Szőcs Gézá­ra emlé­kez­tek a Csík­sze­re­dai Könyvvásáron

Idén len­ne 70 éves Szőcs Géza Kos­suth- és József Atti­la-díjas erdé­lyi magyar köl­tő. Rá emlé­kez­tek a Csík­sze­re­dai Könyv­vá­sá­ron a Pető­fi Kul­tu­rá­lis Ügy­nök­ség által szer­ve­zett beszél­ge­té­sen, amely része­ként Juhász Anna iro­dal­már, Szi­lá­gyi Eni­kő szín­mű­vész és Far­kas Well­mann End­re köl­tő, író idéz­te fel a 2020. novem­ber 5‑én elhunyt alko­tó alak­ját, vala­mint bemu­tat­ták A kolozs­vá­ri séta­tér című han­gos­köny­vet és a hoz­zá kap­cso­ló­dó kiadványt. 

„…hiszek min­den magyar ember kul­tú­rá­hoz való jogá­ban, mint ahogy min­den ember kul­tú­rá­hoz való jogá­ban is: de a mi fele­lős­sé­günk, hogy a magya­ro­kat sike­res kul­túr­nem­zet­té segít­sük fel­nő­ni, egy azo­nos­sá­gá­val tisz­tá­ban levő, azt vál­la­ló, önma­gá­val kibé­kült, erős és maga­bí­zó közösséggé…” 

– írta Szőcs Géza a Cre­do­ban, amely, mint kide­rült, 2000-ben szü­le­tett egy kecs­ke­mé­ti iro­dal­mi kon­fe­ren­cia idején.

Szőcs Géza Cre­do című ver­se mind­annyi­unk­ra vonat­ko­zik, ez a hit­val­lás mind­annyi­un­ké kel­le­ne legyen

– hang­sú­lyoz­ta Szi­lá­gyi Eni­kő, mielőtt fel­ol­vas­ta vol­na a művet.

Far­kas Well­mann End­re rámu­ta­tott: nagyon fon­tos szö­veg a Cre­do, amely akkor szü­le­tett, ami­kor Szőcs Gézát az iro­da­lom­szak­ma már mar­gi­na­li­zál­ta, és egy­re keve­seb­bet talál­koz­hat­tunk a nevével.

„Most ezzel a han­gos­könyv­vel vala­me­lyest haza­jött Szőcs Géza Csík­sze­re­dá­ba, hiszen azok­ban az évek­ben, amíg volt alkal­mam vele együtt dol­goz­ni, nagyon sok­szor jár­tunk itt annak ide­jén még Bor­bély Ernő éle­té­ben, aki­vel Géza köz­vet­len barát­sá­got ápolt, hiszen a ’89 előt­ti poli­ti­kai ellen­ál­lás ide­jén ala­kult ki köz­tük egy élet­hosszig tar­tó szö­vet­ség. Ez volt az egyik kötő­dé­si pont­ja Csík­sze­re­dá­hoz. A másik, hogy a ’80-as évek köze­pén itt gyűj­töt­te be a Secu­ri­ta­te néhány pri­bék­je, és a csík­sze­re­dai Secu­ri­ta­tén ver­ték félholtra” 

– avat­ta be a hallgatóságot. 

Mint elhang­zott, Szi­lá­gyi Eni­kő Jászai Mari-díjas szín­mű­vész köz­vet­len gyer­mek­ko­ri barát­ja volt Szőcs Gézá­nak. Ő volt az, aki kimoz­dí­tot­ta a Szőcs Géza halá­la utá­ni recep­ci­ót a csend­ből: han­gos­köny­vet készí­tett a köl­tő fon­tos szövegeiből. 

Szi­lá­gyi Eni­kő elme­sél­te, hogy 2020-ban Szőcs Géza össze­ál­lí­tott szá­má­ra egy Tri­a­non emlékestet. 

„Meg­szü­le­tett az elő­adás, ez az össze­ál­lí­tott gyö­nyö­rű anyag, és még éle­té­ben sike­rült ezt bemu­tat­ni. Ezután Géza nagyon fel­buz­dult, sze­ret­te az elő­adást, és azt mond­ta, hogy neki jövő­re, azaz 2021-ben a Kolozs­vá­ri Magyar Napok kere­té­ben könyv­be­mu­ta­tó­ja lesz, és a könyv­nek az anya­gát átkül­di nekem. A kolozs­vá­ri séta­tér­ről, a kolozs­vá­ri hattyúk­ról és a kolozs­vá­ri szín­ház­ról szó­ló ver­se­it ter­vez­te ebbe a kötet­be, ami saj­nos a halá­la miatt nem jelent meg. Tehát, egye­dül marad­tam azzal a pro­jekt­tel, hogy Kolozs­vá­ron a Magyar Napo­kon 2021-ben ezt a köte­tet bemu­tas­sa, én pedig az elő­adást, amely­nek a címe A kolozs­vá­ri séta­tér lett vol­na. Végül A kolozs­vá­ri séta­tér lett a kötet, a han­gos­könyv címe, mert ennek az elő­adás­nak az anya­gát ebbe a kötet­be sűrí­tet­tük össze. Húsz nagyon szép vers került be a korai és az érett kor­sza­ká­ból vala­mint a 2018 – 19-es ver­se­i­ből is. Ennek a soro­zat­nak a záró­ver­se­ként, Far­kas Well­mann End­re ver­sét is fel­vet­tem, amely egy nagyon szép búcsú­vers, ame­lyet Géza halá­la után írt Endre”

– avat­ta be a hall­ga­tó­sá­got Szi­lá­gyi Enikő.

Juhász Anna rámu­ta­tott: szá­má­ra min­dig az a meg­ren­dí­tő, hogy Szőcs Géza nagyon érzel­me­sen, pon­to­san, nem mel­lé­be­szél­ve írt, és min­dig volt tét­je annak, akár tör­té­ne­lem­ről, akár köl­té­szet­ről, akár egy ember­ről szólt. 

Kér­dé­sé­re, hogy milyen man­kót adna a közön­ség­nek Szőcs Géza ver­se­i­hez, a sze­mé­lyé­hez, köl­té­sze­té­hez, Far­kas Well­mann End­re úgy fogal­ma­zott, hogy a köl­tő sze­mé­lyét sze­re­ti külön­vá­lasz­ta­ni és elha­tá­rol­ni az álta­la lét­re­ho­zott műalkotásoktól.

„Ha Géza is itt ülne velünk egy szín­pa­don, sok­kal nyu­god­tabb lélek­kel mer­nék anek­do­táz­ni, hogy meg­le­gyen neki is a lehe­tő­sé­ge a rep­li­ká­ra. Félek attól, hogy a magán­élet­ben meg­nyi­lat­ko­zó ember nem azo­nos az írá­sa­i­ban meg­nyi­lat­ko­zó ember­rel. A másik, hogy a köl­tők ese­té­ben meg­szok­tuk azt, hogy nekik a ter­mé­sze­tes meg­szó­la­lás­mód­juk, vagy az, amin keresz­tül meg­is­mer­jük őket, az a művé­szi beszéd és a több­let­je­len­té­sek­kel dol­go­zó beszéd vala­me­lyik regisz­te­ré­ben szó­lal­nak meg. És nyil­ván­va­ló, ami­kor szem­be­sü­lünk egy nyers, hatá­ro­zott, meta­fo­rák­tól men­tes szö­veg­gel, mint a Cre­do, mert az egy külön nagyon erős és dur­va lélek­be szán­tó esz­té­ti­kai hatást tud kivál­ta­ni belő­lünk. Szőcs Géza az ember: magán­em­ber­ként is azt ugyan­azo­kat az érté­ke­ket kép­vi­sel­te, mint az írá­sa­i­ban, csak nagyon ked­ve­sen, humo­ro­san, szó­já­té­kok­kal, gesz­tu­sok­kal. Ő ilyen érte­lem­ben azo­no­sult mind­az­zal, amit leírt”

– fej­tet­te ki Far­kas Wellmann. 

A kötet és a han­gos­könyv össze­ál­lí­tá­sá­ról Szi­lá­gyi Eni­kő elmond­ta, hogy miu­tán Szőcs Géza elküld­te a Kolozs­vá­ri sétatér/Kolozsvári hattyúk köte­té­nek a tel­jes anya­gát, meg­kér­te, hogy válo­gas­son belőle. 

„Saj­nos a halá­la után szü­le­tett meg ez az álta­lam vég­le­ge­sí­tett válo­ga­tás, ami bele­ke­rült a han­gos­könyv­be. Nagyon nehéz volt válasz­ta­ni. Elő­ször arra gon­dol­tam, hogy Gézá­nak az erdé­lyi kor­sza­kát fogom fel­ol­vas­ni, azt, ami a leg­meg­rá­zóbb, a leg­mé­lyebb fáj­dal­ma­kat moz­gat­ja meg ben­ne is és az olva­sók­ban is: az üldöz­te­té­sét, a letar­tóz­ta­tá­sa­it, a bán­tal­ma­zá­so­kat, a küz­del­me­it. Kivá­lasz­tot­tam vagy húsz ilyen jel­le­gű ver­set, de úgy vél­tem, hogy a hall­ga­tó­ság­nak más is kell, az embe­rek­nek vala­mi­fé­le líra is kell a lel­kük­höz, ahhoz, hogy a poli­ti­kai vonat­ko­zá­sú ver­se­it is el tud­jam jut­tat­ni. Nagyon nagy fele­lő­sé­get is érez­tem, mert nél­kü­le marad­tunk a szer­kesz­tés­ben és meg­le­pe­tést is akar­tam hoz­ni a bará­ta­i­nak és a köz­vet­len kör­nye­ze­té­nek ezzel a hangoskönyvvel” 

– magya­ráz­ta Szi­lá­gyi Eni­kő, majd fel­ol­vas­ta az Esti ima című verset. 

Szőcs Géza több műfaj­ban alko­tott, meg lehet‑e hatá­roz­ni, hogy melyik az iga­zi műfa­ja? – hang­zott el a kérdés. 

Noha pró­zá­ban is cso­dá­la­to­san és maga­biz­to­san írt, a drá­mái is kitű­nő­ek, de a vers, ami meg­ha­tá­ro­zó – véli Far­kas Well­mann End­re. Azok nél­kül a nagy ver­sei nél­kül, ame­lye­ket az 1990-es éve­kig írt, sze­gé­nyebb len­ne az irodalmunk. 

Utá­na is szü­let­tek nagyon nagy ver­sei, de azok a szö­ve­gek, ame­lyek az erdé­lyi magyar értel­mi­ség poli­ti­kai ellen­ál­lá­sát össze tud­ták fog­lal­ni és jelen­te­ni önma­guk­ban – ez az élet­mű­nek az a súly­pont­ja, amely magát az élet­mű­vet azzá teszi, ami. Utá­na is ren­ge­teg min­de­ne szü­le­tett min­den műfaj­ban: az ő ese­té­ben beszél­he­tünk lírá­ról, pró­zá­ról, drá­má­ról, pub­li­cisz­ti­kák­ról, film­for­ga­tó­köny­vek­ről, de ope­ra­lib­ret­tó­kat, hang­já­té­ko­kat is írt, emi­att egy nagyon sok­mű­fa­jú alko­tó­ról van szó. Mind magas szín­vo­na­lú művei szü­let­tek, de még­is a lírai élet­mű az, ami meg­ha­tá­ro­zó” – som­máz­ta az író.

Juhász Anna kiemel­te, hogy nagyon tisz­ta mon­da­ni­va­ló­ról és nagyon embe­ri hang­ról van szó, amely meg­szó­lít bennünket. 

„Két dolog van, ami nekem fon­tos volt Szőcs Gézá­ban: az egyik a sze­re­tet, a másik a humor, a játékosság.” 

Erre rea­gál­va Szi­lá­gyi Eni­kő hang­sú­lyoz­ta, hogy Szőcs Géza leg­ke­mé­nyebb tár­sa­da­lom­bí­rá­ló és poli­ti­kai ver­se­i­ben is ott van a humor, az iró­nia, az öniró­nia és a sze­rel­mi líra. Fél­be­sza­kadt ez az élet és ez az élet­mű – hang­zott el a beszél­ge­tés végén.

„De látjuk‑e, hogy hol van Szőcs Géza helye a magyar iro­da­lom­ban? Van‑e elő­kép, van‑e, aki­hez ezt a sok­szí­nű alko­tói vilá­got, nyel­vet kap­csol­ni tud­juk?” – tet­te fel a kér­dést Juhász Anna. 

Nagyon nehéz dol­gunk lesz, ha min­den­áron be akar­juk ágyaz­ni vala­mi­lyen iro­da­lom­tör­té­ne­ti ska­tu­lyá­ba – jött a válasz Far­kas Well­mann Endrétől. 

„Mond­hat­nánk, hogy neki is meg­van­nak az iro­dal­mi előz­mé­nyei, pél­da­ké­pei, olyan szer­zők, akik­nek a hatá­sát talán ki lehet­ne mutat­ni a szö­ve­ge­i­ben. De iga­zá­ból nincs ilyen. Ő pon­to­san ami­att is nehe­zen kezel­he­tő, hogy az 1990 utá­ni poli­ti­kai sze­rep­vál­la­lá­sá­val egy­idő­ben áldo­za­ta volt a can­cel cul­tu­re-nek, az éle­te utol­só tíz évé­ben kife­je­zet­ten ez volt, dur­va táma­dá­sok köze­pet­te. És annak, aki­ről nem lehet hal­la­ni, aki­ről a kánon nem haj­lan­dó tudo­mást ven­ni, köz­vet­le­nül a halá­la után nagyon nehéz len­ne bár­mit meg­ál­la­pí­ta­ni. Viszont biz­tos vagyok ben­ne, hogy a magyar iro­da­lom­nak az egyik leg­ere­de­tibb min­den­ko­ri nagy köl­tő­je. Szőcs Géza ötven év múl­va ott lesz az iro­da­lom­tör­té­net első öt-hat leg­fon­to­sabb nagy­ágyú­ja között. Ő ’75-ben is ugyan­olyan láza­dó, újí­tó volt, aki képes volt magát a ver­set meg­újí­ta­ni, még akkor is ha abban a közeg­ben nem tud­tak mit vele kez­de­ni. Éle­te végé­ig jel­le­mez­te a köl­té­sze­tét, hogy szin­te mind­egy, hogy melyik ver­sét melyik kor­szak­ban írta, mert annyi aktu­a­li­tás van ben­nük és olyan gon­do­la­ti frissesség.” 

A beszél­ge­tést Szi­lá­gyi Eni­kő fel­ol­va­sá­sa zár­ta, aki még elmondta:

„amel­lett, hogy egy rend­kí­vül jó humo­rú, vidám, hun­cut gye­rek volt Géza, egy olyan ember­ről is beszé­lünk, aki agyon­ve­ret­te magát a hite, a meg­győ­ző­dé­se miatt. Rit­ka­ság, hogy vala­kit ennyi­re ne lehes­sen elté­rí­te­ni a meg­győ­ző­dé­se­i­től, a hité­ről és az emberségéről” 

– hang­zott el zárszóként. 

For­rás: sze​kely​hon​.ro