„Soha nem lesz belőled jó venéz, ha megszűnsz jó magyarnak lenni!” – beszélgetés Diego-Fedor Alice-szal III. rész

A másfél éves Alice-t a kommunista rendszer elől menekülő szülei 1949 kora nyarán rábízták nagyszüleire azzal, hogy hamarosan érte jönnek vagy érte küldenek. Erre csak hét évvel később, ‘56 januárjában került sor – éppen 70 évvel ezelőtt –, amikor a kislány nagymamájával együtt Caracasba utazhatott, ahol nemcsak szüleit, hanem már ott született öccseit is megismerte. Hamarosan az ‘56-os  magyar menekülteknek segített tolmácsolni, ami később szakmája lett. 12 évesen egy évet Bécsben töltött, majd 15 évesen került a Burg Kastl-i magyar gimnáziumba. Németországban élt 10 évig, ott ismerkedett meg spanyol férjével, akivel 1973-ban Caracasba költöztek, családot alapítottak és évtizedeken keresztül aktívan részt vettek a helyi magyar közösség életében. A venezuelai kommunista diktatúra elől menekülve 2010-ben jöttek (vissza) Magyarországra. Hármas nyelvi és kulturális identitású népes családja és még népesebb baráti köre szétszóródott a nagyvilágban, de Alice mindenkivel örömmel tartja a kapcsolatot. Nyelvtudását, energiáját, vidámságát és a venéz-magyarok iránti elkötelezettségét Magyarországon is kamatoztatja, a kastli öregdiákok szövetsége, az Alumni és a Venezuelai Magyar Egyesület keretében.

Antal-Ferencz Ildikó

Térjünk át a családodra. Említetted, hogy férjed szerette a magyarokat és Magyarországot, és a caracasi magyarok könnyen befogadták őt.

Igen, a férjem tökéletesen be tudott illeszkedni, de nemcsak a caracasi magyar kolóniába, hanem a kastli osztálytársaim közé is. Majdnem minden évben, de minimum kétévenként, szerveztünk Kastl-ban osztálytalálkozókat pünkösdkor, és mi is mindig ott voltunk Caracas-ból. 1968-ban érettségiztem Kastlban, és ‘69-ben már Vicentevel mentem az első ilyen találkozóra. Amikor az 50 éves érettségi találkozónk volt, az egyik osztálytársunk Münchenből egy nagyon szép visszaemlékező videót készített az ötven évről, megemlékezett benne az elhunyt osztálytársairól is, és nagy meglepetésemre Vicentet is belevették, pedig nem is volt iskolatársunk. Azt hiszem, akkor sirattam meg igazán… A caracasi magyarok is nagyon szerették, nagyon nyitott, vidám karaktere volt. Én is azért szerettem. (nevet) Nem tudom eléggé megköszönni neki, hogy nemcsak tolerálta a caracasi magyar életben való aktív részvérelemet, hanem serkentette is, például azzal, hogy javasolta: gyerekeink mindenképpen járjanak magyar óvodába, különben nem tanulják meg a nyelvet. Amikor iskolába kerültek és olyan dolgokat beszéltünk meg, ami a férjemre is vonatkozott, spanyolul beszéltünk otthon, de ameddig a társalgás a mindennapi rutinról vagy gyerekek viselkedéséről szólt, magyarul beszéltem velük. A férjem is így mondta: megyünk hamizni, csicsikálni. Nagyon bírtam, amikor valamilyen magyar bulin, hirtelen kijelentette: „Alízka, vamos csicsikálni!” Tulajdonképpen nem is én, hanem ő választotta Magyarországot, amikor arról volt szó, hogy az egyre rosszabb venezuelai körülmények miatt, 2010-ben mégis visszajövünk Európába. A várható az lett volna részéről, hogy Spanyolországot preferálja, de ő megint megérezte titkos vágyamat, és Budapestre költözünk. Sajnos csak hét évig élvezhette magyarországi tartózkodásunkat: 2017-ben, egy agresszív tumor betegség következtében elhunyt.

Gyerekeitek is Venezuelában születtek? Hol élnek ma és mit tartanak otthonuknak?

Caracasban születtek, de trikulturális környezetben nőttek fel, hiszen a németországi évek hatása Venezuelában is jelen volt: spanyol férjem német vállalatokat képviselt ott, én pedig a német szekció vezetője voltam a Simón Bolívár Egyetemen, ahol németet és angolt tanítottam, így állandó kapcsolatban álltunk Németországgal, a követségekkel, és persze régi kastlis barátainkkal is.

A magyar óvoda után mindkét gyerekünk az említett Emil Friedman-iskolába járt. Hatéves korában Ricardo (Riki) kiscserkész, azaz farkaskölyök lett. Adrienne (Adri) még csak 4 éves volt, de ő is akart táborozni. Mivel sokszor a táborokban én is tartottam ott előadásokat, elvittem hát pár napra őt is. Nagyobb volt a hátizsákja, mint ő… Gyerekeink is a fillmore-i vezetőképző táborokban szerezték meg a segédtiszti és tiszti fokozatokat. Riki négy éven át volt caracasi 11. számú Szent István fiú cserkészcsapat parancsnoka. Mindketten táncoltak a Gyöngyösbokrétában és a protestáns egyházi életben is részt vettek. Tehát élték a magyar közösségi életet, mint mindannyian.

Ez addig tartott, ameddig lediplomáztak. Utána viszont körülnéztek és nem láttak jövőt. Riki nemzetközi tanulmányokat végzett, diplomatának készült, de nem akarta a kommunista rendszert képviselni, ezért átjött Európába, ahogy később Adri is. Spanyolországban is volt „székhelyünk”, hiszen férjem Valenciában született és ott a tengerparton volt nyaralónk. No meg ott volt a „szűk” Diego családi kör: hetvenen szoktak lenni amikor egy-egy családi eseményre összejönnek, mert a dédnagyszülőknek nyolc-nyolc gyermekük volt mindkét oldalon. És Magyarországon is volt „székhelyünk”, mert ezt a lakást, amely azóta is az otthonunk már 2000-ben megvette a férjem, úgyhogy itt is volt hova jönni. Riki beiratkozott a Valencia Business Schoolba mesterképzésre, ahol nemzetközi kereskedelmi menedzsmentet végzett. Közben járt Magyarországra is, ahol megismerte Emőkét, aki később a felesége lett. Emőke 19 évesen költözött Rikihez Valenciába, az ottani egyetemen végezte el a pszichológia szakot. Így lett két Spanyolországban született unokám: a most 21 éves Anabela és a 15 éves Alexander. Adri szintén Caracasban szerzett turisztikai menedzsment diplomát, de amikor bátyja polgári esküvőjére eljött Budapestre, megismerte Istvánt, a jövendőbelijét, így aztán nem kis örömömre mindkét gyerekünknek magyar házastársa lett. Adriék is Magyarországon tartották a polgári esküvőt, de mindkét gyermekem ragaszkodott ahhoz, hogy egyházi esküvőjük Caracasban legyen, a régi baráti körükben és az említett protestáns templomban. A cserkészek díszsorfalat álltak a templomban, és volt menyasszonytánc, ahogy az enyémen, és az azt követő minden magyar esküvőn. Sajnos a lányom esküvőjén volt az utolsó…

Adri és István 18 éve alapítottak családot itt Magyarországon, így van két magyar unokám is: a most 16 éves Nándi és a 14 éves Dani. Lányom nem akarta feladni édesapja vezetéknevét, így unokáim hivatalos neve Sarkadi-Diego Nándor és Sarkadi Diego Dániel. Sokan megkérdezik tőlük, honnan ez a név, mire büszkén válaszolják: spanyol nagypapájuk volt… A nagyobbik jéghokis mezén is a Diego név szerepel. Imádok a négy unokámmalal foglalkozni. Minden születésnapjukra egy-egy háromnapos nagymama-unoka utazást kapnak. Tavaly harmadszor voltam Rómában, és már négyszer voltam Bécsben, valamint jártunk már együtt Barcelónában, Londonban, Münchenben is. Úgy érzem, ezek az utazások a legjobb örökség, amit hagyhatok nekik.

Milyen nyelven beszélgetsz az unokáiddal?

Mindkét gyerekem nagyon szépen beszél magyarul, erre nagy súlyt fektettem pici koruk óta. A „spanyol” unokák nehezebben tanulnak magyarul, mert Valenciában nincs magyar közösség, viszont jönnek a Rákóczi Szövetség diaszpóra táboraiba: Bella már háromszor volt, Alex idén jön harmadszor. Lehet velük magyarul beszélni, de én inkább spanyolul teszem. Nekem a nyelvek tényleg fontosak, de még fontosabb a zökkenőmentes kommunikáció. A magyar unokákkal ugyanez volt a helyzet az elején, például Dani nem is a spanyol nyelvű budapesti Orinoco cserkészcsapatba jár – amit édesanyja alapított az itt élő kis magyar-venéz és venéz-magyar gyerekek számára –, hanem a tököli II. Rákóczi Ferenc csapatba. Nándi viszont nagyon szereti a nyelveket, már szépen beszél spanyolul. Mindketten német nemzetiségi iskolába jártak-járnak, így számukra megmaradt a német vonal is.

Ti végül mikor és hogyan kerültetek Magyarországra? És a szüleid?

Apukám 1987-ben hunyt el Caracasban. Amikor már nem volt ott élő családtagunk, elmentem érte, exhumáltattam és áthoztam hivatalosan a hamvait ide. Amikor anyu is elment, egyszerre búcsúztunk el tőlük – nem konvencionális módon, mert nem szeretem a temetőket –, nagyon szép volt.

Amikor ‘98-ban Chavez megnyerte a választásokat, anyukám összehívott mindhármunkat, és azt mondta: „Gyerekek, el fogok adni mindent, amit el tudok, szétosztom köztetek és én hazaköltözöm, mert kétszer az életben én ezt nem fogom végigcsinálni”. Mire mi azt válaszoltuk neki: „Jaj, mami, te mindent olyan feketén látsz, dehogy lesz itt kommunizmus…” Anyám betartotta a szavát, és ‘99 végén már itt volt Magyarországon. Nekünk tíz évbe tellett, amíg leesett a tantusz… A gyerekeink akkorra már Európában éltek és elkezdtek egyre jobban aggódni miattunk, a napi szintű emberrablások, betörések és rablások miatt. Mi mégis nagyon nehezen szántuk rá magunkat szétbontani az otthonunkat, otthagyni a barátokat és kollégákat, meg a gyönyörű egyetemet, amely szebb volt bármilyen amerikai kampusznál, a hihetetlen szubtrópusi növényzet miatt. Tollas Tibor, az emigráció egyik legnevesebb költője, amikor eljött hozzánk és mi, fiatalasszonyok lementünk érte a repülőtérre, azt mondta: „Lányok, tudjátok, miért szeretek ide jönni? Mert engem teljesen elvarázsol a természetnek ez az örökös lelkesedése…”

Amikor szép lassan (gyorsan?) mindenki elszegényedett, én sem vásároltam többet szupermarketekben, mert baromi drága lett, egyszer csak ott találtam magam, volt egyetemi tanárként és nagyon jól menő üzletember feleségeként, hogy a falusi kispiacon állok sorba zöldségért… Akkor megkérdeztem magamtól: „Mit csinálsz te itt? Hogy kerültél ide? És mi lesz veled holnap?!…” Akkor este elbeszélgettünk a férjemmel, és körülnéztünk: „Miért ragaszkodunk mi ehhez? Ez már nem is otthon. Már nincsenek itt a gyerekek. Ez csak négy fal, ami miatt most elpasszoljuk gyerekeink társaságát, unokáink fejlődését? Ráadásul akármikor beronthatnak és elfoglalhatják, és akkor még ez sem lesz.”

Emlékszem, aznap este levettem az első képet a falról, és ezzel elkezdődött a „már nem otthonunk” felbontása, majd megírtuk a gyerekeknek: készülünk, és amint eladjuk a házat, megyünk. De a házat nem tudtuk eladni, csak hat év múlva, az értéke egyharmadáért, és annak is örülnünk kellett. Lányomék éppen akkor vettek házat Tökölön, így a bútorokat nem hagytuk elkótyavetyélni: konténerbe tettünk mindent, amit lehetett, és hazaküldtük. A bútorokat – kellő családi koncilium után – Adri örökölte; nem is fért volna be fiamék valenciai lakásába. Azóta a családi ebédlőasztal, a szőnyegek és a gyerekszoba teljes berendezése a tököli házban van. Nándi és Dani unokáim tehát ugyanabban az ágyban alszanak és ugyanannál az íróasztalnál tanulnak, mint annak idején az én gyermekeim! Ezek olyan minőségű bútorok, hogy – ahogy a vőm mondja – még az ő unokáik is örökölni fogják. Amikor a fiam először belépett húga házába, azt mondta: „Ez tisztára olyan, mint otthon Caracasban…”

Volt egy nagyon hűséges háztartási alkalmazottunk, Sandrita; ő és férje integettek nekünk, amikor elindultunk a repülőtérre. Nagyon jó szomszédaink is voltak, tulajdonképpen egy „privát” utcában laktunk, ahova csak az ment be, aki ott lakott. Gyerekeink együtt játszottak, bicikliztek és görkorcsolyáztak azon az utcán. A 22 családból 17 család kényszerült elhagyni az országot. Nehéz szívvel jöttünk el mi is, pedig hat éven keresztül „gyakoroltuk” az európai életet: amíg nem tudtuk eladni a caracasi házat, a nyarakat felváltva Spanyolországban és Magyarországon töltöttük, hiszen nemcsak lányunk, de anyukám is itt lakott. Szerencsére a hat éven keresztül volt egy chilei bérlőnk is, mindaddig, ameddig vállalata, ahol dolgozott, tönkre nem ment; akkor ő is visszatért Chilébe. Utána már nagyon ritkán mentünk vissza, a házzal kapcsolatban voltak elintéznivalók, de főleg a régi barátok miatt jártunk. De egy ponton túl már nem volt értelme…

Mi történt az öcséiddel és az ő családjaikkal?

Öcséim hamarabb követték anyámat, mint mi: Rudi öcsém egy év múlva eljöttek, és amikor már nagyon rosszul mentek a dolgok, akkor Laciék is elindultak. Rudinak Magyarország sajnos nem vált be; egy évvel ezelőtt visszament Venezuelába. Neki annyira hiányzott a Karib-tenger, a klíma és az emberek, hogy minden lebeszélési kísérlet ellenére visszament. Margarita szigeten lakik, ami egy csodálatos trópusi paradicsom, de az élet ott most még komplikált… Lánya és unokája Magyarországon élnek.

Hármunk közül én voltam a legmagyarabb, Rudi a legvenézebb és Laci volt a legnémetebb: egy év Bécs és aztán a németországi kastlis évek nagyon rányomta a bélyegét az ő életére is. Ő sem akart annak idején Németországból visszamenni Venezuelába, de szüleim visszaparancsolták, ugyanis bohém öcsém 15 évesen Kastlból megszökött egy barátjával, hogy kivándoroljanak Izraelbe egy kibucba – nem tudni miért, ugyanis semmilyen faji vagy vallási kötődésük nem volt ott –, a bajor rendőrség hozta vissza őket az iskolába. Kész skandallum volt! Szüleim inkább hazavitték őt Caracasba, mielőtt valami újabb őrült kalandba kezd… Abban a caracasi iskolában, ahol leérettségizett, megismert egy szép venéz kislányt, Maritzát, aki, becsületére legyen mondva, később két gyereküket magyarnak (is) nevelte. Laci évekig a Lufthansánál dolgozott. Miután Magyarországra települt a repatriációs programmal, hozott magával egy rákos betegséget is; sürgős kezelésre szorult, és itt hunyt el hat évvel ezelőtt.

Anyukám nagyon „progresszív” fiatal asszony lehetett, mert a ‘40-es évek végén engem Alice-nek kereszteltek, amit itthon utáltam, mert nem jól ejtették ki, ezért lettem magyar körökben Aliz, spanyol körökben pedig Alicia. Viszont Laci öcsémnek az volt a vágya, hogy a lányát az én nevemre kereszteljék, így most kettő Alicia Fedor él Magyarországon. Unokaöcsémből, Miklósból (Miku) híres profi focista lett, miután 16 éves korában, a spanyolországi nyaralásaink egyikén a tengerparton focizott, és egy ún. megfigyelő észrevette, hogy milyen kiválóan bánik a labdával és meghívta őt a Valencia FC utánpótlásába. Miku ott ragadt Spanyolországban, a spanyol futball szövetség sokszor kikölcsönözte, Katarba, Madridba, Skóciába. Bejárta a világot és elvett egy venéz kislányt, ugyanabból a házból, ahol ők laktak Caracasban annak idején. Rudi öcsém elintézte, hogy minden családbéli gyereknek legyen magyar állampolgársága, nemcsak az unokáimnak, még az unokatestvéreknek is. Így amikor már nagyon rossz volt a helyzet Caracasban, Miku azt javasolta édesanyjának és húgának, jöjjenek át ők is Spanyolországba. Nyolc évig éltek ott. A kis Aliz – ahogy a családban hívtuk – Caracasban oktatási tudományokat tanult, diplomáját Spanyolországban is honosította, megtanulta még a valenciai nyelvet is, mégsem jutott tanári álláshoz. Különórákat adott, gyerekekre és öregekre vigyázott, főzött – Caracasban korábban egy séf tanfolyamot is végzett. Végül megunták, és a repatriációs programmal áttelepültek Magyarországra, ahol a kis Aliz négy hónap alatt elérte azt, amit Spanyolországban nyolc év alatt nem tudott: egy nagyon jó nevű gimnáziumban teljes állásban spanyol tanár lehetett. Hatalmas szeretettel fogadták az iskolában, és most nagyon boldog, mert el tudják tartani magukat az édesanyjával. A repatriációval jár egy legfeljebb hat hónapos magyar kurzus is, és Maritza nagyon igyekszik magyarul tanulni. Emellett aktív tagja a budapesti Venezuelai-Magyar Egyesületnek is.

2010 óta Magyarországon te is nagyon aktív közösségi életet élsz…

Valahogy ezek a dolgok természetesen jönnek velem szembe az életemben, anélkül, hogy külön keresném őket. Közösségépítő kis hangya vagyok, mert hiszek abban, hogy a közösségben erő van, a közösségek jelentik a jövőt. Amikor hazaköltöztünk, azonnal bekapcsolódtam az ibero-amerikai közösségbe. Egy perui származású, nagyon kedves ismerősöm – azóta barátom – szervezte a találkozóinkat, de csak baráti, nem bejegyzett egyesületi alapon. Aktívan részt vettem a Panoráma Klub rendezvényein, 2011-ben a balatonlellei Magyarok Világtalálkozóján feladatom volt az ibero-amerikai sátor megszervezése.

De más közösségi munkában is tevékenyen bekapcsolódtam. Az első négy évben én voltam a Burg Kastl-i öregdiákok szövetsége, az Alumni elnöke, és Lezsák Sándor nagy segítségével szerveztünk egy gyönyörű ünnepséget a magyar parlamentben. Ugyanis 2006-ban megszűnt a kastli magyar gimnázium, ezért 2008-ban szerveztünk egy nagy búcsúünnepséget Kastlban. Három napon keresztül buliztunk, ötszáz egykori diák gyűlt össze szinte a világ minden tájáról. A környék összes szálláshelye velünk volt tele; az egyik osztálytársam, aki az egyik legnagyobb német vállalat konyhafőnöke volt, szervezte meg az étkezést. Amikor az Alumni elnöke lettem, elhatároztuk: nem engedjük veszni az iskola tárgyi hagyatékát, a hatalmas könyvtárat, a sok fafaragást, a tablókat és az iskolapadokat. A könyveket és a bútorok nagy részét Magyarországra és a határon túli magyar iskolákba vittük el. A szellemi hagyaték viszont nehezebben megfogalmazható ügy, ezért a kastlis volt diákok között világszintű adománygyűjtést szerveztünk és az összegyűlt jó néhány ezer eurót a négy elszakított terület egy-egy magyar iskolájához juttattunk el. Végül hazahoztuk az iskolazászlót, és megtartottuk az említett csodálatos ünnepséget a Parlamentben, hagyományőrző huszárok jelenlétében. Megtisztelő volt a Parlamentben Lezsák Sándor parlamenti alelnök mellett ülni a pódiumon Országház felsőházában, az Alumni alelnökével a másik oldalamon, és látni a világ több tájáról érkező volt kastlis diákokat… Akkor még egy éve se éltünk Magyarországon… Életre szóló élményt jelentett mindannyiunknak az a nap.

Na és a venéz-magyar ügyek? Mekkora a közösség és miket csináltok?

2014-’15-ben kezdtek el nagyobb számban Venezuelából Magyarországra érkezni a magyar felmenőkkel rendelkező családok. Amint lejárt a kastli Alumninál az elnöki mandátumom, teljes szívvel-lélekkel álltam a következő kihívás elé. Négy venezuelai proaktív, lendületes fiatallal, akikkel már hónapok óta kapcsolatban voltam, elkezdtünk téli ruhát gyűjteni a trópusról érkezőknek: az első hónapban 600 kiló téli ruhát szedtünk össze a hazaszármazóknak, mert noha a Máltai Szeretetszolgálattól kaptak egy-egy ruha utalványt, abba csak egy kabát, egy pulóver és egy téli cipő beszerzése fért bele. Aztán rájöttünk, hogy szervezeti forma nélkül nem tudunk támogatást kérni sem kerületi, sem kormányzati szerveknél, így 2019-ben megalapítottuk a Venezuelai-Magyar Egyesületet (Asociación de Venezolanos en Hungría, VEHU). Az említett négy fiatal megkért, legyek az elnök, nyelvtudásom és az akkorra már némileg kialakult kapcsolatrendszerem miatt. Kétszeres mandátumunk után 2025 májusában átadtuk a vezetőséget egy szintén jól felkészült csapatnak. Hat év alatt a semmiből építettünk egy nagyon jól működő közösséget. A létszámot ugyanúgy saccoljuk, ahogy korábban a Venezuelában élő magyarok esetében is. A GDPR rendelkezések miatt hiába könyörögtünk a quito-i nagykövetségen vagy a máltaiaknál: ahogy Venezuelában sem lehetett pontosan tudni, hány magyar él ott, hiszen rengeteg volt a vidéken élő magyar is, akiket nem is ismertünk, itt sem tudjuk a pontos számokat. Egyszer valaki vette a fáradságot és Facebookon megkereste azokat, akik venezuelai magyarnak tartják magukat: 3-4 ezer emberről lehet szó. Az egyesületnek hivatalosan 180 tagja van.

Van saját székhelyünk a XII. kerületben, a Böszörményi út 4.-ben, nagyon jó helyen. Kicsi, de a mienk. Teljesen lepukkant állapotban vettük át, de jutányos áron béreljük az önkormányzattól. Sikeresen pályáztunk a Miniszterelnökségen a helység felújítására, ami majdnem egy évig tartott. Sok venezuelai önkéntes dolgozott rajta. Aztán a működésre is nyertünk pályázatot. Nagyon gazdag kulturális életünk van: az Orinoco cserkész csapatunkat Adri lányom vezeti, a vezető gárda csupa kipróbált régi caracasi magyar cserkész. A csapat leigazolt tagja  a Magyar Cserkészszövetségnek (MCSSZ). Nagy szeretettel bábáskodtam körülötte az elején, és soha nem fogom elfelejteni, amikor kicsit félve elmentünk az MCSSZ-hez, ahol az akkori ügyvezető elnök kitárta a karját, és azt mondta: „Isten hozott benneteket, ti lesztek a szövetség különleges színfoltja”… Valahogy így is lett… Azóta szépen fejlődik a csapat, most kb. 40 fiatal és gyerek tartozik a csapathoz. Óvodánk, iskolánk viszont nincs. Még mielőtt a venezuelaiak nagyobb számban kezdtek érkezni Magyarországra, megpróbáltunk alapítani egy spanyol nyelvű óvodát, lett is volna egy argentin-magyar óvónő, de az ibero-amerikai közösségnek akkor még nem volt anyagi kerete egy magánóvodát fenntartani. Hétvégi iskolánk sincs, de a VEHU keretében tartunk díjmentes magyar és angol órákat.

Aztán ott van a kislányokból álló Roraima néptánccsoportunk, aki szintén nagyon ügyesek. Ezen kívül van két zene együttesünk is: az egyik a nyolc zenészből álló Ensamble Catatumbo, akik klasszikus folkot játszanak, nemcsak venezuelait, hanem dél-amerikait is; két profi zenész is van közöttük, akik énekesek, iskolai zenetanárok, ének- és kórusvezetők. A Jazz Bandnek is profi karmestere, szaxofonistája és énekese van. De van kosárlabda csapatunk is, a Los Húsares, akik a Magyar Kosárlabda Szövetség akkreditált tagjai. Nemrég megalakult az első magyarországi spanyol nyelvű színtársulat; egy éve megy a képzés, minden profi kezekben van, magyar dramaturgok és írók spanyolra fordított műveit fogják előadni. Karácsonykor nagy karácsonyi bulit tartunk a kispesti Károlyi Gimnázium nagytermében, olyankor 250 ember is el szokott jönni. És természetesen megünnepeljük a magyar nemzeti ünnepeket, hogy minél többet tudjanak Magyarországról, mert annál erősebb lesz a magyar identitásuk és segíti az integrációjukat. Emellett megünnepeljük a spanyoloktól való függetlenségi törekvésekhez kapcsolódó két venezuelai nemzeti ünnepet is: április 19-ét és július 5-ét is. Előbbi a spanyoloktól való függetlenségi harc kezdetének napja: 1810-ben e napon tagadta meg a caracasi városi tanács a spanyol főkormányzó elismerését. Utóbbi pedig a Függetlenségi Nyilatkozat 1811. évi aláírásának emléknapja, a legfontosabb állami ünnep Venezuelában. 

Milyen identitásúnak tartják magukat a közösségetek tagjai?

Amikor a Magyarországon élő venezuelai magyarokról beszélünk, nem teszünk különbséget aszerint, hogy venezuelai vagy magyar származású venezuelairól van szó – az a  fő, hogy Venezuelából menekült vagy repatriált. Nagyon sok venezuelai fiatalnak nincs magyar származása – ők nem a repatriációs programmal, hanem az AIESEC-en (Association Internationale des Étudiants en Sciences Économiques et Commerciales) keresztül érkeztek Magyarországra és azok, akik az egy éves program után itt szeretnének maradni, a multinacionális cégeknél kapnak könnyen munkát, mert jó munkaerőnek bizonyulnak. Vannak, akiknek már helyi magyar házastársi/élettársi kapcsolata van, és egymás után születnek a magyar-venéz babák. Azért is hiszünk az integrációban, mert meg vagyunk győződve róla: ezek az emberek jó magyar állampolgárok lesznek, akik a magyar társadalmat kulturálisan gazdagítják. A repatriációs program egyik mottója pedig: „Ne essenek szét a családok”. Ha már így szétszóródtunk a nagyvilágban, legalább a szűk családok maradjanak együtt. Ha egy magyar származású nő venéz házastársa a szüleit is el akarja hozni ide, hadd jöjjön a nagymama és nagypapa is, hiszen a család számára hatalmas értéket jelentenek: a fiatalok nyugodtan mehetnek dolgozni, a nagyszülők ellátják a gyerekeket.

Ami a nemzeti identitást illeti: szüleim egy életen keresztül siratták Magyarországot. Minden istentisztelet végén, amikor a Himnuszt énekeltük, anyámnak potyogtak a könnyei, én pedig kilenc évesen mindezt nem értettem. Nekünk többes identitásunk lett, a gyerekeinknek szintén, de ők leginkább oda kötődnek, ahol felnőnek. Ugyanaz történik most Magyarországon, mint  korábban Venezuelában: a venéz nagyszülők egész biztosan úgy éreznek most itt, mint az én gyerekeim generációjának a nagyszülei, akik egy életen keresztül hiányolták a hazájukat. A dolgozó generáció megtalálta számítását, nekik mindig (legalább) kettős identitásuk lesz, ahogy nekünk is; így ők sem fogják azt mondani: én „csak” magyar vagyok, inkább azt: „Magyarországon élő venezuelai vagyok”, ahogy én állítottam: „Venezuelában élő magyar vagyok”.

A gyerekek számára a legfontosabb: úgy intergálódjanak, hogy közben ne felejtsék el, honnan származnak – ezért fontos, hogy kétnyelvűek legyenek, lehetőleg születésüktől fogva. Az itt élők többsége már gyönyörűen beszél magyarul. A cserkészet spanyolul zajlik, és ahogy felmenőink ránk szóltak a Magyar Házban: „Gyerekek, beszéljetek magyarul!”, itt egyre többször ugyanígy rájuk kell szólni: „Gyerekek, beszéljetek spanyolul!”. Amikor elindítottuk az egyesületet, fontos vendégeink jöttek a megnyitóra többek között a Bethlen Gábor Alapítványtól, a Magyarország Barátai Alapítványtól, a XII. Ker. Önkormányzatától, a cserkészek teljes egyenruhában felvonultak, díszsort álltak és tartották a venezuelai és a magyar zászlót. Amikor előlépett a négy éve itt élő Daniel Contreras Horváth – a nagy Horváth klán tagja, akik vagy ötvenen vannak és nagyon összetartóak – és elkezdett magyarul Adyt szavalni:„Góg és Magóg fia vagyok én…”, nem egy illusztris vendégnek lett könnyes a szeme.

Látsz közösségi jövőt Venezuelában a legutóbbi közéleti fejlemények okán?

Néhány venezuelai biztosan vissza fog menni hazát építeni, de tömeges visszavándorlás nem lesz, mert az itt élők nagyon értékelik azt, amit a magyar kormánytól kaptak: megtalálták számításukat, és már csak a gyerekeik miatt sem hagyják el az országot. Ráadásul Venezuelában most minden eléggé kaotikus és ellentmondó. Maria Corina Machado-t tegnap fogadta Trump elnök Washingtonban, tárgyalások zajlottak, lesznek választások, tehát a nemzetközi politika szempontjából nagyon izgalmas időszak következik, de vajon mit jelent mindez Venezuela népének? Szerintem egyelőre nem sokat. A minap egy közéleti előadáson valaki megkérdezte a mellettem ülő venezuelai-magyar fiatal VEHU-tagunkat, visszamenne-e Venezuelába, mire az illető kijelentette: nem, ő itt marad, tartozik ezzel Antal nagypapának. Ezek mind jogos egyéni döntések. Aki marad, itt építi az országot és a közösséget, aki visszamegy, ott lesz hasznos állampolgár, vinni fogja a magyarok jó hírét és egy csomó kulturális hatást, és remélhetőleg be fog kapcsolódni az ottani magyar életbe is – ha az még létezik.

Vége