Hírek Vélemények/Publicisztikák Sar­ra­zin, az obsi­tos német szociáldemokrata

Sar­ra­zin, az obsi­tos német szociáldemokrata

Sar­ra­zin­ra azon­ban, immár mint obsi­tos szoc­dem­re, még sok könyv meg­írá­sa vár, hiszen a szoc­dem­mé tör­té­nő beruk­ko­lá­sa és obsi­tos­sá válá­sa között eltelt évti­ze­dek­ben a világ ala­po­san meg­vál­to­zott, de nem az előnyére

Manap­ság magya­rá­zat­ra szo­rul az obsi­tos fogal­ma, hiszen a szó ma már nincs napi hasz­ná­lat­ban. A had­se­reg­ből lesze­relt kato­nát hív­ták így, a német szó­ból (Abs­chi­ed, azaz elbú­csú­zás) magya­rít­va, lévén a közös oszt­rák – magyar had­se­reg­ben német nyel­vű volt a vezény­let. A beruk­kol­ni szó jóval tovább élt, pedig annak is régi kato­nai hagyo­má­nyai van­nak (ein­rüc­ken, azaz kato­ná­nak bevo­nul­ni). A mi bevo­nu­lá­sunk­kor is még gyak­ran lehe­tett ezt a szót hal­la­ni, főként hagyo­mány­őr­ző vidé­ki kör­nye­zet­ben. Thi­lo Sar­ra­zint, a neves német köz­gaz­dász-szo­cio­ló­gust har­ma­dik neki­fu­tás­ra párt­ja, az SPD – amely­nek nagyon rég­óta tag­ja volt – ez év janu­ár­já­ban elbo­csá­tot­ta, azaz kizár­ták, örök­re elbú­csúz­tak tőle.
Belő­le így lett obsi­tos német szo­ci­ál­de­mok­ra­ta. Mond­hat­nánk azt is, hogy Sar­ra­zin az utol­só obsi­tos német hagyo­mány­őr­ző szoc­dem mohi­kán.

Az a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt, amely­be haj­dan Thi­lo Sar­ra­zin belé­pett, ezzel for­má­li­san is vég­leg meg­szűnt, noha lénye­gét, újab­ban köve­tett gya­kor­la­tát tekint­ve ez már jóval koráb­ban bekö­vet­ke­zett. Sar­ra­zin kizá­rá­sá­val a kép­le­tes tör­té­nel­mi szoc­dem lám­pa is kialudt. Sar­ra­zin 1945-ben szü­le­tett Gerá­ban (közép­vá­ros a cseh – német határ köze­lé­ben), ami­kor a végé­hez köze­le­dett a máso­dik világ­há­bo­rú. A koráb­ban Kelet-Porosz­or­szág­ban élő csa­lád (orvos apa és bir­to­kos csa­lád­ból szár­ma­zó édes­anya), mint sokan mások is, mene­kül­ni kény­sze­rült szü­lő­föld­jé­ről, amely­nek mára a neve is eltűnt a német köz­be­széd­ből, de a hiva­ta­los nyel­ve­zet­ből is, noha a német egy­ség lét­re­ho­zá­sa éppen a poro­szok vitat­ha­tat­lan érde­me volt a tizen­ki­len­ce­dik szá­zad utol­só har­ma­dá­ban. Viszont a néme­tek ma már ott tar­ta­nak, hogy egy­sze­rű­en intéz­mé­nye­sí­tet­ten szé­gyel­lik tör­té­nel­mi közel­múlt­juk nem­zet­egye­sí­tő hagyo­má­nya­it. Annak hibá­it nem kri­ti­ká­val ille­tik, hanem érde­me­i­vel együtt szin­te egyet­ér­tés­ben a sír­ba tet­ték és elföl­del­ték.

Talán nem vélet­len, hogy Sar­ra­zin a soro­za­tos német hábo­rús­ko­dás után – ami­re a két világ­égés tet­te rá a pecsé­tet – poli­ti­kai csa­lád­ját éppen a bal­ol­da­lon, az SPD-ben lát­ta inkább, mint a kon­zer­va­tív olda­lon. Ami­kor érett lett arra, hogy pár­tot válasszon, az SPD is túl volt a maga agresszív osz­tály­har­cos kor­sza­kán, Ernst Thäl­mann is az elfe­le­dett tör­té­ne­lem része volt.

A párt ugyan­is 1949-ben Bad-Godes­berg­ben meg­bé­kélt a fenn­ál­ló tár­sa­dal­mi rend­del, és már nem kíván­ta azt for­ra­da­lom­mal meg­dön­te­ni, helyet­te a poli­ti­kai fel­épít­mény osz­lo­pos tag­já­vá vált, fel­vált­va volt kor­má­nyon és ellen­zék­ben, és újab­ban időn­ként a jobb­ol­da­li CDU-val koa­lí­ci­ó­ban is.

Sar­ra­zin ifjú­sá­ga a Willy Brandt – Hel­mut Sch­midt-kor­szak­ra tehe­tő, arra az idő­szak­ra, ami­kor a párt való­ban meg­fe­lel­ni töre­ke­dett val­lott tör­té­nel­mi kül­de­té­sé­nek, és poli­ti­ká­já­ban inkább a nép­jó­lét eme­lé­sét része­sí­tet­te előny­ben a maga­sabb pro­fi­tok­kal szem­ben. Tet­te ezt első­sor­ban német párt­ként, az inter­na­ci­o­na­lis­ta szo­li­da­ri­tást inkább ráha­gyo­má­nyoz­ta az amúgy elje­len­ték­te­le­ne­dő kom­mu­nis­ták­ra.

A párt még­is tudott euró­per módon gon­dol­kod­ni. Első­ként éppen Brandt láto­ga­tott el a máso­dik világ­há­bo­rú­ban a nácik által meg­nyo­mo­rí­tott Len­gyel­or­szág­ba, kez­de­mé­nyez­ve a tör­té­nel­mi meg­bé­ké­lést. Éppen a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt hir­det­te meg az úgy­ne­ve­zett kele­ti poli­ti­kát (Ost­po­li­tik) még a két világ­rend léte­zé­se­kor, ami – leg­alább­is rész­ben – véget vetett vol­na a kon­ti­nens ész­sze­rűt­len meg­osz­tott­sá­gá­nak. Éppen a szo­ci­ál­de­mok­ra­ták vol­tak, akik nem tel­je­sí­tet­tek min­den,
a világ­ha­ta­lom részé­ről jövő kérést, sőt paran­csot. Az utol­só ilyen lát­vá­nyos meg­moz­du­lá­sa a Gehardt Sch­rö­der által veze­tett szoc­dem irá­nyí­tá­sú német kor­mány­nak volt, ami­kor nem vett részt az Irak elle­ni had­mű­ve­let­ben.
A szoc­de­mek szé­pen beépül­tek a német nagy­ipar­ba és a bank­szek­tor­ba is. A haj­da­ni német csúcs­ban­kár, a Deu­tsche Bank vezé­re, Alf­red Herr­ha­us­en a kelet-euró­pai rend­szer­vál­to­zá­sok után a nyo­masz­tó állam­adós­sá­gok könnyí­té­sé­ben lát­ta a gaz­da­sá­gi kap­cso­la­tok maga­sabb szint­re eme­lé­sé­nek lehe­tő­sé­gét, ami egy­aránt volt német érdek, de a mi érde­künk is. Máig kide­rí­tet­len maradt, hogy kik miatt és miért kel­lett ezért neki és más pénz­ügyi és gaz­da­sá­gi veze­tők­nek az éle­tük­kel fizet­ni.

Szó­val Sar­ra­zin ebbe a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt­ba lépett be, és a mai napig ezek­hez az elvek­hez kíván­ta magát tar­ta­ni. Min­den való­szí­nű­ség sze­rint ez a konok­ság veze­tett el végül a kizá­rá­sá­hoz. Sok min­den tör­tént ugyan­is a Willy Brandt – Hel­mut Sch­midt-idők­től, ami ala­po­san átraj­zol­ta a szoc­dem párt arcu­la­tát. Gyor­san tanul­tak az ese­mé­nyek­ből, rájöt­tek, hogy a világ­ha­ta­lom igé­nye­i­nek ellen­áll­ni néha halá­lo­san veszé­lyes, az alkal­maz­ko­dás, a besi­mu­lás, az intel­mek parancs­ként értel­me­zé­se viszont maga a jólét foly­ta­tá­sá­nak lehe­tő­sé­ge. Thi­lo Sar­ra­zin ezt kép­te­len volt elfo­gad­ni, és máig (kizá­rá­sá­ig) a maga esz­kö­ze­i­vel fel is lépett elle­ne. Tet­te ezt bal­ol­da­li­ként és német haza­fi­ként. Igen, van, illet­ve inkább csak volt ilyen bal­ol­da­li haza­sze­re­tő faj­ta is, de úgy lát­szik, kihalt.

Sar­ra­zin mint írás- és szó­ké­pes, maga­san kva­li­fi­kált köz­gaz­dász és tár­sa­da­lom­tu­dós soro­zat­ban ontot­ta köny­ve­it, nem volt rest véle­ményt nyil­vá­ní­ta­ni, ha vala­mi nem tet­szett neki. Sze­rin­te az euró nem jó Euró­pá­nak, leg­alább­is abban a for­má­ban, ahogy beve­zet­ték. Az ere­de­ti ötlet egy har­mo­ni­zált gaz­da­ság­po­li­ti­kát foly­ta­tó ország­kö­zös­ség pén­ze lett vol­na (az ere­de­ti Wer­ner-terv sze­rint). Az unió orszá­ga­i­ról azon­ban sok min­dent el lehet mon­da­ni, csak azt nem, hogy har­mo­ni­zált len­ne a gaz­da­ság­po­li­ti­ká­juk. Rámu­ta­tott arra is, hogy a ven­dég­mun­kás­ként érke­ző musz­lim törö­kök har­ma­dik, negye­dik gene­rá­ci­ó­ja is kép­te­len az integ­rá­ló­dás­ra, külön szub­kul­tú­rát, enk­lá­vé­kat alkot. Ezzel szór­ta azon­nal a para­zsat a fejé­re.

A mi majd meg­old­juk (Wir schaf­fen das) jegyé­ben meg­fo­gant mig­ráns­po­li­ti­ká­val kap­cso­lat­ban már a köny­ve címe is hival­ko­dó, figye­lem­fel­hí­vó volt: Német­or­szág lebont­ja magát. Leg­utób­bi köny­ve Az állam tel­je­sí­tő­ké­pes­sé­ge elér­te hatá­ra­it, sza­bad for­dí­tás­ban Az állam a végét jár­ja. Némi­leg üdí­tő, hogy a tör­té­nel­mét elásó és német­sé­gét elfe­lej­tő, emi­att magát gyű­lö­lő ország­ban még­is mil­li­ós pél­dány­szá­mot értek el ezek a „bot­rány­köny­vek”, egy­han­gú ször­nyül­kö­dést vált­va ki a manap­ság már meg sem külön­böz­tet­he­tő poli­ti­kai palet­ta bal és jobb olda­lán. Ki Sar­ra­zin­nal a Bun­des­bank igaz­ga­tó­sá­gá­ból! – har­sog­ták. A szót pedig tett követ­te.

Sar­ra­zin párt­ból tör­té­nő kizá­rá­sá­nak három­szor kel­lett neki­fut­ni. Az első pró­bál­ko­zás még a párt­ban bukott el. Másod­já­ra a kizá­rás­szak­ér­tők sze­ret­ték vol­na a még élet­ben lévő agg Sch­mid­tet meg­kér­dez­ni és tőle meg­erő­sí­tést nyer­ni. Sch­midt azon­ban azt kérdez­te tőlük: Warum? – azaz miért, hiszen amit írt, az kilenc­ven­öt szá­za­lék­ban rend­ben van. (Sze­ren­csém volt a Sch­midt­tel készí­tett inter­jút tel­jes ter­je­de­lem­ben követ­ni.)

Sar­ra­zin leg­utób­bi köny­vé­vel azon­ban betelt a pohár, és úti­la­put kötöt­tek a tal­pá­ra. Iga­zi tan­köny­vet írt arról, hogy mit kell meg­ér­te­ni. Sze­rin­te a nem­ze­ti iden­ti­tás nagy kincs, ami hosszú idő alatt ala­kul ki, és biz­to­sít­ja a kohé­zi­ót. A gene­ti­ku­san és val­lá­si szem­pon­tól homo­gén orszá­gok sta­bi­lak. A világ­tör­té­ne­lem eddi­gi beván­dor­lá­sai nagy tanul­sá­gok­kal jár­nak: a sze­gé­nyek ván­do­rol­nak, akik­nek sok a gye­re­kük, de a végén min­dig a foga­dók húz­ták a rövi­deb­bet. Egyes orszá­gok­nak még nem is volt elég ide­jük, hogy kiala­kul­jon az iden­ti­tá­suk. Pél­da­ként az Egye­sült Álla­mo­kat emlí­ti. (Ezt kivá­ló­an iga­zol­ják nap­ja­ink otta­ni ese­mény­so­rai).

A néme­tek nem érzik magu­kat egy­sé­ges nem­zet­nek, hiszen 1871 után nem min­den német nyel­vet beszé­lő került a Német Biro­da­lom­ba. Sar­ra­zin pél­da­ként emlí­ti, hogy az egyip­to­mi­ság kiala­ku­lá­sa is több évszá­za­dot ölelt fel, de róma­i­vá sem lehe­tett pár év alatt vál­ni. A néme­tül beszé­lő oszt­rák­nak oszt­rák, a sváj­ci­nak sváj­ci iden­ti­tá­sa van. Szó van a könyv­ben arról is, hogy nem­rég (1980-as évek) még mind­két német veze­tő párt (a CDU és az SPD) tel­je­sen más, de iden­ti­tás­kér­dé­sek­ben hason­ló nyel­vet beszélt, mára viszont mind­ket­tő hall­gat róla.

A szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt ezzel a simu­lé­kony maga­tar­tá­sá­val manap­ság azon­ban nem a nye­rő ágon van, leg­fel­jebb a világ urai szem­pont­já­ból a hasz­nos idi­ó­ta sze­rep­kö­rét tölt­he­ti be még egy dara­big. Új sze­rep­osz­tás van, régen lejárt a szo­ci­á­lis igaz­sá­gos­ság leme­ze, hiszen álta­lá­nos a jólét. Az új lemez a kör­nye­zet­vé­de­lem, a legyen min­den zöld ideo­ló­gia. Ehhez új csa­pat kell, a zöl­dek. Ráadá­sul ma már a CDU‑t amúgy sem lehet meg­kü­lön­böz­tet­ni az SPD-től, mel­lé­jük (eset­leg fölé­jük) kell majd ren­del­ni a zöl­de­ket. Ez hama­ro­san eldől. Addig is nagy szük­ség van Ang­e­la Mer­kel­re, nehogy vala­ki a CDU-ban gyor­san irányt vált­son. A zöld­le­pel alá ugyan­is job­ban befér­nek az „újsze­rű” embe­ri jogok, ame­lyek­nek gyors bur­ján­zá­sát napon­ta tapasz­tal­juk.

Sar­ra­zin­ra azon­ban, immár mint obsi­tos szoc­dem­re, még sok könyv meg­írá­sa vár, hiszen a szoc­dem­mé tör­té­nő beruk­ko­lá­sa és obsi­tos­sá válá­sa között eltelt évti­ze­dek­ben a világ ala­po­san meg­vál­to­zott, de nem az előnyére.

Boros Imre közgazdász

For­rás: Magyar Hírlap