Szé­kely auto­nó­mia – ide­je len­ne szin­tet lépni

Az auto­nó­mia kér­dé­se – leg­alább­is az eddi­gi tapasz­ta­la­ta­ink sze­rint – olyan örök gumi­csont­nak bizo­nyult, amin poli­ti­ku­sa­ink kiseb­bik része – mert a több­ség soha nem hitt ben­ne – el-elrá­gó­dik, aztán fél­re­te­szi. Hogy alkal­ma­sabb idő­pont­ban – álta­lá­ban válasz­tá­si kam­pá­nyok ide­jén – újra elő­ve­gye, s ismé­tel­ten elcsám­csog­jon raj­ta. Majd fél­tre­te­gye. S megint elölről.

A „mer­jünk kicsik len­ni” paran­csa alap­ján műkö­dő tuli­pá­nos reál­po­li­ti­ku­sok­kal szem­ben­ál­ló tábor, az auto­no­mis­tá­ké egy­re fogyó hit­tel, meg­győ­ző­dés­sel ugyan, de dol­go­zik, tart­ja a lát­sza­tot. Néha úgy tűnik, már csak önma­guk meg­nyug­ta­tá­sa végett. Hogy köz­ben messzi­ről lát­szik: pótcs­lek­vés­nél nem több, amit tesz­nek, az sen­kit sem érde­kel. Las­san már őket sem. Sokan – főleg az ellen­ér­de­kel­tek – egye­ne­sen örül­nek ennek.

Az auto­no­mis­ta tábor az utób­bi évek­ben, a cél­hoz köze­lebb vivő valós poli­ti­kai cse­lek­vés helyett, több­nyi­re pót­cse­lek­vé­sek soro­za­tá­ban élte ki vágya­it. Nem törőd­ve azzal, hogy ennek követ­kez­mé­nye­ként lany­hult az embe­rek­ben a lel­ke­se­dés, az elszánt­ság, a hit. Emlé­kez­te­tő­ül: az auto­nó­mia gon­do­la­tá­nak tizen­öt esz­ten­dő­vel ezelőtt még sike­rült húsz­ezer embert moz­gó­sí­ta­nia a szé­kely­ud­var­he­lyi önkor­mány­za­ti nagy­gyű­lés­re. Kér­dés: ma hányan vol­ná­nak haj­lan­dók erre? Annak fényé­ben, hogy folya­ma­to­san csök­kent a szé­kely sza­bad­ság napi maros­vá­sár­he­lyi nagy­gyű­lé­se­ken való rész­vé­tel, már elő­re­ve­tít­he­tő a válasz.

Az a hely­zet, hogy a fel­fo­ko­zott érdek­lő­dés, a túl­zott elvá­rá­sok, kudarc ese­tén, bizony lehan­go­ló­lag hat­nak, fel­adás­ra kény­sze­rít­het­nek bár­kit. A mi ese­tünk­ben pedig – már ha elfo­gu­lat­la­nul néz­zük, reá­li­san ítél­jük meg a hely­ze­tet –, vilá­gos: a román hata­lom rábó­lin­tá­sa nél­kül bár­mi­fé­le auto­nó­mia elkép­zel­he­tet­len. Hát még magyar/székely auto­nó­mia… Ahhoz vala­mi­kép­pen meg kell győz­ni, rá kell kény­sze­rí­te­ni a román poli­ti­ku­mot, hogy elfo­gad­ja, lenyel­je a békát… Mert aho­gyan most fest, ebbe más­ként soha nem fog bele­egyez­ni. Csak és kizá­ró­lag kény­szer hatására.

Amit eddig tet­tünk, az mind kevés. Mert nem hoz­ta meg a várt ered­ményt. Első lépés­ként fogad­juk el: az EU-tól sem­mit sem vár­ha­tunk, annak veze­tői a min­den­ko­ri sta­tus quo – takar­jon bár­mit is a kife­je­zés – min­den­áron való fenn­tar­tá­sá­ban érde­kel­tek. Követ­ke­zés­kép­pen: csak magunk­ra szá­mít­ha­tunk. Első­ként magunk­nak kell jelez­nünk, az ország, de főleg a világ tud­tá­ra adnunk, mit kívá­nunk. A jelek sze­rint az, amit eddig cse­le­ked­tünk, saj­nos, nem érte fel a kül­föld inger­kü­szö­bét, de még a román hata­lo­mét sem… A jól­fé­sült – sza­lon­ké­pes­nek is mond­ják –, de a cél szem­pont­já­ból ered­mény­te­len eddi­gi akci­ók helyett vala­mi mást kel­le­ne kitalálni.

Nem állí­tom, hogy a dél-tiro­li pél­dát követ­ve a szé­kely auto­nó­mia híve­i­nek magas­fe­szült­sé­gű veze­té­kek tar­tó­osz­lo­pa­it, meg még ki tud­ja, miket kel­le­ne rob­bant­gat­ni­uk, de – mond­juk – egy pol­gá­ri enge­det­len­sé­gi moz­ga­lom talán nem len­ne min­den haszon nél­kül való…

Ezért tar­tom üdvöz­len­dő­nek a szé­kely sze­mé­lyi kár­tya beve­ze­té­sé­nek ötle­tét azok részé­re, akik szé­kely­nak vall­ják magu­kat, illet­ve azo­no­sul­nak Szé­kely­föld terü­le­ti auto­nó­mi­á­já­val. Ezál­tal vala­mi­fé­le válasz­re­ak­ci­ó­ra kény­sze­rül­het a román hata­lom is. Ami a maga során eset­leg fel­kelt­he­ti a nem­zet­kö­zi köz­vé­le­mény figyel­mét is.

És így tovább.

Min­den­eset­re ide­je len­ne szin­tet lépni…

Szent­györ­gyi László

For­rás: pes​tis​ra​cok​.hu