Hírek Vélemények/Publicisztikák Remé­nyik Sán­dor ha most írna… – avagy: ne hagy­já­tok a köny­ve­ket, a köny­ve­ket és a könyvtárat

Remé­nyik Sán­dor ha most írna… – avagy: ne hagy­já­tok a köny­ve­ket, a köny­ve­ket és a könyvtárat

Száz éve lesz annak, hogy meg­je­len­tek máig aktu­á­lis, ref­rén­ként vissza­té­rő szavai:

Puss Sán­dor SJ (A fotó meg­je­lent a Sza­bad Újság 2015. októ­ber 7‑i számában.)
„Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!”
Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja

A napok­ban – pedig még csak az év (2024) ele­jén járunk – már a máso­dik fia­tal­nak szá­mí­tó magyar papot temet­tük el Fel­vi­dé­ken. Janu­ár 4‑én Szil­vá­si Lőrinc atyát, 63 éves korá­ban, janu­ár 25-én pedig Vad­ker­ti Ist­ván atyát, pap­sá­gá­nak 33. évé­ben (56 éve­sen). Roha­mo­san fogyunk, s ezt főleg mi, fel­vi­dé­ki magyar papok érez­zük. A búcsúz­ta­tón uno­ka­hú­ga Remé­nyik Sán­dor fen­tebb idé­zett vers­so­ra­i­val mél­tat­ta… s a végén hoz­zá­tet­te: „Pis­ta nagy­bá­csim vég­ren­de­le­té­ben arról panasz­ko­dik: ürül­nek ki a temp­lo­mok.

Ha most, száz évvel később írna Remé­nyik, vajon mit írna a fel­vi­dé­ki­ek­nek? Bár isko­lá­in­kat még nem hagy­juk el, viszont gya­ko­ri jelen­ség, hogy magyar szü­lők szlo­vák isko­lá­ba írat­ják gyer­me­ke­i­ket, csak hogy vigye vala­mi­re. S köz­ben annak sem néz­nek utá­na, hogy a magyar isko­lát vég­ző diá­kok gyak­ran sok­kal több­re vit­ték. Nem, most ez a „divat”, sóhaj­toz­nak szo­mo­rú­an a magyar peda­gó­gu­sok. Sőt ha az óvo­da magyar, akkor gya­ko­ri a nyelv­vál­tós szlo­vák alap­ok­ta­tás – és for­dít­va. Csak tud­nám, kinek és mikor volt ehhez ez a „remek” peda­gó­gi­ai érzé­ke? Na de hagy­juk, ez kényes téma, a csa­lád magán­ügye – mond­ják. Mivel évek óta egy­re kilá­tás­ta­la­nabb a hely­zet, nem is aka­rom tovább ecse­tel­ni. Tavaly Szent Csa­lád vasár­nap­já­ra a nyit­rai püs­pök, Mons. Vili­am Judák remek pász­tor­le­vél­lel lepett meg. Ben­ne töb­bek között az egy­re job­ban ter­je­dő indi­vi­du­a­liz­must okol­ja, lát­ja az adott prob­lé­mák hát­te­ré­ben – és sze­rin­tem jog­gal, hiszen korunk­ban egy átla­gos szü­lő csak a saját gyer­me­ke érde­ke­it tart­ja szem előtt, a közös­ség érde­ke szá­má­ra másodrangú.

Ez év egyik nagy könyv­si­ke­ré­nek ígér­ke­zik ThDr. Sztya­hu­la Lász­ló atya új köny­ve, amely­ben elem­zi-fel­so­ra­koz­tat­ja a volt Cseh­szlo­vá­kia ide­je alatt műkö­dő, író­ként alko­tó papok arc­kép­csar­no­kát. Rész­le­tes tanul­mány­ban mutat rá arra, igen­is akkor is lehe­tett magya­rul írni, alkot­ni, pub­li­kál­ni. Manap­ság, ami­kor sza­ba­dab­ban lehet­ne, ennek töre­dé­ke sem lát­szik a jelen­le­gi helyi egy­há­zi „könyv­pi­a­con”. Manap­ság páran sokat írnak, pub­li­kál­nak – a több­ség meg szin­te sem­mit. Akkor, annak ide­jén más volt a hely­zet, erről szá­mol be rész­le­tes apró­ság­gal a szer­ző. Akar­va-aka­rat­la­nul egy sok­kal koráb­bi, az akko­ri hely­ze­tet rend­kí­vü­li pon­tos­ság­gal látó teo­ló­gus, Pray György jezsu­i­ta atya jut eszem­be. Tőle hal­lot­tam-olvas­tam elő­ször (és utol­já­ra): egy jó könyv­tár hasz­no­sabb tud len­ni még az egye­tem­nél is.[1] Per­sze könyv­tár nél­kül egye­tem nem létez­het, könyv­tár viszont létez­het egye­te­men kívül is. És hogy miért, azt három gon­do­lat­tal sze­ret­ném alá­tá­masz­ta­ni. Annál is inkább, mert las­san min­den­ki fel­ad­ja annak remé­nyét, hogy lesz még Fel­vi­dé­ken kato­li­kus magyar főis­ko­lai hit­ok­ta­tó­kép­zés is, ami­ért immár har­minc éve ered­mény­te­le­nül harcolunk.

  1. Száz év után a Fel­vi­dék zöme elhagy­ta a temp­lo­mot s most hagy­ja el egy­re több helyen a magyar isko­lát is. Ha meg­súg­hat­nám Remé­nyik­nek: tegye hoz­zá a temp­lom és az isko­la érték­rend­jé­hez a magyar könyv­tá­rat is. Az itt emlí­tett Sztya­hu­la Lász­ló atya köny­vé­nek utol­só feje­ze­te, ha nem is rész­le­te­sen, de jel­sza­vak­ban fog­lal­ko­zik a könyv­tá­rak tör­té­ne­té­vel. Elké­pesz­tő, micso­da erőt, ener­gi­át fek­tet­tek őse­ink a jó, szak­sze­rű könyv­tá­rak épí­té­sé­be. Manap­ság pedig mást se hal­la­ni, mint hogy az embe­rek sza­bad­ide­jük­ben már nem jár­nak könyv­tá­rak­ba, nem kutat­nak – csak­is online.
  2. Vissza­tér­ve az elhuny­ta­ink­hoz – a teme­tés után mi, papok még leül­tünk, emlé­kez­tünk, beszél­get­tünk. Ezek min­dig érté­kes pil­la­na­tok a papok hét­köz­nap­ja­i­ban. Külö­nö­sen az lepett meg engem, ami­kor lel­ke­sen mond­ják a fia­ta­lok: ma már a mes­ter­sé­ges intel­li­gen­cia meg­ír­ja a kará­cso­nyi szent­be­szé­det is – kipró­bál­tam, műkö­dik. Mi, idő­seb­bek csak ámu­lunk: mik van­nak? Minek az a sok könyv, gon­dol­ná az ember. Emlék­szem, hiva­tá­som egyik dön­tő érve volt, ami­kor besur­ran­hat­tam mint kis minist­ráns a plé­bá­no­som hatal­mas könyv­tá­rá­ba. Elfo­gott vala­mi leír­ha­tat­lan tudás­szomj (jezsu­i­ta hiva­tás?). Lehet, ott kez­dőd­he­tett? Miért egy­re keve­sebb a hiva­tás? Lehet épp ezért (is)? Ma, aki­nek van egy leg­mo­der­nebb szá­mí­tó­gép­je, könyv­tár se kell – sőt még a papi zso­lozs­ma is online.
  3. Annak elle­né­re, hogy ez a maga nemé­ben egye­di könyv – Bib­liogra­fia –, fel­té­te­lez­het­jük, hogy nem fog­nak érte sorok­ban áll­ni a híve­ink. Saj­nos még azt sem fel­té­te­lez­het­jük, hogy min­den magyar plé­bá­nia ren­del pár köte­tet. Sztya­hu­la atya még­is vet­te a fárad­sá­got és kiad­ja, pub­li­kál­ja, tud­ja, szük­ség van rá, hiány­pót­ló tanul­mány. Mi, papok a remény embe­rei kel­le­ne hogy legyünk. Én sze­mély sze­rint abban remény­ke­dem, hogy min­den magyar falu­ban akad egy-egy csa­lád, aki még tud­ja érté­kel­ni a magyar köny­vet. Sőt:
Puss Sán­dor SJ (Fotó: Fel­vi­dék Ma)

sze­mély sze­rint évek óta azon dol­go­zom, hogy könyv­tá­ram jó kezek­ben marad­jon. Az elmúlt har­minc­va­la­hány évben gyűj­töt­tem a köny­ve­ket, vet­tem-hoz­tam háti­zsák­ban (néha ille­gá­li­san) át Magyar­or­szág­ról, Olasz­or­szág­ból. Majd egy­re gyak­rab­ban kap­tam csa­lá­dok­tól, ahol „már sen­ki nem olvas ilyet” – magyart, mond­ják. Az utób­bi pár évben azon dol­go­zom: hol és hogyan elhe­lyez­ni? Abból indu­lok ki, hogy amint egy­kor (száz éve) köz­ked­vel­tek vol­tak a „Nép­könyv­tá­rak”, úgy most jön el az ide­je a csa­lá­di könyv­tá­rak­nak.

Egy­kor, haj­da­nán híres fel­vi­dé­ki gró­fi csa­lá­dok könyv­tá­ra­it cso­dál­ták meg – halo­vány emlé­kü­ket leg­gyak­rab­ban már csak a tör­té­ne­lem őrzi. A jövőt abban látom, hogy akad­nak fal­van­ként kato­li­kus csa­lá­dok, élő bázis­kö­zös­sé­gek, akik befo­gad­ják – ren­del­ke­zés­re bocsát­ják az érté­ket. Sokan bizo­nyá­ra értet­le­nül áll­nak eli­be, hisz’ van­nak falu­könyv­tá­rak, váro­si, álla­mi költ­ség­ve­tés­ből fize­tett könyv­tá­ro­sok – akkor minek? – kér­de­zik értet­le­nül. Sze­rin­tem „az a vonat már elment”, a Nép­könyv­tá­rak kora lehanyatlott. 

Miért?

Erre csak Remé­nyik Sán­dor sza­vai után sza­ba­don tudok vála­szol­ni: Ne hagy­já­tok – ne adjá­tok a köny­ve­i­te­ket – hisz’ sejt­het­jük, mit hoz a jövő.

Ahogy egy­kor „hely­szű­ke miatt” épp a magyar gim­ná­zi­um­ból jelent­ke­ző­ket nem vet­ték fel a helyi teo­ló­gi­ai főis­ko­lá­ra, úgy nincs kizár­va, hogy a jövő­ben „hely­szű­ke miatt” épp a magyar nyel­ven írt könyv nem kap pol­cot – no meg minek is, sen­ki nem kere­si… mond­hat­ják, és némi joggal.

Fel­vi­dé­ki váro­sa­ink-fal­va­ink zömé­ben már folya­ma­to­san elszlo­vá­ko­sod­nak. Ezzel jövő­ké­pem nem sötét, csu­pán más… Ahogy Ferenc pápa is mond­ta nekünk, jezsu­i­ták­nak: „A jó focis­ta nem oda fut, ahol lab­da van – hanem ahol lesz.

Szer­ző: Puss Sán­dor SJ

For­rás: eletunk​.net