Remény­te­li év végi várakozás

Türel­mes elfo­ga­dás, érték­ala­pú gon­dol­ko­dás, meg­fon­tolt jövő­be tekin­tés. A kon­zer­va­tív ember­nek ez az élet­fi­lo­zó­fi­á­ja. Az elmúlt más­fél év során a Covid-világ­jár­vány által ránk tes­tált meg­pró­bál­ta­tá­sok, a jövő évi ország­gyű­lé­si válasz­tá­so­kat meg­elő­ző adok-kapok, illet­ve gyak­ran sze­mé­lyes okok­nál fog­va sem tudunk mást ten­ni, mint vár­ni és türel­mes­nek len­ni. És egy szim­bo­li­kus fül­du­gó­val kiszűr­ni a háttérzajt.

A világ­jár­vány által ránk zúdí­tott nehéz­ségek köze­pet­te az ész­sze­rű­ség arra ösz­tö­nöz, hogy köves­sük a szak­mai aján­lá­so­kat és a meg­vá­lasz­tott kor­má­nyok által java­solt tem­pót, és ne a digi­tá­lis tér­ben ter­je­dő, ellen­őriz­he­tet­len álhí­rek­nek higgyünk. Muszáj, hogy egy tár­sa­da­lom­ban legye­nek közös nor­mák és irány­el­vek, és ne a libe­ra­liz­mus indi­vi­du­a­lis­ta rög­tön­zé­se­it köves­sük. Ilyen­kor igen­is kell egy kis autok­rá­cia, mert nem a fele­lőt­len sza­bad­el­vű­ség fog tár­sa­dal­mi krí­zis­hely­ze­te­ket megoldani.

Ter­mé­sze­te­sen nem min­den­ki maradt csend­ben ebben a meg­pró­bál­ta­tá­sok­kal teli idő­szak­ban sem. A koro­na­ví­rus-jár­vány nehéz­sé­gei elle­né­re a magyar bal­ol­dal és glo­ba­lis­ta uszí­tó­ik har­sá­nyan tol­ják ideo­ló­gi­ai mant­rá­ju­kat, emelt han­gú meg­nyil­vá­nu­lá­sa­ik min­den­na­po­sak. Érde­kes módon leg­in­kább női ket­rec­har­cos poli­ti­ku­sa­ink, vala­mint a csör­gő­sip­kás köpö­nyeg­for­ga­tó bohóc azok, akik fel­vált­va har­sog­ták tele Ste­indl Imre Par­la­ment­jé­nek kupo­lás ter­me­it az elmúlt év során.

A bal­ol­dal hölgy­po­li­ti­ku­sa­i­nak kom­mu­ni­ká­ci­ós allűr­jei seké­lye­sek és vehe­men­sek. Talán vala­mi­fé­le bizo­nyí­tá­si kény­szer ez náluk? Vissza­ta­szí­tó, ahogy ezek a nők par­la­men­ti kisebb­ség­ből is mek­ko­ra hang­za­vart tud­nak kelteni.

A béke­me­ne­ten idén ismét össze­gyűlt a csen­des több­ség. Emel­ke­dett han­gu­lat­ban, még­is vissza­fo­got­tan emlé­kez­tet­tük a másik oldal hang­adó­it, hogy mi is itt vagyunk, és az adott pil­la­nat­ban helyt is fogunk áll­ni. Meg is szep­pen­tek a bal­ol­da­li ren­dez­vény­re tar­tó szur­ko­ló­ik, és inkább vala­mi más prog­ra­mot válasz­tot­tak maguknak.

Ilyen­kor, a téli idő­szak­ban nem­csak fizi­kai valónk, de lel­künk is érzé­ke­nyebb. Már aki­nek van. A hosszan tar­tó szi­tá­ló köd, a havas táj és a kivá­rás egy­szer­re nyug­ta­la­nít és ébreszt reményt ben­nünk. Ugyan­ak­kor ez az évszak mézes kamil­la­te­át és for­ralt bort kínál, vala­mint tar­tal­mas beszél­ge­té­se­ket, s van ben­ne egy­faj­ta külö­nös és szo­ron­gó vára­ko­zás, mint­ha kis­sé magunk­ra marad­tunk vol­na a világban.

A kül­vi­lág­ban elsza­ladt ener­gia­árak elle­né­re ide­ha­za szo­bá­ink szo­li­dan be van­nak fűt­ve, és a kará­cso­nyi égők­kel sem kell spó­rol­ni majd. Még­sem vagyunk tel­je­sen elé­ge­det­tek. Kis­sé ked­vet­le­nül, a nap­pa­li sar­ká­ból a kép­er­nyőt bámul­va olyan érzé­sünk támad, mint az elítélt­nek, aki épp most kez­di téli fegy­ház­bün­te­té­sét. Három hóna­pot kap­tunk, talán kibír­juk tavaszig.

A magyar nem­zet hű zász­ló­vi­vői azon­ban télen is aktí­vak marad­nak. A kan­dal­ló mel­lett, kávé­há­zak­ban, bor­pin­cék­ben szer­vez­ked­nek, vagy a digi­tá­lis tér­ben épí­tik vissza aprán­ként, amit évszá­za­dok alatt pró­bál­tak elven­ni tőlünk. Hibáz­tunk is alka­lom­ad­tán, ezt el kell ismer­nünk. Gyak­ran rossz lóra tet­tünk szö­vet­sé­ge­se­ink meg­vá­lasz­tá­sa­kor, nai­vak vol­tunk, maka­csul bizony­gat­tuk a vesz­tes fél iga­zát. Mert egy nem­zet las­san nő fel, habár nekünk erre már lett vol­na időnk az évszá­za­dok során. De mi még­is nem­zet maradtunk.

Nem­zet­kö­zi össze­ha­son­lí­tás­ban az ame­ri­ka­i­ak szét­for­gá­cso­lód­tak, már nem funk­ci­o­nál­nak nem­zet­ként. A néme­tek szin­te fel­ad­ták önazo­nos­sá­gu­kat, vegyes házas­sá­gok­ról ábrán­doz­nak, és köz­ben lekap­csol­ják a fűtést. A fran­ci­ák már a nyug­díj­ha­tá­ron van­nak, hát­ra­dől­nek, nem ágál­nak már olyan hevü­let­tel, mint régen. Az ango­lok önámí­tók, pojá­ca­sá­guk vegyül az önmeg­sem­mi­sí­tő kevert tár­sa­da­lom­épí­tés biro­dal­mi végjátékával.

A bel­gák soha nem is létez­tek, nekik nincs mit fel­ad­ni­uk. Amíg a mini­mál­bér felé­jük több mint havi 600 ezer forint (Luxem­burg­ban közel egy­mil­lió), ők nem fog­nak sem a mig­rá­ció káros követ­kez­mé­nyei, sem a csa­lá­dok hagyo­má­nyos egy­sé­gé­nek fel­bom­lá­sa miatt aggód­ni. A Bene­lux álla­mok lakos­sá­ga Euró­pa hon­fog­la­ló ősla­kos­sá­gá­nak marad­vány­né­pei, ame­lyek egy­faj­ta mel­lék­ter­mék­ként jöt­tek lét­re az évszá­za­dok során, való­di nem­zet­tu­dat­tal egyik sem rendelkezik.

Az orosz nép időt­len, sen­ki­nek nem akar meg­fe­lel­ni, csak­úgy, mint a len­gye­lek és a magya­rok. Ez az, amit Brüsszel a mai napig nem ért. Hogy a magunk­faj­ták sza­bad­ság irán­ti ragasz­ko­dá­sa és túl­élé­si ösz­tö­ne magas hőfo­kon izzik az ő lan­gyos és önfel­adó habi­tu­suk­kal szem­ben. A volt szov­jet sza­tel­li­t­or­szá­gok­nak úgy kell egy újabb kül­ső irá­nyí­tó köz­pont, mint púp a hátuk­ra. Ezek a nem­ze­tek jelen­leg tör­té­nel­mük talán leg­kí­vá­na­to­sabb, leg­ígé­re­te­sebb, szu­ve­rén idő­sza­kát élik. És ezt sen­ki nem vehe­ti el tőlük, hiá­ba a glo­ba­lis­ta nyo­más­gya­kor­lás, a brüssze­li zsa­ro­lás, a jog­ál­la­mi­sá­gi dez­információ és a fake news mantra.

Mert a bar­bá­rok ural­mát idő­vel egy­faj­ta bizán­ci idő­szak köve­ti. A nyers erő­sza­kot és hódí­tást egy túl­fi­no­mo­dott, vége­lát­ha­tat­la­nul rom­lott és mes­ter­kélt kor­szak vált­ja fel. Ez az idő­szak a mai nyu­ga­ti tár­sa­dal­ma­kat jel­lem­zi. Ami remény­kel­tő, hogy nagy rit­kán kivá­lik közü­lünk egy kiemel­ke­dő veze­tői képes­sé­gek­kel ren­del­ke­ző egyé­ni­ség, aki képes neve­lő szán­dék­kal össze­han­gol­ni a hódí­tó biro­dal­mi ösz­tö­nö­ket a nem­ze­ti öntu­dat­tal, mind­ezt a tör­vé­nyes rend szi­go­rá­val és haté­kony gaz­da­sá­gi fej­lő­dés­sel páro­sít­va. Ilyen­kor opti­má­lis for­du­lat­szá­mon duru­zsol egy tár­sa­da­lom, de ezek rit­ka és tör­té­nel­mi táv­la­tok­ban néz­ve nem iga­zán tar­tós idő­sza­kok egy nem­zet történelmében.

Más meg­fo­gal­ma­zás­ban, aki néz­te már táv­cső­vel a csil­la­gos égbol­tot, ismer­he­ti azt az érzést, ami­kor egy elő­ke­lő és cso­dá­la­tos csil­lag mél­tó­ság­tel­jes ragyo­gás­sal beúszik a táv­cső látó­te­ré­be. A nem­ze­tek­nek is van­nak ilyen emel­ke­dett pil­la­na­tai. A világ­űr rend­je talál­ko­zik ilyen­kor egy nép bel­ső igényei­vel és haj­lan­dó­sá­ga­i­val, és ez a föl­dön­tú­li talál­ko­zás reménnyel töl­ti meg a kis nem­ze­tek horizontját.

John Donne angol köl­tő 1624-ben a követ­ke­ző­ket írta No man is an Island című művé­ben: „Egy ember sem tekint­he­tő egy elszi­ge­telt egy­ség­nek önma­gá­ban; min­den ember az egész­nek a része; ha egy tör­me­lé­ket elmos a ten­ger, Euró­pa is keve­sebb lesz… Bár­mely ember halá­la engem is keve­seb­bé tesz, mert az embe­ri­ség része vagyok. Így soha ne kér­dez­zé­tek, hogy a harang kiért szól; hiszen az mind­annyi­un­kért szól.”

Szá­mos köz­ked­velt szí­nészt, zenészt, spor­to­lót, köz­sze­rep­lőt veszí­tet­tünk el az elmúlt más­fél év során. Sze­re­tet­tel emlé­ke­zünk Törő­csik Mari­ra, Balázs Fecó­ra, Ben­kő Lász­ló­ra, Ber­gendy Ist­ván­ra, Gesz­te­si Károly­ra, Wich­mann Tamás­ra, Bene­dek Tibor­ra, Kár­pá­ti György­re, Osz­ter Sán­dor­ra, Mádl Dal­má­ra, Ven­c­zel Verá­ra, Csű­rös Karo­lá­ra és Kóbor János­ra. És per­sze kül­föl­dön Fülöp her­ceg­re, Chri­stop­her Plum­mer­re, Jean-­Pa­ul Bel­mon­dó­ra, Char­lie Watts­ra és a töb­bi­ek­re, aki­ket most nem tudok megemlíteni.

A hét­köz­na­pi ember­nek ilyen­kor úgy tűnik, ele­ge van a vitá­ból és a ribil­li­ó­ból, ami nem más, mint kímé­let­len kakas­ko­dás a hata­lom­szer­zés sze­mét­domb­ján. Így az év vége felé tehát lecsen­de­se­dik min­den. A váro­sok és fal­vak lakói már nem per­le­ked­nek annyit, mint az év töb­bi részé­ben. A csa­lá­dok kis­sé begu­bóz­nak, vár­ják a kará­cso­nyi cso­dát és az újévet. Több a harang­szó ilyen­kor, élén­keb­bek az illatok.

Mára­i­hoz folya­mo­dok, hogy kike­re­kít­sem ezt a gon­do­lat­me­ne­tet. „A leve­gő éjsza­ka meg­sze­lí­dült, mint­ha a világ meg­ér­tet­te vol­na, hogy harag­gal nem lehet sem­mit elin­téz­ni. Az ember meg­bé­kül, és akkor csend lesz.”

Itt a Bala­ton­nál vala­hol egy kör­hin­ta verk­li­jé­nek zené­je szól a távol­ban. Vala­ki moso­lyog­va ránk köszön a tópar­ti ven­dég­lő­ben. Örül­he­tünk, hogy egy pil­la­nat­ra még nyu­ga­lom és béke honol a világ­ban. Áldott, békés kará­csonyt és bol­dog új évet, Magyarország!

Topo­lán­sz­ky Ádám volt ame­ri­kai köz­tiszt­vi­se­lő, publicista

Fotó: Pix­a­bay

For­rás: magyar​nem​zet​.hu