„Sze­ret­nék vissza­men­ni Erdély­be, de ott aka­dá­lyoz­nak ahol tudnak”

Gyer­gyó­re­me­té­től és Csík­sze­re­dá­tól csak egy oktáv­nyi­ra van a Met­ro­po­li­tan Ope­ra és a Covent Gar­den, leg­alább­is Mol­nár Leven­te világ­hí­rű Liszt Ferenc-díjas szé­kely bari­ton szá­má­ra, aki művé­sze­té­ben is nem­ze­ti öntu­da­tá­nak kife­je­zé­sét tart­ja a leg­fon­to­sabb­nak. Karak­te­res szín­pa­di jelen­lé­te a magán­élet­ből ismert har­cos jel­le­mé­nek és rend­kí­vü­li mun­ka­bí­rá­sá­nak köszön­he­tő. Ter­vek­ről és aka­dá­lyok­ról, érté­kek­ről és kéte­lyek­ről beszél­get­tünk, végül pedig egy meg­le­pe­tés­re is fény derült.

Világ­szer­te ismer­nek a zenei tel­je­sít­mé­nyed­ről, ide­ha­za még­is a Csík­som­lyói búcsú kap­csán olvas­hat­tunk rólad a leg­töb­bet mos­ta­ná­ban. Idén zarán­dok­úton érkez­tél oda, az ese­mény vilá­gi véd­nö­ke is vol­tál. Mit jelent ez szá­mod­ra?

Föl­kér­tek, hogy csík­sze­re­dai lévén lennék‑e ennek az ese­mény­nek a hang­adó­ja, kér­dez­ték, beszélnék‑e róla stú­di­ó­ban. Mire én azt mond­tam, hogy elvál­la­lom, de csak­is úgy, ha való­ban bele­kós­tol­ha­tok a zarán­dok­lat élmé­nyé­be, hiszen sosem csi­nál­tam még ilyet. Olyan közel lak­tunk Csík­som­lyó­hoz, hogy ott­hon­ról csak három-négy kilo­mé­tert kel­lett men­nem a búcsú­ra, most viszont nagyobb távot vállaltam.

Mária­pócs­ról indul­tál gya­log, és vit­ted magad­dal az ima­sza­la­go­kat. Hány kilo­mé­te­res gya­log­út volt végül a zarán­dok­lat?

Össze­sen 380 km. Ima­sza­lag­ból pedig 290-et vit­tem, de a leg­vé­gé­re már 400 is meg­volt, mert a kör­nye­ző fal­vak­ból is kap­tam. Úgy érez­tem, hogy vala­mi nagyon fon­to­sat bíz­tak rám, amit nagyon komo­lyan kel­lett ven­nem: az ország­nak, a nem­zet­nek a ter­hét vihet­tem a Szűz­anya elé.

Fotó: Mol­nár Levente

Fizi­ka­i­lag sem lehe­tett könnyű meg­ten­ni ezt a hosszú utat.

Nehéz volt: sokat esett, tele vol­tam víz­hó­lya­gok­kal is, de az ember ilyen­kor nem erre gon­dol, hanem kezd befe­le néz­ni, és bol­dog, hogy tehet vala­mit máso­kért. Bele­él­tem magam ebbe a feladatba.

Művész­ként is eggyé tudsz vál­ni a sze­re­pek­kel, ráadá­sul erő­tel­jes karak­te­re­ket ala­kí­tasz. Ezzel a kiál­lás­sal nekem Kop­pány figu­rá­ját jut­ta­tod eszem­be, az Ist­ván, a király­ból.

Nagyon jól látod, mert ez a habi­tus tet­szik nekem, pél­dá­ul Jago is szim­pa­ti­kus az Othel­ló­ból. Nagyon sok „rossz” karak­tert is ját­szot­tam, az Ist­ván, a király Kop­pá­nyát is több­ször fel­aján­lot­ták, hogy eléne­kel­jem. Meg­él­tem mind­egyik szél­ső­sé­get: a jót is, a rosszat is. Nagyon fon­tos szá­mom­ra, hogy a gye­rek­ko­rom­ban kapott sza­bad szel­le­mi­sé­get is bele tudom vin­ni a figu­rá­im­ba. És igen, nagyon bele­élős típus vagyok, nem vagyok meg­úszós. Ami­kor engem lát­nak szín­pa­don, abban ben­ne van, hogy meg­pró­bá­lom min­den este ott­hagy­ni a fogamat.

Szé­kely művész­ként hogy érvé­nye­sül a mun­kád­ban, művé­sze­ted­ben a szé­kely vir­tus­ban rej­lő ket­tős­ség: egy­részt makacs, nya­kas embe­rek­nek tar­ta­nak ben­nün­ket, más­részt nagyon tisz­ta, vilá­gos gon­dol­ko­dá­sú, egye­nes jel­le­mű­ek­nek?

Azt hiszem, hogy sok­kal több szé­kely­nek kel­le­ne élni a Föl­dön, mert a szé­kely ember köz­vet­le­nebb, direk­tebb, mint a töb­bi, nem kerül­ge­ti annyit a for­ró kását, nem csi­nál min­den­ből szí­vek har­cát, ami lás­suk be: ener­gia­rab­ló. Az én szé­kely mivol­to­mat inkább a hét­köz­na­pi élet­ben szok­tam meg­mu­tat­ni. Viszony­lag könnyen kiis­mer­he­tő vagyok, mert bor­zasz­tó nagy az igaz­ság­ér­ze­tem és emi­att har­co­lok is, ami sok­szor nem tet­szik az embe­rek­nek. Rend­kí­vül fon­tos szá­mom­ra a magyar­ság­tu­da­tom, ami nem fel­tét­le­nül divat, a magas-művé­szet­ben plá­ne nem, pedig nincs annál nagyobb dolog, mint hogy az ember tud azzal azo­no­sul­ni, amit kapott, és tisz­tes­sé­ge­sen bánik szel­le­mi és kul­tu­rá­lis örök­sé­gé­vel. Én ebben élek, ebben hiszek.

Fotó: Éder Éva

Hogy nyil­vá­nul meg ez a mun­kád­ban? Szok­tál pél­dá­ul vissza­uta­sí­ta­ni sze­re­pe­ket, ha úgy érzed, nem talál a karak­te­red­del?

Nem filo­zo­fá­lok én túl sokat ezen: a mun­ká­ban is válo­ga­tós vagyok. Ez viszont nehéz. Elha­tá­roz­tam pél­dá­ul, hogy nem sze­ret­nék már annyit kül­föld­re men­ni, de be kell lát­ni, hogy a Kár­pát-meden­cé­ben rit­kán van­nak olyan magas szín­vo­na­lú mun­kák, mint az ope­ra­vi­lág nem­zet­kö­zi szín­pa­da­in. Nagyon le kel­lett adnom az igé­nyek­ből szak­ma­i­lag, de azt mond­tam, hogy

bár­mi­kor el lehet hagy­ni az ott­hont, a Kár­pát-meden­cét, viszont haza­jön­ni sok­kal nagyobb érték.

Ez azt jelen­ti, hogy akár haza is köl­töz­nél Erdély­be?

Igen, én vissza sze­ret­nék men­ni Erdély­be, de saj­nos egy­elő­re ott aka­dá­lyoz­nak, ahol tud­nak. Miu­tán bejár­tam a vilá­got és látom, érzem, hogyan lehet­ne a kul­tú­rá­nak ezt a szeg­men­sét más­hogy, maga­sabb szín­vo­na­lon szer­vez­ni, meg­ijed­nek tőlem. Nyil­ván főkép­pen azok, akik a közép­szer­hez szok­tak hoz­zá, és nem tud­nak szé­le­sebb táv­la­tok­ban gon­dol­kod­ni. Nekem viszont fon­tos, hogy lét­re­hoz­zunk vala­mi újat, hogy a fia­ta­lok­nak átad­has­suk eze­ket az értékeket.

A Par­ti­umi Keresz­tény Egye­te­men taní­tasz, tehát ez a folya­mat már elin­dult.

Igen, egy éve műkö­dik az ének tan­szak a Par­ti­umi Keresz­tény Egye­te­men, és már most, az első év végén lát­szik, milyen sokat fej­lőd­tek a fia­ta­lok. Egy évad­ban tíz ösz­tön­dí­jas helyünk van, ennyi diá­kot vehet­tünk fel, mert a román állam nem enged­te meg a fize­tős helye­ket, pedig jöt­tek vol­na még bőven. Nagy­vá­rad­nak és az egye­tem­nek is jó adott­sá­gai van­nak, ott még a lakos­ság egy­har­ma­da magyar anya­nyel­vű, de a határ közel­sé­ge miatt sokan jön­nek az anya­or­szág­ból is tanul­ni. Ez külön büsz­ke­ség számomra.

Fotó: Éder Éva

Koráb­ban arról is beszél­tél, hogy a Szé­kely­föld­re is sze­ret­néd „befész­kel­ni” az ope­ra­kul­tú­rát. Ez a terv hogy halad?

Való­ban pró­bá­lok és pró­bál­nék ten­ni azért, hogy a Szé­kely­föl­dön is legyen ope­ra­élet, de sok aka­dály­ba ütkö­zöm. A Kolozs­vá­ri Magyar Ope­ra fel­ada­ta len­ne egész Erdélyt, Szé­kely­föl­det és a szór­ványt is kiszol­gál­ni ope­ra­él­mé­nyek­kel, de nem nagyon hasz­nál­ják ki az adott­sá­ga­i­kat. Sze­rény­te­len­ség nél­kül mon­dom, hogy

az én kva­li­tá­sa­i­mat is meg­ha­la­dó, világ­sztár fia­tal han­gok van­nak Erdély­ben, de vala­hogy a mos­ta­ni veze­tés ezzel nem tud jól gaz­dál­kod­ni. Ilyen érte­lem­ben kifo­gá­sol­ha­tó szín­vo­na­lat képviselnek.

Én tel­je­sen új ope­rák lét­re­ho­zá­sát támo­gat­nám, olya­no­kat, ame­lyek Erdélyt és a Szé­kely­föl­det kép­vi­se­lik, és meg­mu­tat­ják, milyen jó ott­hon marad­ni. Szí­ve­sen vin­nék oda nem­zet­kö­zi kap­cso­la­to­kat is, és szer­vez­nék tur­né­kat az otta­ni fia­tal művé­szek­kel, ha támo­gat­nák a kez­de­mé­nye­zé­se­i­met. Éppen ezért komoly bánat van ben­nem ami­att, hogy meg­ijed­nek a ter­ve­im­től, ha haza­me­gyek, pedig a kul­tú­ra a nem­zet immun­rend­sze­re, ezt kell erősítenünk.

Meg­le­pő, amit mon­dasz, mert az én csa­lá­dom is erdé­lyi, és mi foly­ton azt hall­hat­juk itt­hon­ról és ott­hon­ról egy­aránt, hogy miért nem mara­dunk a szü­lő­föl­dün­kön, és ha elmen­tünk, miért nem megyünk haza. Ehhez képest éppen téged, a világ­hí­rű szé­kely ope­ra­éne­kest nem tárt karok­kal vár­nak haza?

Pon­to­san: a Kolozs­vá­ri Magyar Ope­ra­ház egy­szer sem hívott meg, ellen­ben éne­kel­tem a Kolozs­vá­ri Román Ope­rá­ban, és Buka­rest­ben is több­ször volt fel­lé­pé­sem. Vid­nyánsz­ky Atti­la ren­de­zé­sé­ben éne­kel­tem a Nye­reg­ben, aho­vá a Coope­ra Bánk bán elő­adá­sát is sze­ret­nénk elvin­ni. A két egye­sü­le­tünk­kel min­den évben szer­ve­zünk komoly­ze­nei kon­cer­te­ket Csík­sze­re­dá­ban is, ingye­nes mes­ter­kur­zu­so­kat tar­tok a gye­re­kek­nek Erdély­ben, de úgy lát­szik, nem kell olyan ember, aki föl­ka­var­ja az álló­vi­zet. Ehhez képest bár­ho­vá men­tem a világ­ban, min­den­hol kíván­csi­ak vol­tak a kul­tú­rám­ra, arra, amit kép­vi­sel­tem, mert meg­lát­ták ben­ne az értéket.

Fotó: Éder Éva

Jelen­leg min dol­go­zol?

Most a saját Bánk bánun­kat játsszuk a Coope­rá­val, Vero­ná­ban pél­dá­ul jövő­ben azzal nyit­juk meg az éva­dot, és most kezd­jük el az új Kék­sza­kál­lú her­ceg várát, amit Szent­end­rén fogunk bemu­tat­ni. Két zon­go­rán játsszák majd, és egy erdé­lyi ren­de­ző, Zaka­ri­ás Zalán fog­ja ren­dez­ni, nagyon érde­kes vizu­á­lis effek­tu­sok­kal – ugyan­csak a Coope­ra pro­duk­ci­ó­ja­ként. Már erre is nagyon sok fel­ké­ré­sünk van. Augusz­tus­ban pedig egy nagy­sza­bá­sú mes­ter­kur­zust szer­ve­zünk Nagy­vá­ra­don, több neves ének­mes­ter köz­re­mű­kö­dé­sé­vel. Itt lesz Rost And­rea, Ber­kes János, Kolo­nits Klá­ra, Prof. Dr. Ion­el Pan­tea. Több mint száz jelent­ke­zőnk volt rá, akik közül har­min­cat kel­lett kivá­lasz­ta­nunk az ingye­nes mes­ter­kur­zus­ra, amely­nek a végén egy ének­ver­seny és egy gála­mű­sor zár­ja az ese­ményt. Tavaly, a pan­dé­mia ide­je alatt sike­rült egy vir­tu­á­lis Schu­ber­ti­á­dát meg­szer­vez­ni itt, Pócs­me­gye­ren. Itt lakunk, Horány­ban, és ami­kor a kör­nyé­ket jár­tam bicik­li­vel, fel­fe­dez­tem, hogy Franz Schu­bert, a dal­iro­da­lom leg­na­gyobb szer­ző­je is járt erre­fe­lé, bár Buda­pes­tig nem jutott el: innen a Schu­ber­ti­á­da ötle­te. A tava­lyi Schu­ber­ti­á­dá­ban nem­csak éne­ke­sek lép­tek föl, hanem írók és köl­tők is fel­ol­vas­tak. Az idén­re úgy ter­vez­zük, hogy a pócs­me­gye­ri tavon szer­vez­zük meg: egy úszó sté­gen szól­na a zon­go­ra, onnan kierő­sít­ve hang­za­na az előadás.

Iga­zi kul­túr­cse­me­gét sze­ret­nénk nyúj­ta­ni a közönségnek.

Elég sűrű prog­ra­mot vázol­tál fel. Hogy néz ki a fel­ké­szü­lé­si időszak?

Most pél­dá­ul, a Kék­sza­kál­lú her­ceg várá­ra elő­ször én magam elkez­dek egye­dül készül­ni, tehát ská­lá­zok, igyek­szem abba az irány­ba terel­ni a han­go­mat, ami­re szük­sé­ge van a darab­nak, majd elkez­dem tanul­ni a szö­ve­get, és a dal­la­mot memo­ri­zál­ni. Utá­na jön a zon­go­ris­ta, vele veszem át, később pedig jön a ren­de­zés. Egy ilyen darab­ra álta­lá­ban egy-két hóna­pot szok­tunk készül­ni. Most egy kicsit keve­sebb idő volt, mert nagyon be vol­tunk fog­va, Bánk bánt ját­szot­tunk több helyen, ahogy jöt­tek a pan­dé­mia utá­ni fel­ol­dá­sok. Hir­te­len sokat csi­nál­tunk, és egy picit el is fárad­tam benne.

Köz­ben pedig egy meg­le­pe­té­sem is van a magyar közön­ség szá­má­ra: egy fan­tasz­ti­kus ope­rát íra­tunk Fodor Sán­dor Csi­pi­ke, az óri­ás tör­péjéből, három rész­ben. Elég komoly kihí­vás, nagy­ze­ne­ka­ros darab lesz és nem csak a gyer­me­kek szá­má­ra szol­gál tanulságokkal.

Meg­lep­tél a Csi­pi­ké­vel, bár gya­ní­tom, hogy a mese­ope­ra témá­ját az élet szol­gál­tat­ta: hat­éves már Ajna, Mes­ter Vik­tó­ria ope­ra­éne­kes­nő­vel közös kis­lá­nyo­tok. Éppen abban a kor­ban van, ami­kor Csi­pi­kéz­hetsz vele. Ő is éne­kel?

Nagyon szép hang­ja van és tisz­ta a hal­lá­sa, szé­pen éne­kel. Egy­elő­re per­sze ellen­ke­zik, ami­kor lát­ja, hogy mek­ko­ra mun­ka is, ami­kor mi éne­ke­lünk. Később elvá­lik majd, folytatja‑e az éne­kes csa­lá­di hagyományokat.

Gás­pár Kinga

For­rás: egy​.hu