György Atti­la tol­lá­ból – Ten­ge­ri herkentyű

Csí­xe­re­dá­ban, ami köz­tu­dot­tan a világ leg­jobb helye, éppen egy­faj­ta szé­kely fies­ta van, az embe­rek (szé­ke­lyek), és egyéb állat­faj­ták vidá­man söröz­nek, szil­va­pá­lin­káz­nak, és hát csu­pa hagyo­má­nyos éte­le­ket esz­nek, pél­dá­ul miccset, (na jó, azért volt pityó­ka­le­ves is, ha nagyon keres­ted, de azt minek, ott­hon is azzal várnak…)

De én, sze­gény szé­kely­csán­gó, elme­gyek a nagy vásár­ba, s egy­szer csak szem­be­néz velem egy olyan ten­ge­ri ször­nye­teg, ami­nek talán neve sincs.

Erő­sen veres volt, rus­nya, olyan baju­sza volt, mint egy óro­má­ni­ai őrmes­ter­nek, mon­dom magam­nak, ezt csak megveszem.

Meg­vet­tem.

Alig került töb­be, mint egy szo­lid gar­zon­la­kás, de hát kicsi­re nem adunk.

Igen ám, de ezt elké­szí­te­ni nem olyan egy­sze­rű, muszáj volt nagy­sá­gos Feje­de­lem­asszo­nyunk­kal, Bor­nem­issza Anná­val konzultáljak.

Hát Ő a rák­nak vala­mi har­minc­hat féle elké­szí­té­si mód­ját ajánl­ja sza­kács­köny­vé­ben, (Feje­de­lem­asszony volt, feje­del­mi kony­ha­vi­tel­lel), akkor még volt ilyen.

Én erő­sen bátor ember vagyok, mert hogy a Gyi­me­sek­ben ver­tek sokat, szó­val, neki fog­tam, és meg­főz­tem ezt a rus­nya ten­ge­ri szörnyeteget.

Ter­mé­sze­te­sen tet­tem mel­lé fok­hagy­mát, mert anél­kül nincs ember elé való étek.

Aztán röp­ke más­fél nap alatt kész lett, köz­ben ettem finom mar­ga­ri­nos kenye­ret, a macs­kák a sző­rü­ket hul­lat­ják, a váló­pe­res ügy­véd már dör­zsö­li a kezét.

Most már csak egy bátor ember kéne, aki megeszi. 

Mert hogy én nem, az egy­szer biztos. 

Még szem­be sem merek néz­ni vele, pedig van neki egy csomó..

Mara­dok a jó túró ‑sza­lon­na-sza­lá­mi nem­ze­ti éteknél.

Szé­kely ember, plá­ne ha gyi­me­si csán­gó, ne men­jen ten­ger­re, s ne egyen meg sem­mit, ami nem röfög. 

For­rás: Facebook