SICULICIDIUM

Ma emlékezünk a Madéfalván lemészárolt székelyekre, akik szabadságuk védelmében álltak ellen az erőszakos határőrsorozásnak. 1764. január 7-e a székely történelem egyik legsötétebb napja: a Siculicidium, a székely nép elleni vérengzés napja.



Mária Terézia királynő uralkodása alatt a székelyek továbbra is jogfosztott helyzetben voltak. A határőrség felállítása alkotmányosan nem volt előkészítve, mégis 1762-ben a bécsi udvar megbízta Adolf Buccow tábornokot, hogy Erdélyben három székely és két román határezredet szervezzen. Bukow Csíkszeredában kijelentette, hogy a királynő csak önkéntes katonaságot kíván és senkit sem akar erőszakkal kényszeríteni.
A székely társadalom tragikusan megoszlott: a főnemesség jelentős része kiszolgálta a bécsi udvar akaratát, a szabad lófők ellenálltak, míg a jobbágyság egy része a katonáskodásban látta a földesúri elnyomásból való menekülést.

A toborzás sikertelensége miatt az összeírás irányítását Siskovics József altábornagy vette át. 1763 végén a Gyergyóból Csíkba érkező vegyes katonai–polgári bizottság – Siskovics József altábornagy, Lázár János gyulakuti gróf és Bethlen Miklós vezetésével – erőszakos összeírásba kezdett. A nép a falvakból a havasokba menekült, küldöttségek útján tiltakozott. 1763 karácsonyán mintegy 1200 csíki székely férfi húzódott a moldvai határhegységbe, inkább vállalva a fagyot és az éhezést, mint az erőszakos sorozást.
Siskovics válasza kegyetlen volt: Mádéfalváról kiűzette az asszonyokat és leánygyermekeket, a fiúkat pedig fogva tartotta, hogy ezzel kényszerítse vissza a férfiakat. A nép azonban kitartott. Kászon felől tömegek vonultak a csíki határhavasok alá. A bizottság ágyúkkal fenyegetőzött, mire a székelyek visszaüzenték:
„még az ágyúkon is keresztülmennek.” Amikor híre jött, hogy Háromszék felől újabb tömegek érkeznek, a csíkiak az elűzött asszonyokkal és gyermekekkel együtt Mádéfalvára vonultak. Udvarhely és Gyergyó is csatlakozásra készült.

Siskovics attól tartva, hogy a székely erők közé szorul, a felkelés leverésére kegyetlen katonai fellépés mellett döntött, amit a bizottság elnöke, Lázár gróf is jóváhagyott.
1764. január 7-én hajnalban Carato alezredes császári csapataival – dragonyosokkal és a Kálnoky-ezred huszáraival – körülzárta Mádéfalvát. A falut ágyúzni kezdték, majd a felriadt, nagyrészt fegyvertelen tömeget lemészárolták. A menekülőket a síkon Kálnoky Antal huszárai üldözték tovább.

Hivatalos jelentések szerint mintegy 200, míg Michael Conrad von Heidendorf, a megtorlást vizsgáló bűnfenyítő bizottság elnöke 400 halottra becsülte az áldozatok számát. A foglyokat a csíkszeredai várba hurcolták, ahol embertelen körülmények között őrizték őket. A nép leverésében közreműködő nemesek később kapitányi és ezredesi rangot kaptak a határőrségben.

Siskovics József, aki a vérengzést levezényelte, így nyilatkozott:
„A székely népen, hogy egészséges maradjon, minden évszázadban egyszer eret kell vágni. Ebben az évszázadban Siskovics megtette.”

A vész után ezrek menekültek Moldvába, egyes források szerint mintegy öt falunyi székely közösség. A madéfalvi menekültek gyarapították a gyimesi és moldvai csángók sorait, majd később megalapították a bukovinai székely falvakat: Hadikfalvát, Andrásfalvát, Istensegítset, Fogadjistent és Józseffalvát.
Lakóik a 19–20. században több hullámban visszatelepültek a Kárpát-medencébe, míg a moldvai csángóságba olvadt székelyek végleg ott maradtak.

Bözödi György történész így idézi fel a kollektív emlékezet fájdalmát:
„Gyermekkoromban még hallottam, hogy a sírva vigadó székely így adott szót a táncnak:
‘Hej, Bukov, Bukov, Bukkentál.’ A székely nép tudja, hogy mit sirat ezzel.”
Bözödi György nem a levéltár, hanem a székely emlékezet hangját jegyezte le: a nép Bukow nevét őrizte meg a császári elnyomás jelképeként, noha a vérengzést Siskovics József vezényelte le.

Forrás: szekelyhon.ro