Hírek Vélemények/Publicisztikák Szi­vár­vány és identitás

Szi­vár­vány és identitás

A vilá­got irá­nyí­tó „lát­ha­tat­lan” glo­bá­lis hatal­mi szu­per­struk­tú­ra cél­ja, hogy lerom­bol­ja az ember hagyo­má­nyos önazo­nos­sá­gát, s helyé­re mes­ter­sé­ge­sen fel­épí­tett, hamis iden­ti­tá­so­kat tegyen

Az ógö­rög nyelv­ben az id gyök azt jelen­ti, saját maga, ön. Ebből ered az iden­ti­tás szó, amely arra utal, hogy egy enti­tás, egy léte­ző, önma­gá­val azo­nos, de a geo­met­ri­á­ban hasz­ná­la­tos idom szó is ezt jel­zi, akár­csak az idea és ideo­ló­gia. A magyar nyelv játé­kos­sá­gát jel­zi, hogy saját szer­ke­ze­té­be beil­leszt­ve azt is ki tud­ja fejez­ni, ha ennek az ellen­ke­ző­je tör­té­nik, vagy­is ami­kor vala­ki­nek nincs id-je, ezért aztán idét­len. És aki idét­len, az, nem lévén neki önma­gá­val való azo­nos­sá­ga, össze­vissza bolyong a világ­ban, helyét nem talál­va. Az angol szó­hasz­ná­lat­ban egyéb­ként az ID egy­sze­rű­en a sze­mély­azo­nos­sá­gi okmányt jelenti.

Elgon­dol­kod­ta­tó az idi­ó­ta, idi­o­tiz­mus szó külö­nös sor­sa is, hiszen ere­de­ti­leg az idiosz és idió­tész sza­vak annyit jelen­tet­tek, hogy az adott lény saját maga, tehát magán­em­ber. Olyan érte­lem­ben magán­em­ber, hogy nem vesz részt a köz éle­té­ben, tehát nem él azok­kal a jogok­kal, ame­lyek lehe­tő­sé­get adná­nak szá­má­ra a közös­ség, a polisz éle­té­nek for­má­lá­sá­ra. Ezért aztán a latin­ba már úgy ment át, mint a tanu­lat­lan, műve­let­len, a vilá­got meg­ér­te­ni nem képes tömeg­em­ber. Az orvo­si nyelv­ben pedig már súlyos men­tá­lis kór­kép megnevezése.

Olyan kor­ban élünk, ahol a vilá­got egy olyan „lát­ha­tat­lan” glo­bá­lis hatal­mi szu­per­struk­tú­ra irá­nyít­ja, amely­nek leg­főbb cél­ja, hogy gigan­ti­kus tőke­struk­tú­rák esz­kö­ze­ként enge­del­mes mun­ka­erő és fogyasz­tó­erő álla­tok gigan­ti­kus csor­dá­já­vá tegye az embe­ri­sé­get. Ezt ért­he­tő módon úgy pró­bál­ja elér­ni, hogy lerom­bol­ja az ember hagyo­má­nyos önazo­nos­sá­gát, hogy helyé­re mes­ter­sé­ge­sen fel­épí­tett hamis iden­ti­tá­so­kat tegyen. Az ógö­rög nyelv logi­ká­ját követ­ve ily módon idi­o­ti­zál­va az embe­ri lények töme­ge­it, a magyar nyelv logi­ká­ját követ­ve így téve őket idétlenné.

Az ember iden­ti­tá­sá­nak leg­főbb pil­lé­rét a saját nemé­vel való azo­nos­ság jelen­ti, lévén, hogy egy faj éle­té­nek az idő­ben való kiter­jesz­té­se csak kiegyen­sú­lyo­zott faj­fenn­tar­tás­sal kép­zel­he­tő el. Úgy, hogy egy fér­fi­ből és nőből álló ember­pár világ­ra hoz­za és tes­ti-lel­ki egész­ség­ben fel­ne­ve­li a jövő nem­ze­dé­két, hogy így „foly­tas­sa magát” a vég­te­len idő­ben. Ért­he­tő tehát, hogy a világ „nem léte­ző” urai a nemi iden­ti­tás szét­ron­cso­lá­sá­val pró­bál­ják imént vázolt cél­ja­i­kat elér­ni. Ezt a törek­vé­sü­ket egy cini­kus és gát­lás­ta­la­nul hamis elbe­szé­lé­si mód fel­épí­té­sé­vel és glo­bá­lis nar­ra­tí­va­ként való elter­jesz­té­sé­vel pró­bál­ják elérni.

E hamis elbe­szé­lé­si mód lénye­ge, hogy első lépés­ben azt állít­ja, hogy a homo­sze­xu­a­li­tás min­den­fé­le érte­lem­ben ugyan­olyan lét­mi­nő­ség, mint a hete­ro­sze­xu­a­li­tás. Majd ami­kor ezt már úgy ahogy bemos­ta a köz­tu­dat­ba (vagy ebben az eset­ben inkább a köz­tu­dat­lan­ság­ba), akkor tovább­lép, és azt a nar­ra­tí­vát igyek­szik ural­ko­dó­vá ten­ni, hogy a homo­sze­xu­a­li­tás nem egy­sze­rű­en egyen­lő, hanem maga­sabb ren­dű, követ­ke­zés­képp büsz­ke­ség­re (pride) okot adó iden­ti­tás. Ezért azok vál­nak üldö­zen­dő­vé, akik még min­dig a pri­mi­tív, ócs­ka ere­de­ti iden­ti­tá­su­kat őriz­nék elég­gé el nem ítél­he­tő módon.

Ez nagy­já­ból olyan, mint­ha a rák­sej­tek sza­bad és büsz­ke népe vonul­na fel, azt állít­ván, hogy rák­sejt­nek len­ni az egy sok­kal maga­sabb ren­dű iden­ti­tás, mint bele­tö­rőd­ni abba az ócs­ka és pri­mi­tív iden­ti­tás­ba, ami a szok­vá­nyos (hete­ro­sze­xu­á­lis) sej­tek gyá­va rab­szol­ga­né­pét jel­lem­zi. Azt is elő­re vetít­ve ezzel, hogy köze­leg az idő, ami­kor vég­re min­den élő­lény csak­is és kizá­ró­lag rákos sej­tek­ből áll majd, akik így folya­ma­to­san átél­he­tik a tel­jes sza­bad­sá­got és egyen­lő­sé­get. Talán nem kell ma már tudo­má­nyos foko­zat­tal ren­del­ke­ző rák­ku­ta­tó­nak len­ni, hogy belás­suk, a rák­sej­tek sza­bad­sá­ga, egyen­lő­sé­ge, test­vé­ri­sé­ge álta­lá­ban nem ilyen büsz­ke­ség fel­vo­nu­lás hap­py end tör­té­net szo­kott len­ni. És hogy ez a meg­kö­ze­lí­tés talán nem a leg­sze­ren­csé­sebb fej­le­mény az embe­ri közös­sé­gek tör­té­nel­mi iden­ti­tás küzdelmeiben.

Érde­mes len­ne talán azon is eltöp­ren­ge­ni, hogy az 1989 novem­be­ré­ben Washing­ton­ban meg­tar­tott nem­zet­kö­zi kon­fe­ren­cia nyo­mán washing­to­ni kon­szen­zus­nak neve­zett glo­bá­lis hata­lom­gaz­da­sá­gi dik­tá­tum hár­mas jel­sza­va, vagy­is a „libe­ra­li­zálj, dere­gu­lálj, pri­va­ti­zálj” parancs ugyan­er­re a logi­ká­ra épül, hiszen az élő­lé­nyek­ben bur­ján­za­ni kez­dő rák­sej­tek is libe­ra­li­zál­ni, dere­gu­lál­ni és pri­va­ti­zál­ni akar­nak. Libe­ra­li­zál­ni, hogy sem­mi ne kor­lá­toz­za a rák­sej­tek sza­po­ro­dá­sát, dere­gu­lál­ni, hogy ne legye­nek sem­mi­fé­le sza­bá­lyok arra néz­ve, miként is műkö­dik az élő szer­ve­zet, mond­juk a neu­ro-endok­rin sza­bá­lyo­zó rend­szer ne szól­jon bele abba, hogy a rák­sej­tek mit és hogyan csi­nál­nak. És végül tel­jes pri­va­ti­zá­ci­ó­ra van szük­ség, mert mifé­le dolog az, hogy csak az „álla­mi” immun­rend­szer fel­ügyel­he­ti a szer­ve­zet védel­mét, a rák­sej­tek sza­bad is büsz­ke népe is kap­jon lehe­tő­sé­get az immun­rend­szer irányítására.

Talán nem szük­sé­ges külö­nö­sebb kom­men­tár ahhoz, hogy a glo­bá­lis hata­lom­gaz­da­sá­gi dik­tá­tum az elmúlt har­minc év során a rákos bur­ján­zás meta­fo­rá­ja a világ­ban. A szi­vár­vá­nyos zász­lók körül most kibon­ta­ko­zó­ban lévő iden­ti­tás­há­bo­rút az teszi elke­rül­he­tet­len­né, hogy a „nem léte­ző” pusz­tí­tó világ­erő szin­tet lépett, elér­ke­zett­nek lát­ja az időt arra, hogy a „más­ság” szi­vár­vá­nyos zász­ló­ja a nem­ze­ti jel­ké­pek­kel azo­nos szint­re, és nyil­ván kis idő múl­va azok fölé emel­ked­hes­sen, hogy aztán azo­kat leta­szít­va egyet­len­ként uralkodhasson.

A magyar nyelv filo­zó­fi­ai mély­szer­ke­ze­tét mutat­ja meg az idő sza­vunk is, mely­nek alap­ja szin­tén az id, vagy ahogy Pető­fi írja, az idő igaz, s eldön­ti, ami nem az. Ha ehhez még azt is hoz­zá­tesszük, hogy az üdvös­ség szó ere­de­ti­je az idves­ség, akkor azt hiszem, sza­vak nél­kül is tud­juk, mi a teendőnk.

For­rás: Magyar Hír­lap / Bogár Lász­ló közgazdász)