Hírek Elszakított területi hirek Morzsák „Szeretnék visszamenni Erdélybe, de ott akadályoznak ahol tudnak”

„Szeretnék visszamenni Erdélybe, de ott akadályoznak ahol tudnak”

Gyergyóremetétől és Csíkszeredától csak egy oktávnyira van a Metropolitan Opera és a Covent Garden, legalábbis Molnár Levente világhírű Liszt Ferenc-díjas székely bariton számára, aki művészetében is nemzeti öntudatának kifejezését tartja a legfontosabbnak. Karakteres színpadi jelenléte a magánéletből ismert harcos jellemének és rendkívüli munkabírásának köszönhető. Tervekről és akadályokról, értékekről és kételyekről beszélgettünk, végül pedig egy meglepetésre is fény derült.

Világszerte ismernek a zenei teljesítményedről, idehaza mégis a Csíksomlyói búcsú kapcsán olvashattunk rólad a legtöbbet mostanában. Idén zarándokúton érkeztél oda, az esemény világi védnöke is voltál. Mit jelent ez számodra?

Fölkértek, hogy csíkszeredai lévén lennék-e ennek az eseménynek a hangadója, kérdezték, beszélnék-e róla stúdióban. Mire én azt mondtam, hogy elvállalom, de csakis úgy, ha valóban belekóstolhatok a zarándoklat élményébe, hiszen sosem csináltam még ilyet. Olyan közel laktunk Csíksomlyóhoz, hogy otthonról csak három-négy kilométert kellett mennem a búcsúra, most viszont nagyobb távot vállaltam.

Máriapócsról indultál gyalog, és vitted magaddal az imaszalagokat. Hány kilométeres gyalogút volt végül a zarándoklat?

Összesen 380 km. Imaszalagból pedig 290-et vittem, de a legvégére már 400 is megvolt, mert a környező falvakból is kaptam. Úgy éreztem, hogy valami nagyon fontosat bíztak rám, amit nagyon komolyan kellett vennem: az országnak, a nemzetnek a terhét vihettem a Szűzanya elé.

Fotó: Molnár Levente

Fizikailag sem lehetett könnyű megtenni ezt a hosszú utat.

Nehéz volt: sokat esett, tele voltam vízhólyagokkal is, de az ember ilyenkor nem erre gondol, hanem kezd befele nézni, és boldog, hogy tehet valamit másokért. Beleéltem magam ebbe a feladatba.

Művészként is eggyé tudsz válni a szerepekkel, ráadásul erőteljes karaktereket alakítasz. Ezzel a kiállással nekem Koppány figuráját juttatod eszembe, az István, a királyból.

Nagyon jól látod, mert ez a habitus tetszik nekem, például Jago is szimpatikus az Othellóból. Nagyon sok „rossz” karaktert is játszottam, az István, a király Koppányát is többször felajánlották, hogy elénekeljem. Megéltem mindegyik szélsőséget: a jót is, a rosszat is. Nagyon fontos számomra, hogy a gyerekkoromban kapott szabad szellemiséget is bele tudom vinni a figuráimba. És igen, nagyon beleélős típus vagyok, nem vagyok megúszós. Amikor engem látnak színpadon, abban benne van, hogy megpróbálom minden este otthagyni a fogamat.

Székely művészként hogy érvényesül a munkádban, művészetedben a székely virtusban rejlő kettősség: egyrészt makacs, nyakas embereknek tartanak bennünket, másrészt nagyon tiszta, világos gondolkodású, egyenes jelleműeknek?

Azt hiszem, hogy sokkal több székelynek kellene élni a Földön, mert a székely ember közvetlenebb, direktebb, mint a többi, nem kerülgeti annyit a forró kását, nem csinál mindenből szívek harcát, ami lássuk be: energiarabló. Az én székely mivoltomat inkább a hétköznapi életben szoktam megmutatni. Viszonylag könnyen kiismerhető vagyok, mert borzasztó nagy az igazságérzetem és emiatt harcolok is, ami sokszor nem tetszik az embereknek. Rendkívül fontos számomra a magyarságtudatom, ami nem feltétlenül divat, a magas-művészetben pláne nem, pedig nincs annál nagyobb dolog, mint hogy az ember tud azzal azonosulni, amit kapott, és tisztességesen bánik szellemi és kulturális örökségével. Én ebben élek, ebben hiszek.

Fotó: Éder Éva

Hogy nyilvánul meg ez a munkádban? Szoktál például visszautasítani szerepeket, ha úgy érzed, nem talál a karaktereddel?

Nem filozofálok én túl sokat ezen: a munkában is válogatós vagyok. Ez viszont nehéz. Elhatároztam például, hogy nem szeretnék már annyit külföldre menni, de be kell látni, hogy a Kárpát-medencében ritkán vannak olyan magas színvonalú munkák, mint az operavilág nemzetközi színpadain. Nagyon le kellett adnom az igényekből szakmailag, de azt mondtam, hogy

bármikor el lehet hagyni az otthont, a Kárpát-medencét, viszont hazajönni sokkal nagyobb érték.

Ez azt jelenti, hogy akár haza is költöznél Erdélybe?

Igen, én vissza szeretnék menni Erdélybe, de sajnos egyelőre ott akadályoznak, ahol tudnak. Miután bejártam a világot és látom, érzem, hogyan lehetne a kultúrának ezt a szegmensét máshogy, magasabb színvonalon szervezni, megijednek tőlem. Nyilván főképpen azok, akik a középszerhez szoktak hozzá, és nem tudnak szélesebb távlatokban gondolkodni. Nekem viszont fontos, hogy létrehozzunk valami újat, hogy a fiataloknak átadhassuk ezeket az értékeket.

A Partiumi Keresztény Egyetemen tanítasz, tehát ez a folyamat már elindult.

Igen, egy éve működik az ének tanszak a Partiumi Keresztény Egyetemen, és már most, az első év végén látszik, milyen sokat fejlődtek a fiatalok. Egy évadban tíz ösztöndíjas helyünk van, ennyi diákot vehettünk fel, mert a román állam nem engedte meg a fizetős helyeket, pedig jöttek volna még bőven. Nagyváradnak és az egyetemnek is jó adottságai vannak, ott még a lakosság egyharmada magyar anyanyelvű, de a határ közelsége miatt sokan jönnek az anyaországból is tanulni. Ez külön büszkeség számomra.

Fotó: Éder Éva

Korábban arról is beszéltél, hogy a Székelyföldre is szeretnéd „befészkelni” az operakultúrát. Ez a terv hogy halad?

Valóban próbálok és próbálnék tenni azért, hogy a Székelyföldön is legyen operaélet, de sok akadályba ütközöm. A Kolozsvári Magyar Opera feladata lenne egész Erdélyt, Székelyföldet és a szórványt is kiszolgálni operaélményekkel, de nem nagyon használják ki az adottságaikat. Szerénytelenség nélkül mondom, hogy

az én kvalitásaimat is meghaladó, világsztár fiatal hangok vannak Erdélyben, de valahogy a mostani vezetés ezzel nem tud jól gazdálkodni. Ilyen értelemben kifogásolható színvonalat képviselnek.

Én teljesen új operák létrehozását támogatnám, olyanokat, amelyek Erdélyt és a Székelyföldet képviselik, és megmutatják, milyen jó otthon maradni. Szívesen vinnék oda nemzetközi kapcsolatokat is, és szerveznék turnékat az ottani fiatal művészekkel, ha támogatnák a kezdeményezéseimet. Éppen ezért komoly bánat van bennem amiatt, hogy megijednek a terveimtől, ha hazamegyek, pedig a kultúra a nemzet immunrendszere, ezt kell erősítenünk.

Meglepő, amit mondasz, mert az én családom is erdélyi, és mi folyton azt hallhatjuk itthonról és otthonról egyaránt, hogy miért nem maradunk a szülőföldünkön, és ha elmentünk, miért nem megyünk haza. Ehhez képest éppen téged, a világhírű székely operaénekest nem tárt karokkal várnak haza?

Pontosan: a Kolozsvári Magyar Operaház egyszer sem hívott meg, ellenben énekeltem a Kolozsvári Román Operában, és Bukarestben is többször volt fellépésem. Vidnyánszky Attila rendezésében énekeltem a Nyeregben, ahová a Coopera Bánk bán előadását is szeretnénk elvinni. A két egyesületünkkel minden évben szervezünk komolyzenei koncerteket Csíkszeredában is, ingyenes mesterkurzusokat tartok a gyerekeknek Erdélyben, de úgy látszik, nem kell olyan ember, aki fölkavarja az állóvizet. Ehhez képest bárhová mentem a világban, mindenhol kíváncsiak voltak a kultúrámra, arra, amit képviseltem, mert meglátták benne az értéket.

Fotó: Éder Éva

Jelenleg min dolgozol?

Most a saját Bánk bánunkat játsszuk a Cooperával, Veronában például jövőben azzal nyitjuk meg az évadot, és most kezdjük el az új Kékszakállú herceg várát, amit Szentendrén fogunk bemutatni. Két zongorán játsszák majd, és egy erdélyi rendező, Zakariás Zalán fogja rendezni, nagyon érdekes vizuális effektusokkal – ugyancsak a Coopera produkciójaként. Már erre is nagyon sok felkérésünk van. Augusztusban pedig egy nagyszabású mesterkurzust szervezünk Nagyváradon, több neves énekmester közreműködésével. Itt lesz Rost Andrea, Berkes János, Kolonits Klára, Prof. Dr. Ionel Pantea. Több mint száz jelentkezőnk volt rá, akik közül harmincat kellett kiválasztanunk az ingyenes mesterkurzusra, amelynek a végén egy énekverseny és egy gálaműsor zárja az eseményt. Tavaly, a pandémia ideje alatt sikerült egy virtuális Schubertiádát megszervezni itt, Pócsmegyeren. Itt lakunk, Horányban, és amikor a környéket jártam biciklivel, felfedeztem, hogy Franz Schubert, a dalirodalom legnagyobb szerzője is járt errefelé, bár Budapestig nem jutott el: innen a Schubertiáda ötlete. A tavalyi Schubertiádában nemcsak énekesek léptek föl, hanem írók és költők is felolvastak. Az idénre úgy tervezzük, hogy a pócsmegyeri tavon szervezzük meg: egy úszó stégen szólna a zongora, onnan kierősítve hangzana az előadás.

Igazi kultúrcsemegét szeretnénk nyújtani a közönségnek.

Elég sűrű programot vázoltál fel. Hogy néz ki a felkészülési időszak?

Most például, a Kékszakállú herceg várára először én magam elkezdek egyedül készülni, tehát skálázok, igyekszem abba az irányba terelni a hangomat, amire szüksége van a darabnak, majd elkezdem tanulni a szöveget, és a dallamot memorizálni. Utána jön a zongorista, vele veszem át, később pedig jön a rendezés. Egy ilyen darabra általában egy-két hónapot szoktunk készülni. Most egy kicsit kevesebb idő volt, mert nagyon be voltunk fogva, Bánk bánt játszottunk több helyen, ahogy jöttek a pandémia utáni feloldások. Hirtelen sokat csináltunk, és egy picit el is fáradtam benne.

Közben pedig egy meglepetésem is van a magyar közönség számára: egy fantasztikus operát íratunk Fodor Sándor Csipike, az óriás törpéjéből, három részben. Elég komoly kihívás, nagyzenekaros darab lesz és nem csak a gyermekek számára szolgál tanulságokkal.

Megleptél a Csipikével, bár gyanítom, hogy a meseopera témáját az élet szolgáltatta: hatéves már Ajna, Mester Viktória operaénekesnővel közös kislányotok. Éppen abban a korban van, amikor Csipikézhetsz vele. Ő is énekel?

Nagyon szép hangja van és tiszta a hallása, szépen énekel. Egyelőre persze ellenkezik, amikor látja, hogy mekkora munka is, amikor mi énekelünk. Később elválik majd, folytatja-e az énekes családi hagyományokat.

Gáspár Kinga

Forrás: egy.hu