Hírek Vélemények/Publicisztikák Teg­nap este

Teg­nap este

AHOGY ROSSI MESTER ÉNEKLI A HIMNUSZT – ABBAN BENNE VAN MINDEN…

A Csí­ki sörö­ző­ben ülünk bará­tok­kal, ott néz­zük a meccset, poko­li meleg­ben. Mind­vé­gig így fohász­ko­dom: Iste­nem, te is tudod, hogy mi érde­mel­jük meg. Tud­ja. De még­sem enge­di meg. Most még nem…

Más­kor, más eset­ben, ami­kor a néme­tek ját­sza­nak vala­ki­vel a magya­ro­kon kívül, min­dig nekik szur­ko­lok. Talán a nevem elme­sé­li, miért. Mert a Feke­te-erdő vidé­ké­ről valók az őse­im apai ágon. Onnan hoz­ták őket mocsa­ra­kat lecsa­pol­ni a Moso­ni-Duna vidé­ké­re, s let­tünk aztán magyar­rá, ám „az erdők hűvös­sé­gét meg­őr­zöm magam­ban halálomig”.

Mind­ez teg­nap sem­mit sem szá­mí­tott. Ahogy per­sze a „néme­tek­nek” sem szá­mít már. A nagy német roman­ti­ka, Hauff és a Grimm fivé­rek ma már gya­nú­san „völ­kisch” ízű­ek, vagy­is „nácik”, a német önazo­nos­sá­got fel­fal­ta a bűn­tu­dat, Hamu­pi­pő­ke pedig vissza­buj­do­sik a teu­ton erdők­be, ugyan­is egy homo­sze­xu­á­lis szí­nes bőrű fér­fi lesz a tün­dér­ke a soron követ­ke­ző ame­ri­kai feldolgozásban.

Álom­gyár? Ugyan. „Álom­ba­kók”. A világ varázs­ta­la­ní­tá­sa gőz­erő­vel folyik.

Ám teg­nap a Csí­ki sörö­ző­ben ott volt a varázs­lat. A mün­che­ni aré­ná­ból küld­te tizen­egy magyar srác. Mi érde­mel­tük vol­na meg. De meg nem ada­tott. Ám, ami a leg­fon­to­sabb: nem raj­tuk múlt. Az örök magyar hősi­es­ség ragyo­gott fel teg­nap este abban az aré­ná­ban. Tizen­egy magyar srác úgy dön­tött, nem haj­lan­dó meg­ijed­ni sem az ellen­sé­ges kör­nye­zet­től, sem tizen­egy műanyag, fröccs­ön­tött „német­től”.

Pedig ők aztán meg­pró­bál­ták meg­ijesz­te­ni a magyar fiú­kat, s leg­in­kább a magyar szurkolókat.

Ami­kor musz­lim mig­rán­sok zak­lat­ják és erő­sza­kol­ják a saját lánya­i­kat és fele­sé­ge­i­ket, a német rend­őr­ség tesze­to­szás­ko­dik és fél­re­néz. Ám ha a magyar szur­ko­ló­kat kell veg­zál­ni, akkor aztán bát­rak, mint a hím pocok. Ha kell, két­szer is meg­ál­lít­ják ugyan­azt a magyar buszt, ok nél­kül, aztán leszál­lí­ta­nak min­den­kit, órá­kig vára­koz­tat­ják az embe­re­ket, meg kör­be­fény­ké­pe­zik őket, mint a bűnö­ző­ket szo­kás. A kon­zu­li szol­gá­la­tot nem enge­dik az aré­ná­hoz, és min­den léte­ző módon pro­vo­kál­ják a magya­ro­kat. Nem javas­lat, hanem köve­te­lés: ha lesz bár­mi­lyen sport­ese­mény, amely­re „német” szur­ko­lók érkez­nek, pon­to­san ugyan­ezt kell majd csi­nál­ni velük. És meg­néz­zük, lesz‑e orbá­no­zás meg dik­ta­tú­rá­zás. (Lesz.)

Mind­ezek elle­né­re a magyar druk­ke­rek végül meg­ér­kez­tek, ott vol­tak, s része­sei let­tek a cso­dá­nak. Azt tet­ték, amit meccse­ken ten­ni szo­kás. Len­get­ték a nem­ze­ti szí­nű zász­ló­kat és éltet­ték a csa­pa­tu­kat. Sokan feke­te póló­ban tet­ték mind­ezt. Az egyik „német” szenny­mé­dia sze­rint ez a náciz­mus. Elnéz­tem a tíz műanyag, fröccs­ön­tött „néme­tet” a pályán, tető­től tal­pig feke­té­be vol­tak öltöz­ve. Akkor most ők is nácik? Ugyan, dehogy. Azok az idők elmúl­tak. A néme­tek fegyel­me­zet­tek és irá­nyít­ha­tók. Ami­kor náci­nak kel­lett len­ni, akkor nácik vol­tak, abban hiba nem volt. Ami­kor kom­mu­nis­tá­nak kel­lett len­ni, akkor kom­mu­nis­ták vol­tak – az NDK volt az egyet­len hely a vilá­gon, ahol ezt halá­lo­san komo­lyan gon­dol­ták, és még élvez­ték is. Most, hogy lélek­te­len, agy­mo­sott, öngyű­lö­lő fogyasz­tó­nak kell len­ni, hát most azok. Ebben sincs hiba. Autót még tud­nak gyár­ta­ni. Grim­met már szé­gyel­lik, Wag­nert már szé­gyel­lik, hama­ro­san Tho­mas Mannt is szé­gyell­ni fog­ják. Neu­er kar­ján szi­vár­vá­nyos kar­sza­lag, a lelá­tó­kon szi­vár­vá­nyos zász­lócs­kák, a város­ban min­den szi­vár­vány­szí­nű, egy hülye szi­vár­vá­nyos zász­lót lobog­tat­va rohan be a pályá­ra a magyar him­nusz közben.

A hülyék orcá­ján szi­vár­vány­szí­nű nyál csorog.

És lobog­nak a szi­vár­vány­szí­nű zász­lók. Ez a leg­utol­só, a mara­dék iden­ti­tá­suk őnekik.

Aztán tizen­egy magyar srác kite­szi a szí­vét-lel­két a pályán. És a 84. perc­ben, oda­ha­za, a „német” válo­ga­tott meg­sza­kad és kepeszt, hogy kiegyen­lít­sen, s ami­kor egy talált gól­lal sike­rül nekik, akkor húz­zák az időt. Mert ret­teg­nek tizen­egy magyar srác­tól. „Inkább kevés orosz­lán, mint sok nyúl”. Dobó örök igaz­sá­ga len­gi be a magya­rok lel­két ismét. Kevé­sen múlt, kicsi­ke sze­ren­cse hiány­zott. Pedig a Jóis­ten is magyar zász­lót len­ge­tett teg­nap este, de vala­mi­ért még nem enged­te meg. Még cél­ja van velünk, azért.

S hogy el ne felejt­sük: ami­kor a szi­vár­vány szí­ne­it össze­rak­juk, abból lesz a fehér. Ha a fehé­ret szét­sze­dik, abból lesz a szi­vár­vány. Ugye világos?

Haj­rá, Magyar­or­szág! Haj­rá, magyarok!

Bayer Zsolt

For­rás: Magyar Nemzet