Sch­midt Mária: Vissza kell tér­nünk a hit­hez, a családhoz

A Ter­ror Háza Múze­um főigaz­ga­tó­ja a IV. Buda­pes­ti Demog­rá­fi­ai Csú­cson, a Nők a csa­lád­ban című beszél­ge­tést fel­ve­ze­tő elő­adá­sá­ban fej­tet­te ki gondolatait.

Sch­midt Mária a Nők a csa­lád­ban című beszél­ge­tést fel­ve­ze­tő elő­adá­sá­ban úgy fogal­ma­zott: „csak aki remél, szül gyer­me­ket”. Hozzátette:a mai nyu­ga­ti „neo­li­be­rá­lis, neo­mar­xis­ta elit” nem tud jövő­ké­pet adni, mert szel­le­mi­leg kiüresedett.

Ate­is­ta, rela­ti­vis­ta, nihi­lis­ta vilá­ga „meg­foszt ben­nün­ket a remény­től”. A főigaz­ga­tó kifej­tet­te: Euró­pá­nak és Magyar­or­szág­nak nem a világ túl­né­pe­se­dé­sé­vel kell fog­lal­koz­nia, hanem azzal, hogy min­den esz­köz­zel elő­se­gít­se azok­nak a kívánt gyer­me­kek­nek a meg­szü­le­té­sét, akik­ről a fia­ta­lok ma sok eset­ben lemondanak. 

A 21. szá­zad femi­niz­mu­sá­nak nem lehet más cél­ja, mint annak tuda­to­sí­tá­sa, hogy az anya­ság érték, és az anya­ság a nő iga­zi hivatása”

– mond­ta. 

Beszélt arról is, hogy a máso­dik világ­há­bo­rú után Euró­pa szov­je­ti­zált, kele­ti részén a nők egyen­jo­gú­sí­tá­sát tűz­ték ki célul, a nyu­ga­ti, ame­ri­ka­ni­zált világ a nők helyét a csa­lád­ban, ház­tar­tás­ban anya­ként és fele­ség­ként jelöl­te ki. Fel­idéz­te, hogy Magyar­or­szá­gon 1945-től meg­szűnt az egy­ke­re­sős csa­lád­mo­dell, a nők­nek helyt kel­lett áll­ni­uk a mun­ká­ban és a csa­lád­ban egy­aránt. Ehhez az állam igye­ke­zett olyan szo­ci­á­lis ellá­tó­rend­szert kiépí­te­ni, amely könnyí­tett a hely­ze­tü­kön. A szo­ci­a­lis­ta állam a gyer­me­ke­ket köz­jó­nak tekin­tet­te, támo­gat­ta a gyer­mek­vál­la­lást és a neve­lést – muta­tott rá. 

Ezzel szem­ben – foly­tat­ta –, a nyu­ga­ti világ­ban nem iga­zán épül­tek ki a gyer­me­kek fel­ügye­le­tét, köz­ét­kez­te­té­sét vál­la­ló álla­mi intéz­mé­nyek, böl­cső­dék, óvo­dák, nap­kö­zi ott­ho­nok. Az 1960-as évek­ben a mun­ka­erő­hi­ány miatt nem a nőket, hanem ven­dég­mun­ká­so­kat állí­tot­tak be dol­goz­ni. A két­ke­re­sős csa­lád­mo­dell kiala­ku­lá­sá­nak folya­ma­ta Nyu­ga­ton csak az 1980-as évek­ben indult meg.    Mint mond­ta, ezért Nyu­gat-Euró­pá­ban és az Egye­sült Álla­mok­ban a női eman­ci­pá­ció csak mint­egy 30 éves késés­sel indult el Magyar­or­szág­hoz képest. 

A két modell közöt­ti különb­ség jelen­tős. Magyar­or­szá­gon az önál­ló kere­set­tel ren­del­ke­ző női modell meg­szi­lár­dult, a magyar nők egyen­jo­gú­sá­ga ter­mé­sze­tes­sé és meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len­né vált. 

„1990-ben, ami­kor tér­sé­günk ame­ri­ka­ni­zá­ló­dá­sá­ra is sor került, a női eman­ci­pá­ció és a femi­niz­mus kép­vi­se­lői (…) figyel­men kívül hagy­ták, hogy a női egyen­jo­gú­ság terü­le­tén ők van­nak hoz­zánk képest több mint három évti­ze­des lema­ra­dás­ban” – tet­te hoz­zá. Sza­vai sze­rint „a magyar nők mind vir­tu­ó­zak, hiszen egy­szer­re tel­jes érté­kű anyák, fele­sé­gek és mun­ka­erők”.   

 Kije­len­tet­te, hogy Nyu­ga­ton a nuk­le­á­ris – hagyo­má­nyos – csa­lád­mo­dell vál­ság­ba jutott,

eltűn­tek, rit­ka­ság­szám­ba men­nek a nagy­csa­lá­dok. A 21. szá­zad máso­dik évti­ze­dé­ben a nyu­ga­ti tár­sa­dal­mak meg­ha­lad­ták a val­lást, a csa­lá­dot, a nem­ze­tet, kizá­ró­lag az egyén kitel­je­se­dé­sét és az önmeg­va­ló­sí­tást tekin­tik élet­cél­juk­nak.    Nagy Anna, az Egy­szü­lős Köz­pont Ala­pít­vány elnö­ke – Rácz Zsó­fia fia­ta­lo­kért fele­lős helyet­tes állam­tit­kár, a beszél­ge­tés mode­rá­to­rá­nak kér­dé­sé­re – elmond­ta: az Euró­pai Uni­ó­ban a gye­re­kek egy­har­ma­da egy­szü­lős csa­lád­ban él. A köz­pont Magyar­or­szá­gon az elmúlt három évben het­ven­fé­le szol­gál­ta­tást nyúj­tott 22 ezer egy­szü­lős családnak. 

Juli­ja Ste­pa­nen­ko lett par­la­men­ti kép­vi­se­lő, par­la­men­ti alel­nök arról beszélt, hogy a lett embe­rek támo­gat­ják azo­kat a kez­de­mé­nye­zé­se­ket, ame­lye­ket Magyar­or­szág tett a demog­rá­fi­ai poli­ti­ká­ban. Lett­or­szág is küzd demog­rá­fi­ai prob­lé­mák­kal, éven­te tíz­ezer gyer­mek­re len­ne szük­ség a népes­ség­csök­ke­nés meg­ál­lí­tá­sá­hoz – jegyez­te meg. A bal­ti állam­ban az elmúlt évti­zed­ben beve­zet­tek az anyák­nak szü­lé­si sza­bad­sá­got és ellá­tást, de a 2008-as vál­ság lehe­tet­len­né tet­te, hogy eze­ket meg­tart­sák. Most az állam egy­faj­ta álla­mi garan­ci­át ad a csa­lá­dok­nak lakás­vá­sár­lá­si hite­lek­hez.    Han­goz­tat­ta: Euró­pá­ban a ter­mé­sze­tes csa­lá­do­kért kell küz­de­ni, „meg kell érte­ni, hogy a fér­fi az apa és a nő az anya”. 

Sha­ron Sla­ter, az ENSZ kon­zul­ta­tív szer­ve­ze­te­ként műkö­dő Family Watch Inter­na­ti­o­nal elnö­ke kije­len­tet­te: femi­nis­tá­nak tart­ja magát, mert azt gon­dol­ja, hogy a nők­nek a fér­fi­a­ké­val egyen­lő lehe­tő­sé­gek­re van szük­sé­gük, de mára a femi­nis­ta moz­gal­mat „tel­je­sen elté­rí­tet­ték az útjá­ról”.    

Gál Kin­ga fide­szes euró­pai par­la­men­ti (EP) kép­vi­se­lő szo­mo­rú­nak nevez­te, hogy mára nem lehet az EP-nek olyan hatá­ro­za­ta, amely­ben az anya­ság, a csa­lád pozi­tív érte­lem­ben sze­re­pel. Úgy fogal­ma­zott: „Az 1920-as évek femi­nis­tái csa­ló­dot­tak len­né­nek, mert min­den, ami a femi­niz­mus nevé­ben tör­té­nik, nem a nők érde­két szol­gál­ja, és az édes­anyák ellen van. Egy nő éle­té­ben a leg­fon­to­sabb, hogy lehe­tő­sé­get kap­jon arra, hogy meg­él­je az anya­sá­got, és manap­ság min­den ez ellen hat.”

For­rás: MTI / man​di​ner​.hu