Hírek Vélemények/Publicisztikák Sarrazin, az obsitos német szociáldemokrata

Sarrazin, az obsitos német szociáldemokrata

Sarrazinra azonban, immár mint obsitos szocdemre, még sok könyv megírása vár, hiszen a szocdemmé történő berukkolása és obsitossá válása között eltelt évtizedekben a világ alaposan megváltozott, de nem az előnyére

Manapság magyarázatra szorul az obsitos fogalma, hiszen a szó ma már nincs napi használatban. A hadseregből leszerelt katonát hívták így, a német szóból (Abschied, azaz elbúcsúzás) magyarítva, lévén a közös osztrák–magyar hadseregben német nyelvű volt a vezénylet. A berukkolni szó jóval tovább élt, pedig annak is régi katonai hagyományai vannak (einrücken, azaz katonának bevonulni). A mi bevonulásunkkor is még gyakran lehetett ezt a szót hallani, főként hagyományőrző vidéki környezetben. Thilo Sarrazint, a neves német közgazdász-szociológust harmadik nekifutásra pártja, az SPD – amelynek nagyon régóta tagja volt – ez év januárjában elbocsátotta, azaz kizárták, örökre elbúcsúztak tőle.
Belőle így lett obsitos német szociáldemokrata. Mondhatnánk azt is, hogy Sarrazin az utolsó obsitos német hagyományőrző szocdem mohikán.

Az a szociáldemokrata párt, amelybe hajdan Thilo Sarrazin belépett, ezzel formálisan is végleg megszűnt, noha lényegét, újabban követett gyakorlatát tekintve ez már jóval korábban bekövetkezett. Sarrazin kizárásával a képletes történelmi szocdem lámpa is kialudt. Sarrazin 1945-ben született Gerában (középváros a cseh–német határ közelében), amikor a végéhez közeledett a második világháború. A korábban Kelet-Poroszországban élő család (orvos apa és birtokos családból származó édesanya), mint sokan mások is, menekülni kényszerült szülőföldjéről, amelynek mára a neve is eltűnt a német közbeszédből, de a hivatalos nyelvezetből is, noha a német egység létrehozása éppen a poroszok vitathatatlan érdeme volt a tizenkilencedik század utolsó harmadában. Viszont a németek ma már ott tartanak, hogy egyszerűen intézményesítetten szégyellik történelmi közelmúltjuk nemzetegyesítő hagyományait. Annak hibáit nem kritikával illetik, hanem érdemeivel együtt szinte egyetértésben a sírba tették és elföldelték.

Talán nem véletlen, hogy Sarrazin a sorozatos német háborúskodás után – amire a két világégés tette rá a pecsétet – politikai családját éppen a baloldalon, az SPD-ben látta inkább, mint a konzervatív oldalon. Amikor érett lett arra, hogy pártot válasszon, az SPD is túl volt a maga agresszív osztályharcos korszakán, Ernst Thälmann is az elfeledett történelem része volt.

A párt ugyanis 1949-ben Bad-Godesbergben megbékélt a fennálló társadalmi renddel, és már nem kívánta azt forradalommal megdönteni, helyette a politikai felépítmény oszlopos tagjává vált, felváltva volt kormányon és ellenzékben, és újabban időnként a jobboldali CDU-val koalícióban is.

Sarrazin ifjúsága a Willy Brandt–Helmut Schmidt-korszakra tehető, arra az időszakra, amikor a párt valóban megfelelni törekedett vallott történelmi küldetésének, és politikájában inkább a népjólét emelését részesítette előnyben a magasabb profitokkal szemben. Tette ezt elsősorban német pártként, az internacionalista szolidaritást inkább ráhagyományozta az amúgy eljelentéktelenedő kommunistákra.

A párt mégis tudott európer módon gondolkodni. Elsőként éppen Brandt látogatott el a második világháborúban a nácik által megnyomorított Lengyelországba, kezdeményezve a történelmi megbékélést. Éppen a szociáldemokrata párt hirdette meg az úgynevezett keleti politikát (Ostpolitik) még a két világrend létezésekor, ami – legalábbis részben – véget vetett volna a kontinens észszerűtlen megosztottságának. Éppen a szociáldemokraták voltak, akik nem teljesítettek minden,
a világhatalom részéről jövő kérést, sőt parancsot. Az utolsó ilyen látványos megmozdulása a Gehardt Schröder által vezetett szocdem irányítású német kormánynak volt, amikor nem vett részt az Irak elleni hadműveletben.
A szocdemek szépen beépültek a német nagyiparba és a bankszektorba is. A hajdani német csúcsbankár, a Deutsche Bank vezére, Alfred Herrhausen a kelet-európai rendszerváltozások után a nyomasztó államadósságok könnyítésében látta a gazdasági kapcsolatok magasabb szintre emelésének lehetőségét, ami egyaránt volt német érdek, de a mi érdekünk is. Máig kiderítetlen maradt, hogy kik miatt és miért kellett ezért neki és más pénzügyi és gazdasági vezetőknek az életükkel fizetni.

Szóval Sarrazin ebbe a szociáldemokrata pártba lépett be, és a mai napig ezekhez az elvekhez kívánta magát tartani. Minden valószínűség szerint ez a konokság vezetett el végül a kizárásához. Sok minden történt ugyanis a Willy Brandt–Helmut Schmidt-időktől, ami alaposan átrajzolta a szocdem párt arculatát. Gyorsan tanultak az eseményekből, rájöttek, hogy a világhatalom igényeinek ellenállni néha halálosan veszélyes, az alkalmazkodás, a besimulás, az intelmek parancsként értelmezése viszont maga a jólét folytatásának lehetősége. Thilo Sarrazin ezt képtelen volt elfogadni, és máig (kizárásáig) a maga eszközeivel fel is lépett ellene. Tette ezt baloldaliként és német hazafiként. Igen, van, illetve inkább csak volt ilyen baloldali hazaszerető fajta is, de úgy látszik, kihalt.

Sarrazin mint írás- és szóképes, magasan kvalifikált közgazdász és társadalomtudós sorozatban ontotta könyveit, nem volt rest véleményt nyilvánítani, ha valami nem tetszett neki. Szerinte az euró nem jó Európának, legalábbis abban a formában, ahogy bevezették. Az eredeti ötlet egy harmonizált gazdaságpolitikát folytató országközösség pénze lett volna (az eredeti Werner-terv szerint). Az unió országairól azonban sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy harmonizált lenne a gazdaságpolitikájuk. Rámutatott arra is, hogy a vendégmunkásként érkező muszlim törökök harmadik, negyedik generációja is képtelen az integrálódásra, külön szubkultúrát, enklávékat alkot. Ezzel szórta azonnal a parazsat a fejére.

A mi majd megoldjuk (Wir schaffen das) jegyében megfogant migránspolitikával kapcsolatban már a könyve címe is hivalkodó, figyelemfelhívó volt: Németország lebontja magát. Legutóbbi könyve Az állam teljesítőképessége elérte határait, szabad fordításban Az állam a végét járja. Némileg üdítő, hogy a történelmét elásó és németségét elfelejtő, emiatt magát gyűlölő országban mégis milliós példányszámot értek el ezek a „botránykönyvek”, egyhangú szörnyülködést váltva ki a manapság már meg sem különböztethető politikai paletta bal és jobb oldalán. Ki Sarrazinnal a Bundesbank igazgatóságából! – harsogták. A szót pedig tett követte.

Sarrazin pártból történő kizárásának háromszor kellett nekifutni. Az első próbálkozás még a pártban bukott el. Másodjára a kizárásszakértők szerették volna a még életben lévő agg Schmidtet megkérdezni és tőle megerősítést nyerni. Schmidt azonban azt kérdez­te tőlük: Warum? – azaz miért, hiszen amit írt, az kilencvenöt százalékban rendben van. (Szerencsém volt a Schmidttel készített interjút teljes terjedelemben követni.)

Sarrazin legutóbbi könyvével azonban betelt a pohár, és útilaput kötöttek a talpára. Igazi tankönyvet írt arról, hogy mit kell megérteni. Szerinte a nemzeti identitás nagy kincs, ami hosszú idő alatt alakul ki, és biztosítja a kohéziót. A genetikusan és vallási szempontól homogén országok stabilak. A világtörténelem eddigi bevándorlásai nagy tanulságokkal járnak: a szegények vándorolnak, akiknek sok a gyerekük, de a végén mindig a fogadók húzták a rövidebbet. Egyes országoknak még nem is volt elég idejük, hogy kialakuljon az identitásuk. Példaként az Egyesült Államokat említi. (Ezt kiválóan igazolják napjaink ottani eseménysorai).

A németek nem érzik magukat egységes nemzetnek, hiszen 1871 után nem minden német nyelvet beszélő került a Német Birodalomba. Sarrazin példaként említi, hogy az egyiptomiság kialakulása is több évszázadot ölelt fel, de rómaivá sem lehetett pár év alatt válni. A németül beszélő osztráknak osztrák, a svájcinak svájci identitása van. Szó van a könyvben arról is, hogy nemrég (1980-as évek) még mindkét német vezető párt (a CDU és az SPD) teljesen más, de identitáskérdésekben hasonló nyelvet beszélt, mára viszont mindkettő hallgat róla.

A szociáldemokrata párt ezzel a simulékony magatartásával manapság azonban nem a nyerő ágon van, legfeljebb a világ urai szempontjából a hasznos idióta szerepkörét töltheti be még egy darabig. Új szereposztás van, régen lejárt a szociális igazságosság lemeze, hiszen általános a jólét. Az új lemez a környezetvédelem, a legyen minden zöld ideológia. Ehhez új csapat kell, a zöldek. Ráadásul ma már a CDU-t amúgy sem lehet megkülönböztetni az SPD-től, melléjük (esetleg föléjük) kell majd rendelni a zöldeket. Ez hamarosan eldől. Addig is nagy szükség van Angela Merkelre, nehogy valaki a CDU-ban gyorsan irányt váltson. A zöldlepel alá ugyanis jobban beférnek az „újszerű” emberi jogok, amelyeknek gyors burjánzását naponta tapasztaljuk.

Sarrazinra azonban, immár mint obsitos szocdemre, még sok könyv megírása vár, hiszen a szocdemmé történő berukkolása és obsitossá válása között eltelt évtizedekben a világ alaposan megváltozott, de nem az előnyére.

Boros Imre közgazdász

Forrás: Magyar Hírlap