló­ra, sztár­író­kat, művé­sze­ket egy­aránt – vagy kire­keszt egy életre.

A har­ma­dik út az apo­li­ti­kus­ság. Ami való­já­ban, úgy is mond­hat­nám, luxus. Meg­él­he­tést nem biz­to­sít, csak szel­le­mi sza­bad­sá­got. És tisz­ta érzést, hogy az ember azt írhat­ja, amit gon­dol. De a temp­lom ege­ré­nél is sze­gé­nyebb, aki ezt az utat választ­ja. Csak szel­le­mi­ek­ben gaz­dag. Világ­éle­tem­ben irtóz­tam a poli­ti­ká­tól. A tere­pem a tör­té­net, az iro­da­lom, amely meg­győ­ző­dé­sem sze­rint mara­dan­dób­ban vissza­ad­ja, kik között éltem. Tizen­öt évig szer­kesz­tet­tem egy iro­dal­mi mel­lék­le­tet, ami ked­vem­re való volt (Kont­ra Ferenc 2015-ig a Magyar Szó mun­ka­tár­sa volt – a szerk.). Még­is poli­ti­kai okok­ból tet­tek az utcá­ra egyik nap­ról a másik­ra néhány nega­tív könyv­kri­ti­ka köz­lé­se miatt.

És ekkor még csak az értel­mi­sé­gi réteg­ről beszél­tem. Pedig a meg­él­he­tés­hez szük­sé­ges mini­mu­mot, a leg­egy­sze­rűbb mun­ka­he­lye­ket is csak azok tölt­he­tik be, akik ren­del­kez­nek párt­köny­vecs­ké­vel. Azt is el kell mon­da­ni, hogy azért ennyi­re bel­ter­je­sen párt­ve­zér­lé­sű a közös­ség, mert kicsi, átte­kint­he­tő, és pár­hu­za­mos tár­sa­da­lom­ban él, eltá­vo­lo­dott a szer­bek­től, főleg a határ men­tén. A szór­vány­ra is az jel­lem­ző, hogy egy meg­üre­se­dett mun­ka­hely­re szer­bet vesz­nek fel, nem magyart. Még egy magyar­nak tűnő kis­vá­ros hiva­ta­la­i­ban is csak szerb alkal­ma­zot­tak­kal talál­koz­ni, akik Tri­a­non óta emlé­kez­tet­nek arra, mi fán terem itt az államnyelv.

És hogy száz év múl­va lesz‑e még magyar élet Szer­bi­á­ban? A Dél­vi­dék ebben az eset­ben is jobb szó len­ne, mert nem­csak Szer­bi­át fog­lal­ja magá­ban. Én a Drá­va­szög­ben szü­let­tem, a tör­té­nel­mi Bara­nya megye leg­dé­leb­bi csücs­ké­ben, ma Hor­vát­or­szág része. A falum, Darázs hatá­rá­ban ját­szó­dott le a mohá­csi csa­ta. Ami­kor gye­rek vol­tam, az eke gyak­ran kifor­dí­tott a szán­tó­föld­ből török érmét, rozs­dás fegyverdarabot.

A bara­nyai ember öntu­da­tos. Sok­kal inkább isme­ri múlt­ját, tör­té­nel­mi emlé­ke­it, mint a Dél­vi­dék töb­bi részé­ben. Las­kón nőt­tem föl, és nem volt olyan, aki ne tud­ta vol­na, itt élt Sztá­rai Mihály, a neves refor­má­tor, az első magyar nyel­vű drá­ma író­ja. Vagy aki ne tudott vol­na Ács Gede­on­ról, aki szin­tén pap volt, Kos­sut­hot kísér­te el ame­ri­kai emig­rá­ci­ó­já­ba. Vagy öccsé­ről, egyik leg­el­ső Shakes­peare-for­dí­tónk­ról, Ács Zsigmondról.

Gaz­dag bor­ter­mő vidék volt, fel­me­nő­im is ezzel fog­lal­koz­tak. A szá­zad­for­du­ló­ra a vas­út művelt pol­gá­ri szem­lé­le­tet is hozott, a nagy­anyám kívül­ről tud­ta Jókai regé­nye­it. Egye­te­mis­ta korom­ban, ami­kor nem volt időm min­dent elol­vas­ni, meg­lá­to­gat­tam, hogy gyor­san mond­ja el egyik-másik tar­tal­mát. Nagy­apám Monar­chia-pár­ti­ként nyolc­van­éve­sen is han­goz­tat­ta a szo­ci­a­liz­mus évei alatt, hogy az volt a mi arany­ko­runk, azóta min­den csak lefe­lé ment.

Ez a világ a sze­mem lát­tá­ra sem­mi­sült meg az elmúlt hat­van évben. És nem­csak azért, mert a határ ezen a vidé­ken hét­szer lépett keresz­tül, hol ide, hol oda sod­ró­dott a dél­szláv vál­ság során is. Nem­csak a hábo­rúk miatt, hanem azért is, mert magyar­sá­ga elöre­ge­dett és elfo­gyott. Kül­föld­re ment vagy asszimilálódott.

Most ezt látom Szer­bi­á­ban is. Újra átélem, amit már egy­szer meg­ta­pasz­tal­tam. Szá­mom­ra isme­rős hely­ze­tek ismét­lőd­nek. Végül a kér­dés­re azt mon­da­nám: saj­nos azt már nem mer­ném élet­nek nevezni.

Dió­fa és telek­könyv – Vida Gábor (Maros­vá­sár­hely, Románia)

Az egy­sé­ges, bölcs vezér(ei)t köve­tő, köz­pon­to­sí­tott nem­zet­ál­lam prob­lé­má­ja, hogy amíg az egy­sé­get vitat­ni, az enge­del­mes­sé­get fir­tat­ni, a köz­pont­tal dacol­ni meré­szel vala­ki, vagy erő­sza­kot kell vele szem­ben alkal­maz­ni, vagy az esz­me sérül. Romá­nia ese­té­ben ez úgy áll, hogy amíg magya­rok élnek Erdély­ben, a román állam­ala­pí­tás nem feje­ző­dött be. Nem az a kér­dés, hány kisebb­ség él még Romá­ni­á­ban, mert sok. De nincs egyet­len nem­ze­ti kisebb­ség sem, ame­lyik azt gon­dol­ja, hogy ennek az egész hóbe­le­vánc­nak nem is kel­le­ne így fennállnia.

A román állam az elmúlt száz évben haté­ko­nyan oldot­ta meg a prob­lé­más nem­ze­ti kisebb­sé­gek hely­ze­tét – túl­adott raj­tuk. A magya­rok nem kel­let­tek sen­ki­nek, a vago­ní­ro­zás­hoz túl sokan vol­tak. Raj­tunk meg­bu­kik a szá­mí­tás. 1916-ban, ami­kor már min­den­ki tud­ta, hogy Romá­nia az antant olda­lán fog belép­ni a hábo­rú­ba, csak a Monar­chia had­ve­ze­té­se nem – vagy­is tud­ta, de nem volt már kato­nai ere­je, hogy egye­dül old­ja meg a fel­ad­ványt – egy híres román sze­mé­lyi­ség­től kér­dez­ték, mi lesz a három­mil­lió magyar­ral, ha meg­kap­ják Erdélyt – akkor még ennyi­vel szá­mol­tak. Tíz év múl­va egy sem lesz, mond­ta a híres. Elszá­mol­ta magát, akkor sem volt három­mil­lió, és eltelt köz­ben sok szűk esz­ten­dő. Magyar­nak len­ni Erdély­ben ez: túl­be­csül­nek, köz­ben alá­be­csül­jük magun­kat. For­dít­va könnyebb vol­na, vagy akkor pont az len­ne baj.

A román állam elké­pesz­tő kre­a­ti­vi­tás­sal dol­go­zik azon, hogy ne legyen magyar önszer­ve­ző­dés. Nem képes integ­rál­ni a magyar­sá­got, amely nem képes, nem is haj­lan­dó integ­rá­lód­ni. Minek arra a kis idő­re? A magya­rok orszá­ga áll és néz, meg­ol­dá­sai erre a prob­lé­má­ra nin­cse­nek, frászt kap min­den önszer­ve­ző­dés­től (lásd az első mon­da­tot). Arra a kis idő­re? Patt­hely­zet, lét­tech­ni­ka és etno­biz­nisz. Az erdé­lyi magyar­sá­got nem tri­a­non­kor érte a leg­sú­lyo­sabb csa­pás, hanem 1948-ban, ami­kor a magán­tu­laj­dont fel­szá­mol­ták, a civil tár­sa­dal­mat lerom­bol­ták, a románt is.

A rend­szer­vál­tás utá­ni res­ti­tú­ci­ós ügy­le­tek pon­to­san jel­zik az alap­ve­tő prob­lé­mát: kié ez a föld? Tri­vi­á­lis az a mon­dat, hogy ha nagy­apám dió­fá­ja az enyém, és én magyar vagyok, ez a dió­fa (nem maga hasz­ná­ra, másért cse­le­ked­te…) egy magyar fa, amely­hez nekem szu­ve­rén dió­sze­dé­si, mókus­tar­tá­si, vil­lám­csa­pá­si, zász­ló­fel­vo­ná­si jogom van, akkor mi lesz a román nem­ze­ti és terü­le­ti egy­ség­gel? Hány ezer magyar dió, bükk, kör­te, nas­po­lya, tölgy és luc­fe­nyő lehet? Hány mókus és hány med­ve? Hány mil­lió kilo­mé­ter szö­ges­drót kell a szu­ve­rén­hez? Tér­kép és mező­gaz­da­sá­gi támo­ga­tás, falo­pá­si tör­vény, ipar. 1989-ig a nagy­apám dió­fá­ja sen­kié volt (állam, nem­zet, haza, párt), most az enyém (lánc­fű­rész, desz­ka, IKEA-ból kopor­só). A rend­szer­vál­tás utá­ni román elit nem a nagy­ap­ja dió­fá­ját kér­te és kap­ta vissza, hanem egy kicsit töb­bet. És a magyar? Csi­nov­nyi­kok és új földesurak.

Van – per­sze – kul­tú­ra is, meg hagyo­mány. Arra vonat­ko­zó kon­cep­ció viszont, hogy vidé­kek, ame­lyek szá­za­do­kig meg tud­tak élni abból, amit ter­mel­tek, most hogyan tud­ná­nak, erre vonat­ko­zó kon­cep­ci­ó­ja sen­ki­nek nincs, sem román­nak, sem magyar­nak, sem kor­mány­nak. A nem­ze­ti, nyel­vi iden­ti­tás, ha tet­szik, ha nem, súlyos kér­dés, mert adott­ság. Az egyén bele­szü­le­tik, hogy legyen, min gon­dol­kod­nia. A tör­té­ne­lem is úgy tud fáj­ni, mint a jelen. Jól beszé­lek romá­nul, dia­lek­tu­so­kat is értek, az egyik déd­apám román juhász volt, én magyar író vagyok…

Az elmúlt har­minc évben tető alá kel­lett vol­na hoz­ni, talán lehe­tett vol­na is, a román – magyar tör­té­nel­mi meg­bé­ké­lést. Poli­ti­ka­i­lag nem volt kifi­ze­tő­dő. Én jól jár­tam vol­na vele, plusz három­nál is több mil­lió ember. Föl­det vissza nem veszünk, mond­ta Ester­há­zy Péter. Nem mint­ha nem jár­na nekünk, de ezzel a mező­gaz­da­sá­gi kon­cep­ci­ó­val minek? És akkor meg len­ne old­va a szö­ges­drót kér­dé­se: a bor­jú­nak kell, hogy ne den­gel­je le a vetést, vagy a med­ve. Pon­to­san ez az auto­nó­mia. Kinek sza­bad, és mit? Hol a határ? Ha román poli­ti­ku­sok­nak vol­na humo­ruk, most rábó­lin­ta­ná­nak: legyen szé­kely auto­nó­mia – karan­tén­nal. Nincs humo­ruk, (az) Isten­nek sincs.

Nem áll jól a szé­nánk, ez vitat­ha­tat­lan – Pal­la­gi Mari­an­na (Bereg­szász, Ukrajna)

Hogy milyen ma magyar­ként élni Kár­pát­al­ján? Nehéz, min­dig is nehéz volt, de nem a magyar­sá­gunk miatt. Noha Kijev­ben sze­re­tik a sze­pa­ra­tis­ta jel­ző­vel illet­ni a helyi magyar­sá­got, nincs nem­ze­ti­sé­gi ellen­tét a megyében.

A kol­dus­bot­ra jutott ország nem nyújt mun­ka­he­lye­ket, kép­te­len tisz­tes­sé­ges meg­él­he­tést biz­to­sí­ta­ni az állam­pol­gá­ra­i­nak. Az álla­mi fize­té­sek­ből a köz­üze­mi díjak­ra sem fut­ja. Az itt élő embe­rek meg­ta­nul­tak túl­él­ni. Két, nem rit­kán három mun­ka­he­lyet vál­lal­nak, ház­tá­ji gaz­da­sá­got visz­nek, hogy eltart­sák a csa­lád­ju­kat. A támasz nél­kü­li nyug­dí­ja­so­kat is a kert segí­ti ki. Ha nincs ere­jük a ház­tá­ji meg­mű­ve­lés­re, akkor választ­hat­nak: éhen hal­nak, vagy a gyógy­sze­re­i­ket nem vált­ják ki a patikában.

Romok­ban az egész­ség­ügy, az inf­ra­struk­tú­ra is. Az utób­bi évek nagyobb volu­me­nű fej­lesz­té­sei – csa­lád­or­vo­si ren­de­lők, isko­lák, óvo­dák fel­újí­tá­sa – magyar­or­szá­gi támo­ga­tás­ból való­sul­tak meg. Az okta­tás­ban, kul­tú­rá­ban, egész­ség­ügy­ben dol­go­zó magya­rok szá­má­ra az anya­or­szá­gi kiegé­szí­tő támo­ga­tá­sok biz­to­sí­ta­nak men­tő­övet, jelen­te­nek egzisz­ten­ci­á­lis meg­be­csü­lést. De saj­nos sok eset­ben ez sem ele­gen­dő a mara­dás­hoz. Egy­re több csa­lá­di ház­ra kerül ki az eladó fel­irat. Míg koráb­ban jel­lem­ző­en a csa­lád­fő vál­lalt kül­föl­di mun­kát, ma sokan dön­te­nek úgy, hogy min­dent hát­ra­hagy­va, ide­gen kör­nye­zet­ben kez­de­nek új éle­tet annak remé­nyé­ben, hogy a gye­re­ke­ik­nek sta­bi­labb hát­te­ret, lehe­tő­sé­gek­kel teli éle­tet biztosíthatnak.

Ami azt a kér­dést ille­ti, lesz‑e száz év múl­va magyar élet Ukraj­ná­ban: az utób­bi évek­ben az aktu­á­li­san reg­ná­ló hata­lom min­dent meg­tesz annak érde­ké­ben, hogy már ötven év múl­va se hall­has­sunk magyar szót a megyé­ben. A joga­ink folya­ma­tos szű­kí­té­sé­re, az anya­nyel­vi okta­tás elsor­vasz­tá­sá­ra tett lépé­sek is jelen­tő­sen hoz­zá­já­rul­nak a töme­ges elvándorláshoz.

Az érdek­kép­vi­se­le­te­ink a tör­vé­nyek biz­to­sí­tot­ta kere­te­ken belül har­col­nak a joga­in­kért, pró­bál­nak érde­mi pár­be­szé­det foly­tat­ni a hata­lom­mal, de mind­ez szél­ma­lom­harc­nak tűnik, amíg nincs össz­hang a kije­vi tár­gya­ló­part­ne­rek sza­vai, cse­le­ke­de­tei és valós gon­do­la­tai között.

Nem áll jól a szé­nánk, ez vitat­ha­tat­lan, de ez koránt­sem jogo­sít fel min­ket arra, hogy élve elte­mes­sük magun­kat. Sze­ren­csé­re elég sok „elve­te­mült” magyar él a megyé­ben, akik nem tud­ják más­hol elkép­zel­ni az éle­tü­ket. Meg­ta­gad­hat­ják tőlünk az ősho­nos kisebb­ség stá­tu­szát, kék-sár­gá­ra fest­he­tik a busz­meg­ál­ló­kat, hida­kat, ukrán zász­lót aggat­hat­nak a turul­ma­dár és Zrí­nyi Ilo­na szob­ra mel­lé a mun­ká­csi vár­ban, de amíg ezek az embe­rek és az ő gyer­me­ke­ik kitar­ta­nak, addig kép­te­len­ség min­ket eltö­röl­ni, ezer évet sem­mis­sé tenni.

For­rás : Magyar hang