Hírek Vélemények/Publicisztikák Sma­ran­da Ena­che – Az én lel­kem­ben is lako­zik egy magyar

Sma­ran­da Ena­che – Az én lel­kem­ben is lako­zik egy magyar

Erdé­lyi román, római kato­li­kus, nő és Maros­vá­sár­he­lyen szü­le­tett. Így jel­lem­zi magát Sma­ran­da Ena­che, aki egész éle­té­ben a kisebb­ség­vé­de­lem érde­ké­ben dol­go­zott. Böl­cses­ség, nyu­ga­lom, hatá­ro­zott­ság, őszin­te­ség, sze­re­tet sugár­zik belő­le, és olyan gyö­nyö­rű­en beszé­li a magyar nyel­vet, hogy nap­es­tig elhall­gat­nám. Pél­da­ké­pe lehet ma min­den erdé­lyi nőnek.

 – Ha vala­ki írna önről egy köny­vet, milyen címet adna neki?

– Több cím is szó­ba jöhet­ne. Magam is több­ször gon­dol­tam arra, hogy írjak egy emlék­kö­te­tet, és azon tör­tem a fejem, mi lehet­ne a címe. Egy idő­ben, ami­kor való­di lejá­ra­tó kam­pányt foly­tat­tak elle­nem olyan körök, ame­lyek­nek nem tet­szett, amit tet­tem, vagy nem osz­tot­ták a véle­mé­nye­met, több rágal­ma­zó cikk is meg­je­lent rólam, azzal a pro­vo­ka­tív cím­mel, hogy Ki is ön, Sma­ran­da Ena­che? Aztán ami­kor úgy érez­tem, hogy bár nagyon sokat tet­tünk a Pro Euro­pa Ligán keresz­tül azért, hogy a tár­sa­da­lom­ban, a közös­sé­günk­ben a jóin­du­lat, az empá­tia ural­kod­jon, ez nem min­dig sike­rült, akkor arra gon­dol­tam, hogy ha egy nap­ló­sze­rű köny­vet írnék, a címe akár az is lehet­ne, hogy Egy siker­te­len nő psze­u­do­nap­ló­ja. Ha pedig vala­ki más írna rólam, talán elné­zőbb és tár­gyi­la­go­sabb lehet­ne, és egy olyan címet is adhat­na, hogy Hin­ni és tenni. 

– Ez utób­bi job­ban hang­zik. De hogy vissza­kér­dez­zek, miért érzi úgy, hogy siker­te­len volt?

– Sokan azt hiszik, hogy nagyon sike­res vagyok, mert szép kar­ri­e­rem volt, de ami­kor azt látom, hogy a tár­sa­da­lom­ban, a közös­ség­ben, most az egész világ­ban olyan ten­den­ci­ák ural­kod­nak, ame­lyek a gyű­lö­let­re, a kizá­rás­ra, a más­ság el nem foga­dá­sá­ra épül­nek, akkor bizony úgy érzem, hogy egy siker­te­len nő vol­tam a sok közül, aki pró­bált vala­mit tenni.

– Több­re lett vol­na képes, mint amit elért?

– Nyil­ván­va­ló­an ezt érzem, de ezzel min­den­ki így van, főleg ami­kor az évek tel­té­vel vissza­pil­lan­tunk az éle­tünk­re. Én sze­ren­csés­nek tar­tom magam, mert annak elle­né­re, hogy egy dik­ta­tú­rá­ba szü­let­tem, 1989 után sza­bad ember let­tem, és sok álmo­mat való­ra vált­hat­tam. Ugyan­ak­kor sok olyan pil­la­nat is volt az éle­tem­ben, ami­ről keve­seb­bet beszél­tem, ami­kor sok kudarc ért.

– Ez a poli­ti­ká­ban nem meg­le­pő. Miért válasz­tot­ta még­is ezt a pályát? Orvos szü­lők­kel nem volt egy­ér­tel­mű, hogy orvos lesz?

– Félénk kis­lány vol­tam, nem sze­ret­tem a fizi­kai szen­ve­dést. Sok­szor kísér­tem el édes­anyá­mat, aki gye­rek­or­vos volt, csa­lá­dok­hoz vagy a kór­ház­ba, és sok szen­ve­dő gye­re­ket lát­tam. Nem kíván­tam ezt a hiva­tást. Engem már nagyon fia­ta­lon érde­kelt a világ mene­te, a poli­ti­ka, azért is irat­koz­tam be később Buka­rest­ben a fran­cia szak­ra. Úgy gon­dol­tam, hogy ha ott járok egye­tem­re, esé­lyem lesz a dip­lo­má­ci­á­ban elhe­lyez­ked­ni. Nem így tör­tént. Nem volt meg­fe­le­lő dosszi­ém, csa­lá­di hát­te­rem, hogy akkor dip­lo­ma­ta lehes­sek. A poli­ti­ka azért érde­kelt, mert úgy gon­dol­tam, s talán úgy is nevel­tek, hogy nem­csak a csa­lá­dunk, hanem a közös­sé­günk iránt is tar­to­zunk. A szü­le­im a közös­sé­gü­ket szol­gál­ták, nem tet­tek különb­sé­get a bete­ge­ik, a páci­en­sek között. Gyak­ran elő­for­dult, hogy éjsza­ka kopog­tat­tak az abla­kon, és hív­ták édes­apá­mat, aki fog­or­vos volt, vagy édes­anyá­mat, hogy vala­ki beteg. Ők pedig min­dig elmen­tek, min­dig segí­tet­tek a rászo­rul­tak­nak, és sze­ret­ném remél­ni, hogy én is vala­mi­lyen mér­ték­ben át tud­tam ven­ni ezt az érzé­keny­sé­get a szüleimtől.

– És úgy érzi, nem sikerült?

– 1990 után olyan nem­zet­kö­zi tapasz­ta­la­tok­ra tet­tem szert, ame­lyek gaz­da­gí­tot­tak engem, és fel­ké­szí­tet­tek arra, hogy meg­oszt­has­sam a közös­sé­günk­kel. Iga­zi huma­nis­ta poli­ti­ku­sok­kal talál­koz­tam négy kon­ti­nen­sen is, és ezek ins­pi­rál­tak. Sokat tanul­tam tőlük. Sze­ret­tem vol­na mind­azt, amit tanul­tam, vissza­ad­ni. A poli­ti­ka hatal­mat jelent, poli­ti­kai hata­lom nél­kül nincs iga­zi reform. Bár a Pro Euro­pa Liga a civil poli­ti­ká­nak az alap­ja volt, a befo­lyá­sun­kat beha­tá­rol­ta az a tény, hogy a poli­ti­kai hatal­mon kívül maradtunk.

– Tudom, hogy sokan nem érte­nek egyet velem, és szá­mos kri­ti­kát kap­tam. Ennek elle­né­re meg­ma­ka­csol­tam magam, és több­ször is indul­tam válasz­tá­so­kon, Kolozs­vá­ron, Maros­vá­sár­he­lyen, orszá­gos par­la­men­ti lis­tá­kon. Min­dig veszí­tet­tem. Ez szá­mom­ra fáj­dal­mas volt, mert miköz­ben úgy érez­tem, hogy sokan érté­ke­lik a Pro Euro­pa Liga tevé­keny­sé­gét, az én mun­ká­mat, még­sem sza­vaz­tak rám. Úgy érzem ma is, hogy ezt a részét az éle­tem­nek nem sike­rült betel­je­sí­te­nem. Az évek múl­tá­val azon­ban meg­ér­tet­tem, hogy a poli­ti­ká­nak más a logi­ká­ja. Ha azt a logi­kát az ember nem tud­ja magá­é­vá ten­ni, ha nem tud komp­ro­misszu­mo­kat elfo­gad­ni, és ha egy radi­ká­li­san gon­dol­ko­dó sze­mély­ről van szó, akkor bizony nagyon nehéz sza­va­za­to­kat sze­rez­nie a párt­nak. A poli­ti­kai ala­ku­la­tok nagy része óva­ko­dik azok­tól a sze­mé­lyek­től, akik szá­muk­ra vesz­te­sé­get jelenthetnek.

– A kisebb­ség­vé­de­lem terén sokat tett a Pro Euro­pa Liga által is. Nagyon érde­kes, hogy bár erdé­lyi román, több koráb­bi inter­jú­ban emlí­ti, hogy sok­szor érez­te magát ön is kisebb­ség­ben. Miért?

– Őszin­tén szól­va vala­mennyi­en kisebb­sé­gi­ek vagyunk. Én is. Első­sor­ban a csa­lá­di hát­te­rem­ből adó­dó­an. Több nem­ze­ti­ség­hez, fele­ke­zet­hez, anya­nyelv­hez, régi­ó­hoz tar­to­zunk. Egy olyan erdé­lyi csa­lád vagyunk, amely­hez az Ena­che név mold­vai beütés­ként jön, ugyan­is édes­apám édes­ap­ja mold­vai orto­dox szár­ma­zá­sú taní­tó­ként került Erdély­be. Apám részé­ről domi­nán­san görög kato­li­kus romá­nok vol­tak a fel­me­nő­im, anyám részé­ről viszont mócok és szé­ke­lyek. Gyer­mek­ko­rom­ban Alvin­cen két-három nyel­ven beszél­tek. Szász­ré­gen­ben, ahol közép­is­ko­lá­ba jár­tam, három pár­hu­za­mos nyel­ven taní­tot­tak: romá­nul, magya­rul és néme­tül. Erős zsi­dó közös­ség is élt ott, jól ismer­tük a hagyo­má­nya­i­kat. A csa­lá­di házunk a roma negyed köz­vet­len szom­széd­sá­gá­ban volt. Mind­ez hoz­zá­já­rult ahhoz, hogy ne érez­zem magam több­sé­gi­nek. A romá­nok közt is a kisebb­ség­hez tar­to­zom, mert van magyar fel­me­nőm is, az anyai déd­nagy­apám szé­kely­föl­di szár­ma­zá­sú volt.

– Római kato­li­kus val­lá­sú vagyok, vagy­is nem orto­dox, így nem fele­lek meg annak az ide­á­lis modell­nek, hogy az iga­zi román orto­dox. Az én iden­ti­tá­som össze­tett: nő vagyok, erdé­lyi román és római kato­li­kus. Mos­ta­ná­ban, a glo­ba­li­zá­ció foly­tán, a csa­lá­dunk elága­zott világ­szer­te: Német­or­szág­ba, Olasz­or­szág­ba, Ang­li­á­ba, Fran­cia­or­szág­ba, Izland­ra, sőt az Egye­sült Álla­mok­ban, Dél-Ame­ri­ká­ban és Auszt­rá­li­á­ban is élnek rokonaim.

– A for­ra­da­lom, a rend­szer­vál­tás ide­jén sokan meg­is­mer­ték önt, egész Erdély­ben tud­ták, ki az a Sma­ran­da Ena­che. Egy olyan név lett, ide­ál, aki­re fel­néz­tek, és aki­től vár­tak vala­mit az emberek.

– Nem én vol­tam az egye­dü­li, aki tapasz­tal­ta, milyen agresszív a kisebb­sé­gi asszi­mi­lá­ci­ós poli­ti­ká­ja a Cea­ușes­cu-rend­szer­nek. Engem ez sze­mély sze­rint is bán­tott. Bár sosem jár­tam magyar isko­lá­ba, érde­kelt a magyar kul­tú­ra, hiszen része az erdé­lyi iden­ti­tá­som­nak. A buka­res­ti egye­te­men is a magyart válasz­tot­tam mel­lék­szak­nak, és ezál­tal még köze­lebb kerül­tem a magyar kul­tú­rá­hoz, és végig­szen­ved­tem magyar kol­le­gá­im­mal, bará­ta­im­mal a Cea­ușes­cu-dik­ta­tú­ra asszi­mi­lá­ci­ós poli­ti­ká­ját, azo­kat az abszur­du­mo­kat, ami­kor a magyar nyel­vű saj­tó­ban nem lehe­tett magya­rul meg­ne­vez­ni egy hely­sé­get vagy folyót. Fia­tal tanár­ként a maros­vá­sár­he­lyi Épí­té­sze­ti Líce­um­ban nekem is el kel­lett kísér­nem a tanít­vá­nya­i­mat az Adri­an Pău­nes­cu-féle Cena­clu Flacă­ra vala­me­lyik meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ra, ahol náci és magyar­el­le­nes han­gu­lat ural­ko­dott. Később a báb­szín­ház­nál (Ari­el Gyer­mek- és Ifjú­sá­gi Szín­ház – szerk. megj.) tanú­ja vol­tam annak, hogy az úgy­ne­ve­zett ideo­ló­gi­ai bizott­ság min­dig fel­ügyel­te, vizi­o­nál­ta a dara­bo­kat, hogy nehogy vala­mi­fé­le rend­szer­el­le­nes kerül­jön a szín­pad­ra. Emlék­szem, hogy A kis her­ceg egyik jele­ne­té­ben három bábu­nak a szí­ne úgy jött össze, hogy piros, fehér, zöld volt, akkor az volt a prob­lé­ma, más­kor Gar­da Ala­dár pla­kát­ja nem felelt meg a cen­zú­rá­nak, és a párt kép­vi­se­lői ránk paran­csol­tak, hogy cse­rél­jük ki a színeket. 

– Nem tud­tak elle­ne ten­ni semmit?

– Direkt és nyíl­tan nem, mert azt a báb­szín­ház síny­let­te vol­na meg, de olyan dara­bo­kat pró­bál­tunk szín­re vin­ni, ame­lyek­nek remény­kel­tő, dik­ta­tú­ra­el­le­nes üze­ne­te volt. Én magam is írtam egy báb­da­ra­bot, ’89 tava­szán, amit a cen­zú­ra rög­tön leál­lí­tott. Állat­me­sék volt a címe, Csi­ky Bol­di­zsár kom­po­nál­ta a zené­jét, Hal­ler Józse­fé volt a dísz­let, Maria Mier­luț volt a ren­de­ző. Azt paran­csol­ták nekünk, hogy vál­toz­tas­suk meg a dara­bot. Ezt nem tet­tük meg, de így nem is játsz­hat­tuk. A pozi­tí­vum az lett, hogy a báb­szín­ház­ban egy diszk­rét disszi­dens cso­port jött lét­re, akik­kel közö­sen lét­re­hoz­tuk 1989. decem­ber 30-án a Pro Euro­pa Ligát. Az egyik fő elvünk az volt, hogy ezt az asszi­mi­lá­ci­ós, kisebb­ség­el­le­nes poli­ti­kát meg kell szün­tet­ni, és min­den­áron támo­gat­ni kell Romá­nia euró­pai fel­zár­kó­zá­sát. Nagyon bíz­tunk abban, hogy min­den­ki így gon­dol­ko­zik. Aztán már feb­ru­ár­tól kez­dő­dő­en olyan cso­por­tok ala­kul­tak itt Maros­vá­sár­he­lyen, mint a Vat­ra Româ­ne­ască, amely­nek az volt a sze­re­pe, hogy a magyar­el­le­nes­sé­get élet­ben tart­sa. Mi, erdé­lyi román létünk­re, ezzel szem­be­száll­tunk, nem­csak azért, mert pár­tol­tuk a magyar kol­lé­gá­in­kat és a magyar­sá­got, hanem azért is, mert ezt tar­tot­tuk helyes­nek, mert ami ma tör­té­nik a magya­rok­kal, tör­tén­het hol­nap velünk. A kiál­lás­nak akkor van iga­zi morá­lis érté­ke, ami­kor kiál­lunk másokért.

– Kisebb­ség­vé­de­lem terén nagyon jó tapasz­ta­lat­szer­ző idő­szak volt, ami­kor Romá­nia nagy­kö­ve­te volt Finn­or­szág­ban és Észt­or­szág­ban. Büsz­ke erre az időszakra?

– Igen. Büsz­ke vagyok, ugyan­ak­kor nagyon hálás, hogy Emil Cons­tan­ti­nes­cu akko­ri állam­el­nök úgy gon­dol­ta, rám bíz­hat egy ilyen fele­lős­ség­tel­jes nem­zet­kö­zi pozí­ci­ót. Akko­ri­ban Romá­ni­á­val szem­ben nagyon sok fenn­tar­tá­suk volt a fin­nek­nek, ők nagyon érzé­ke­nyek a kisebb­sé­gi poli­ti­ka terén, és mivel a finn­ugor nép­cso­port­hoz tar­toz­nak ők is, a magya­rok jogai, azok tisz­te­let­ben tar­tá­sa külö­nö­sen érde­kel­te őket. Jó volt lát­ni, hogy jelen­lé­tem­mel és azzal a mun­ká­val, amit hát­tér­ként én sze­mé­lye­sen oda­vit­tem, a Pro Euro­pa Liga mun­ká­já­val sokat nyer­tünk, és hite­le­seb­bé vál­tunk. Én nagyon tisz­te­lem a finn népet ami­att, hogy empá­ti­á­val van­nak a más­ság iránt, a svéd ajkú és min­den kisebb­ség iránt.

– Ahány­szor részt vet­tem a svéd nyelv nap­ján, azt lát­tam, hogy Mart­ti Ahti­saari, az akko­ri finn elnök své­dül beszélt a svéd nyelv fon­tos­sá­gá­ról. Finn­or­szág két­nyel­vű ország, és bár a svéd ajkú­ak csu­pán 6 szá­za­lék­ban élnek az ország­ban, min­den két­nyel­vű. Ha befo­lyá­sos poli­ti­kus let­tem vol­na, ezt a két­nyel­vű modellt hono­sí­tot­tam vol­na meg itt­hon. Ha min­den­ki érte­né a másik nyel­vét, más­kép­pen gon­dol­kod­nánk sok min­den­ről. Ez nem utó­pia. A fin­nek­nél azt is meg­ta­nul­tam, hogy az ember­nek nem kell naci­o­na­lis­tá­nak len­nie ahhoz, hogy sze­res­se a hazá­ját, náluk fon­to­sabb a haza­fi­ság. A fin­nek haza­fi­ak, és nem naci­o­na­lis­ták. Én egy ilyen Erdély­ről, egy ilyen Romá­ni­á­ról álmod­tam, ame­lyet tisz­tel­het­ne a világ, amely jó irány­ban fej­lő­dik, és ahol a román nép sze­re­tet­tel tud együtt élni magya­rok­kal, néme­tek­kel, örmé­nyek­kel, zsi­dók­kal, romák­kal, min­den nem­ze­ti­ség­gel, és sose kér­dő­je­le­zi meg joga­ik­nak a legitimitását.

– Mit tehe­tünk mi ennek érdekében?

– Első­sor­ban meg kell érte­nünk egy­mást, meg kell tanul­nunk elfo­gad­ni ember­tár­sa­in­kat. Ugyan­ak­kor azt látom, hogy sok konf­lik­tus a tör­té­ne­lem­ből fakad. Abból ger­jesz­te­nek bizo­nyos cso­por­tok konf­lik­tu­so­kat, hogy a tör­té­ne­lem­nek csu­pán az árny­ol­da­la­it, a nehe­zebb idő­sza­ko­kat ele­ve­ní­tik fel. Én úgy gon­do­lom, amel­lett, hogy ismer­nünk kell a tör­té­nel­met, a másik fele­lős­sé­günk a múlt­tal szem­ben az, hogy ami rossz volt, azt ne cipel­jük magunk­kal, mert eltel­tek az évek, az embe­ri­ség fej­lő­dött, az embe­ri jogok fel­fo­gá­sa is vál­to­zott. Úgy­hogy sze­rin­tem nem kell magunk­kal hoz­zuk a tör­té­ne­lem­ből a sok selej­tet, amely nyo­masz­tó, hanem a tör­té­nel­met azért kell ismer­jük, hogy tud­juk, min­dig vol­tak vilá­go­san, tisz­tán gon­dol­ko­dó embe­rek, hiszen min­dig vol­tak olya­nok, akik remél­tek, békét, meg­ér­tést akar­tak. Róluk kel­le­ne töb­bet beszél­ni. Én úgy látom, hogy bár jelen­leg még elég­gé kilá­tás­ta­lan a hely­zet, van­nak ellen­té­tek, hábo­rúk, auto­ri­ter veze­tők a világ­ban, hosszú távon még­is sok­kal béké­sebb, kiegyen­sú­lyo­zot­tabb világ­ra szá­mít­ha­tunk. Erre azon­ban nem kell úgy szá­mí­ta­ni, hogy mi ezt elmond­tuk, és ezzel pont. Ennek érde­ké­ben min­den­nap ten­ni kell vala­mit. Nem hősi­es tet­tek­re van szük­ség, hanem egy­sze­rű meg­ol­dá­sok­ra, hogy jó han­gu­lat legyen a csa­lád­ban, a mun­ka­he­lyün­kön, a váro­sunk­ban. Falun még a mai napig érzik azt a kész­te­tést az ott lakók, hogy jóban legye­nek egy­más­sal, ők még az ide­gen­nek is köszön­nek. Nekünk is meg kell tanul­nunk köszön­ni az idegennek.

– Meg­va­ló­sul­hat még az az álom, amely egy jobb Erdély­ről él önben?

– Egy lépés ebbe az irány­ba tör­tént azál­tal, hogy az Euró­pai Unió tag­jai let­tünk. Más a szem­lé­let is, hiszen most bár­ho­va és bár­mennyit lehet utaz­ni, meg­is­mer­he­tünk olyan régi­ó­kat, ahol az egyen­lő­ség és a több­nyel­vű­ség léte­zik, és fel­is­mer­het­jük azt is, hogy mennyi­re virág­zó régi­ók­ról van szó: Dél-Tirol, Skó­cia, Kata­ló­nia. Igaz, ott sem min­dig fel­hőt­len az együtt­élés, de leg­alább arra törek­szik min­den­ki, hogy tisz­te­let­ben tart­sa a más­sá­got. Aztán meg a mai fia­tal nem­ze­dék az inter­net által sok­kal töb­bet meg­tud­hat a világ­ról, mint amit az én nem­ze­dé­kem tudhatott.

– Azt hiszem ugyan­ak­kor, hogy akkor remél­het­nénk töb­bet és egy iga­zi vál­to­zást, ha a min­den­na­pi éle­tünk­ben is meg­vál­toz­na a domi­náns gon­dol­ko­dá­si mód. Női szem­lé­let­re is van szük­ség. A női világ nem hie­rar­chi­ák­ra épü­lő világ, csa­lád­ban gon­dol­ko­dik, olyan közös­ség­ben, ame­lyet nem kell domi­nál­ni, hanem segí­te­ni kell, részé­vé kell vál­ni. A domi­náns típu­sú világ­nak, amely arra épült a régi idők­ben, hogy vadász­ni, har­col­ni kel­lett, már nincs helye a 21. szá­zad­ban. Sze­ret­ném remél­ni, hogy a női össze­fo­gás­ra köz­pon­to­sí­tó gon­dol­ko­dás fog­ja meg­ha­tá­roz­ni a jövőnket.

– Több női veze­tő­re len­ne szükség?

– Nem kimon­dot­tan női sze­mé­lyek­re van szük­ség, hanem női­e­sebb filo­zó­fi­á­ra, és, hála Isten­nek, ilyen gon­dol­ko­dá­sú fér­fi­ak is van­nak köz­tünk, ha csak a fiam­ra vagy a fér­jem­re gon­do­lok. Olya­nok, akik­ben él az alá­zat és a fele­lős­ség az embe­ri élet iránt, a ter­mé­szet iránt, a jövő iránt. Ter­mé­sze­te­sen a nők elő­re­tö­ré­se a poli­ti­ká­ban, a dön­tő­ké­pes intéz­mé­nyek élén szin­tén nagyon fon­tos, mert a szá­mok is szá­mí­ta­nak, nem csak a filo­zó­fia. Több nő több esély arra, hogy női­e­sebb legyen a poli­ti­ka, és álta­lá­ban a világ. Nagyon örü­lök annak, hogy már több nő a nagyon magas poli­ti­ká­ba is mert bevin­ni női­es­sé­get, pél­dá­ul Ang­e­la Mer­kel vagy Hil­lary Clin­ton. Női model­lek azon­ban köz­vet­len kör­nye­ze­tünk­ben is van­nak, sok­szor gon­do­lok hálá­val és tisz­te­let­tel csa­lá­dom női tag­ja­i­ra vagy kol­lé­gá­im­ra, mint pál­dá­ul dr. Bris­can Luci­ára, a Pro Euro­pa Liga veze­tő­sé­gi tag­já­ra, vagy említ­het­ném Doi­na Cor­ne­át, Gyí­me­si Évát.

– Az ön éle­te most mer­re tart?

– Az időm nagy részét most vég­re a csa­lád­nak szen­tel­he­tem. Nagyon sok éven keresz­tül töb­bet vol­tam tőlük távol, nem volt iga­zá­ból szom­bat vagy vasár­nap a csa­lád­ban. Most annak örven­dek, hogy töb­bet lehe­tek velük, hogy örö­met tudok sze­rez­ni Ște­fan fiam­nak egy-egy süte­ménnyel, sós­rúd­dal, hogy játsz­ha­tok Jakob kis uno­kám­mal. Több időt tölt­he­tek a fér­jem­mel, Szo­koly Elek­kel, aki az egész élet­pá­lyá­mon kitar­tó­an támo­ga­tott, segí­tett. Az, hogy az én lel­kem­ben is lako­zik egy magyar, azt neki is köszön­he­tem. Bár egész­sé­gi gond­ja­im is vol­tak az utób­bi 2 – 3 évben, gyen­gél­ke­dik a szí­vem, van­nak még ter­ve­im, aktív­nak érzem magam. Sze­ret­nék még utaz­ni ebben a cso­dá­la­tos, sok­szí­nű világ­ban, ker­tész­ked­ni a harcói kis ker­tünk­ben. Néha, ami­kor az ese­mé­nyek úgy hoz­zák, bosszan­ko­dom, hogy keve­seb­bet tudok jelen len­ni a köz­élet­ben. Régen, ami­kor meg kel­lett felel­ni külön­bö­ző kihí­vá­sok­nak, akkor az adre­na­lin vala­hogy pozi­tív hatás­sal volt rám, ma már a konf­lik­tu­sok stressze fáraszt. Sok­kal inkább vonz ma a művé­szet, a ter­mé­szet, mint a poli­ti­ka. A köz­élet nálunk még min­dig elég­gé meg­vi­se­lő, nehe­zen lehet kibír­ni. Sze­rin­tem emi­att is van még min­dig kevés olyan nő, aki női­leg meg tud felel­ni a mos­ta­ni kihí­vá­sok­nak. Dur­va még a köz­élet, dur­va még a poli­ti­ka. Titok­ban tar­tom, de sze­ret­nék írni vég­re a múlt­ról, azok­ról az évek­ről, ame­lyek olyan sokat jelen­tet­tek számomra.

 Fotó: Rab Zoltán

For­rás: Nöi­leg maga­zin / Csat­los Tünde

%d bloggers like this: