Hírek Magyarországi hírek Suhaj­da Szi­lárd nem így akar­ta, de elér­te, ami­re vágyott

Suhaj­da Szi­lárd nem így akar­ta, de elér­te, ami­re vágyott

Suhaj­da Szi­lárd vég­ső soron elér­te, ami­re vágyott: a hal­ha­tat­lan­sá­got. Hiszen jól tud­juk, csak az hal meg, akit elfelejtenek.

Suhajda Szilárd nem így akarta, de elérte, amire vágyott

„Küz­döt­tél, de már nem lehet, a csend ölel át és a sze­re­tet. Csak az hal meg, akit elfe­lej­te­nek, örök­ké él, akit nagyon szerettek”

– olvas­hat­juk nap nap után a gyász­je­len­té­sek­ben, s mögöt­te záró­jel­ben a for­rás: Tóth Árpád. Pedig az iro­da­lom­tör­té­né­szek mini­mum két­ség­be von­ják, hogy való­ban zson­gó nyel­vű köl­tőnk írta eme soro­kat. Tóth Árpád­nak, tet­szik, nem tet­szik, ha ő írta, ha nem, a közös­sé­gi média korá­ban még­is eme vers­szak hoz­ta meg a halhatatlanságot.

Suhaj­da Szi­lárd sem ren­del­kez­he­tett arról, hogy miként éljen az emlé­ke­ze­tünk­ben, de hogy hal­ha­tat­lan­ná vált, az egé­szen biz­tos. E napok­ban isko­lá­ban, fod­rász­nál, kocs­má­ban, csa­lá­di ebéd köz­ben és min­de­nek­előtt per­sze a vir­tu­á­lis tér­ben róla beszél min­den­ki az ország­ban, pedig két hete azt sem tud­ta a túl­nyo­mó több­ség, hogy egy­ál­ta­lán léte­zik, hogy mire készül, mi a vágya.

Suhajda Szilárd
Suhaj­da Szi­lárd a négyes tábor­ban, a csúcs­tá­ma­dás előtt For­rás: Facebook

A jelen­ség egy­szer­re ijesz­tő és tanul­sá­gos. Egy­fe­lől erő­sen súrol­ja a kegye­let­sér­tés hatá­rát, aho­gyan a média – ne szé­pít­sük – csó­csál­ja a hegy­má­szó tra­gé­di­á­ját, kielé­gít­ve per­sze a töme­gek csil­la­pít­ha­tat­lan hír­éh­sé­get. Más­fe­lől viszont, ha bele­fá­ra­dunk a hír­özön­be, ha képe­sek vagyunk leáll­ni, elcsen­de­sed­ni, Suhaj­da Szi­lárd drá­má­ja meren­gés­re, az embe­ri léte­zés értel­me felet­ti töp­ren­gés­re is indít­hat – nem­csak egy-egy embert, hanem az eset vele­já­ró­ja­ként egész tömegeket.

Az embe­rek több­sé­ge kép­te­len meg­ér­te­ni, hogy miért kell hegye­ket meg­mász­ni. A leg­egy­sze­rűbb magya­rá­zat sze­rint azért, mert ott vannak.

A hegy azon­ban több ennél: szim­bó­lum. Lehet az ember egy­lá­bú, két­lá­bú, három­lá­bú, a lényeg, hogy min­den­ki mássza meg a maga hegyét – a magyar alpi­nis­ták doyen­je, Szend­rő Sza­bolcs fogal­maz­ta meg a hit­val­lá­sát ekképpen.

Ha vala­ki isme­ri a fél lábát még fia­ta­lon, egy vonat­bal­eset­ben elvesz­tett hegy­má­szót, jól tud­ja, tőle aztán tény­leg távol áll a hen­ce­gés. Még egye­te­mis­ta­ként volt sze­ren­csém részt ven­ni az egyik élmény­be­szá­mo­ló­ján. Akkor, ott is elme­sél­te, hogy a hegy­má­szás, amit addig inkább csu­pán meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan szen­ve­dély­nek, kicsit a világ s önma­ga elől való mene­kü­lés­nek tekin­tett, hogyan ébresz­tet­te rá vég­ső soron az éle­te kül­de­té­sé­re. Már a Gel­lért­hegy­ről, a Kék­es­te­tő­ről is fel­eme­lő érzés kör­be­te­kin­te­ni, az edző­ci­pős turis­ta­ként is elér­he­tő Ten­ger­szem­csúcs­ról még inkább, hát még a Mont Blanc-ról, a Hima­lá­ja nyol­cez­re­se­i­ről. Sport­em­ber­ként Szend­rő Sza­bolcs leg­na­gyobb tel­je­sít­mé­nye, hogy meg­mász­ta a 8188 méter magas Cso-Ojut. Akkor, abban a pil­la­nat­ban még­sem jár­ta át az elé­ge­dett­ség kel­le­mes érzé­se, még­sem élvez­het­te a párat­lan kilá­tást, mert az oxi­gén­hi­á­nyos álla­pot­ban átme­ne­ti­leg elvesz­tet­te a látá­sát. Ez az élmény indí­tot­ta arra, hogy fény­ké­pe­ket készít­sen a világ lenyű­gö­ző, a több­ség szá­má­ra elér­he­tet­len pontjairól.

Soha­sem tud­hat­juk, mi a jutal­ma annak, ha fesze­get­jük a hatá­ra­in­kat. Miként azt sem fel­tét­le­nül, mi az a pont, amin túl már az éle­tün­ket kockáztatjuk.

Micha­el Schu­m­a­cher a leg­tri­vi­á­li­sabb pél­da arra, hogy nem fel­tét­le­nül akkor vagyunk élet­ve­szély­ben, ami­kor azt gon­dol­nánk. A gyor­sa­sá­gi autós világ­baj­nok­ság tör­té­ne­te arról árul­ko­dik, hogy a For­mu­la – 1 leg­alább annyi­ra isten­kí­sér­tés, mint a magas­he­gyi mászás. A hét­sze­res világ­baj­nok még­sem a ver­seny­pá­lyán, hanem síe­lés köz­ben, ráadá­sul még csak nem is vak­me­rő lesik­lás köz­ben szen­ve­dett ször­nyű sérülést.

Nem aka­rom per­sze elken­dőz­ni a dol­got. Aki arra vál­lal­ko­zik, hogy nyolc­ezer méter felett, az úgy­ne­ve­zett halál­zó­ná­ban, ahol a lég­kö­ri oxi­gén sűrű­sé­ge keve­sebb mint a har­ma­da a ten­ger­szin­ten mért­nek, egye­dül, oxi­gén­pa­lack nél­kül tör a csúcs­ra, az az éle­tét koc­káz­tat­ja. Suhaj­da Szi­lárd tisz­tá­ban volt ezzel. Miként a fele­sé­ge is. Még­is vál­lal­ta, vál­lal­ták, lel­kük raj­ta. Sen­ki­nek sem ártott vele, csak saját magá­nak. Nincs jogunk ítél­kez­ni felet­te. Úgy dön­tött, hogy meg­pró­bál­ja egye­dül, hogy szak­sze­rű­en fogal­maz­zunk, pót­ló­la­gos oxi­gén hasz­ná­la­ta nél­kül meg­hó­dí­ta­ni a Föld leg­ma­ga­sabb csú­csát. A magya­rok közül ő lehe­tett vol­na az első, aki így jut fel a Mount Everestre.

Hogy érdemes‑e ezért egy éle­tet koc­ká­ra ten­ni? Ő úgy dön­tött, hogy igen. Így dön­tött Buda­pes­ten. Aztán így dön­tött az alap­tá­bor­ban, az akk­li­ma­ti­zá­ció során, így dön­tött a négyes tábor­ban, s így dön­tött, ami­kor neki­vá­gott a csúcs­tá­ma­dás­nak. Aztán a dön­tés vala­hol kicsú­szott a kezé­ből. Hogy hol és mikor, azt nem tud­hat­juk. A szak­ér­tők sze­rint leg­ké­sőbb szer­da dél­ben vissza kel­lett for­dul­nia, hiszen akkor már jelen­tős késés­ben volt az ere­de­ti terv­hez képest. Ám elfo­gad­hat­juk a leg­si­ke­re­sebb élő magyar hegy­má­szó, Var­ga Csa­ba érve­lé­sét, misze­rint külö­nö­sen a csúcs, a cél bűvö­le­té­ben nehéz ezt a dön­tést egyik pil­la­nat­ról a másik­ra meg­hoz­ni. Az ember, ha érzi is, hogy fogy­tán az ere­je, még tesz egy-két lépést, mert viszi elő­re a szí­ve. Aztán per­sze elfogy­nak az aka­rat dik­tál­ta lépé­sek, s az ember tudat­ta­la­nul is a sors­ra bíz­za magát, ami vagy kegyes hoz­zá, vagy nem, de hogy miért igen vagy miért nem, azt úgy­sem tud­juk megfejteni.

Min­den­ki előtt tor­nyo­sul­nak hegyek. Kinek kisebb, kinek nagyobb jutott. Az egyik köz­ke­le­tű olva­sat sze­rint ember­tár­sa­ink fele­dé­se a mulasz­tá­sunk bün­te­té­se, ha meg sem kísér­lünk fel­jut­ni rájuk.

S lám, akkor is hős­sé vál­ha­tunk, ha vég­ső soron kudar­cot val­lunk. A szán­dék esze­rint, ha iga­zán nemes, utó­lag min­dent igazol.

Fotó:Suhajda Szi­lárd elkö­szönt (For­rás: Facebook)

For­rás: magyar​nem​zet​.hu