Fun­tin­el­li Boszor­kány filmvetítés

Poór Ist­ván játék­film­je Wass Albert regényéből

A fun­tin­eli boszor­kány című regényt Wass Albert ame­ri­kai emig­rá­ci­ó­ja alatt írta 1959-ben, és az egyik leg­si­ke­re­sebb művé­nek tartják. 

.Fősze­rep­lő­je Nuca, a szép hava­si leány, aki­nek külön­bö­ző cso­dás képes­sé­ge­ket tulaj­do­ní­tot­tak az embe­rek – egye­sek sze­rint szent, mások sze­rint boszor­kány. Poór Ist­ván ren­de­ző a lány fej­lő­dés­tör­té­ne­té­re helyez­te a hang­súlyt. Line­á­ris idő­ke­ze­lés, las­sú nar­rá­ció, a hely­szín, a kör­nye­zet és a táj bemu­ta­tá­sa, a pre­mi­er plá­nok gya­ko­ri alkal­ma­zá­sa hang­sú­lyo­san jelen van az alko­tás­ban.

A főbb sze­re­pek­re erdé­lyi szí­né­sze­ket kért fel Poór, akik hite­les figu­rá­kat hoz­nak, mono­lóg­ja­ik hatá­so­sak, szép, erős jele­ne­te­ket, finom szí­né­szi játé­kot látunk.

Szé­kely­ud­var­he­lyen, Csík­sze­re­dá­ban és Maros­vá­sár­he­lyen mutat­ták be szep­tem­ber ele­jén Poór Ist­ván­nak a Wass Albert regé­nye alap­ján készült A fun­tin­eli boszor­kány című film­jét. Az első  csík­sze­re­dai vetí­tés után – mert a nagy érdek­lő­dés­re való tekin­tet­tel négy alka­lom­mal tűz­ték műsor­ra a Csí­ki Mozi­ban – a közön­ség a film néhány alko­tó­já­val is találkozhatott.

A több mint három­órás film vetí­té­se utá­ni rövid közön­ség­ta­lál­ko­zón a film ren­de­ző­je, Poór Ist­ván és Simó József, a Wass Albert Ala­pít­vány elnö­ke szó­lalt fel. Ez a film mél­tó Wass Albert­hez – hang­sú­lyoz­ta Simó József, a Wass Albert Ala­pít­vány elnö­ke. Jelen volt még a fősze­rep­lő, a Nucát ját­szó Ritziu Ilka Krisz­ti­na, Pap Tibor (Élte­tő Gás­pár), Veress Albert (Élte­tő ura­ság) és Kilyén Ilka, akit a vak öreg­asszony sze­re­pé­ben lát­hat­tunk a film­ben.

Poór Ist­ván elmond­ta, tíz éven keresz­tül dol­go­zott a fil­men, a fősze­rep­re meg­fe­le­lő lányt öt évig keres­te, míg végül meg­ta­lál­ta Ritziu Ilka Krisz­ti­na sze­mé­lyé­ben. „Ami­kor az ember egy olyan regényt akar meg­fil­me­sí­te­ni, amely sokunk sze­rint a magyar iro­da­lom leg­na­gyobb regé­nye, és a világ­iro­da­lom­ban is egye­dül­ál­ló (mert a táj­ról, a ter­mé­szet­ről, a kap­cso­la­tuk­ról sen­ki nem tudott úgy írni, mint A fun­tin­eli boszor­kány­ban Wass Albert), akkor fel­te­vő­dik a kér­dés, hogy én, aki Magyar­or­szá­gon és Ame­ri­ká­ban éltem soká­ig, hogy jövök ahhoz, hogy egy ilyen regény­hez hoz­zá­nyúl­jak. Úgy, hogy én nép­ze­nész vol­tam, táro­ga­tóz­tam, és az erdé­lyi kul­tú­rán és művé­sze­ten nőt­tem fel a messze ide­gen­ben. Mert önök­nek van a leges­leg­szebb magyar kul­tú­rá­juk, itt Erdély­ben”– muta­tott rá a rendező.

Poór Ist­ván úgy véli, manap­ság az embe­rek elvesz­tet­ték a val­lá­su­kat, ezért a film végén elhang­zik egy ima. „Ebben a film­ben nagyon sok sze­re­tet van, és meg­pró­bál­tam behoz­ni egy val­lá­si élményt, egy imát, amely nincs ben­ne a regény­ben, hogy vala­mi­lyen módon meg­mu­tas­sam azt, ami a leg­job­ban hiány­zik.” Simó József sze­rint Poór Ist­ván beír­ta magát a magyar film­tör­té­net­be. Ez az alko­tás egy magyar szív­vel, magyar lélek­kel meg­csi­nált fi lm. „És ezt itt, Szé­kely­föl­dön érzik iga­zán. Az első képek­nél meg­kér­dez­tem Ist­vánt, hogy ez egy román tör­té­net, nem? Mit keres azon a leány­kán a szé­kely ruha? Azt mond­ta, »ne hara­gudj, én így látom ezt a dol­got «. El kel­lett  gon­dol­kod­nom és meg kel­lett szé­gyell­nem magam, hiszen, ha ismer­jük Wass Albert­nek a gyö­nyö­rű mun­ká­it, regé­nye­it, elbe­szé­lé­se­it, ver­se­it, akkor azt kell lás­suk, hogy több száz­szor sze­re­pel ez a szó, hogy szé­kely, és min­dig a leg­na­gyobb sze­re­tet­tel hasz­nál­ja. A Maros kanya­ru­la­ta hatá­ros Szé­kely­föld­del, az is a része, hát miért ne lehe­tett vol­na szé­kely ruhá­ban az a leány­ka?

Úgy érzem, hogy lehet, hogy az And­rew Vaj­na-féle film­gyár­tás nem érti ennek a film­nek a lénye­gét, a szép­sé­gét, a mi lel­kü­le­tün­ket, de mi tud­juk, hogy Wass Albert a miénk, A fun­tin­eli boszor­kány a miénk, ezek a ked­ves szí­né­szek a mie­ink. Ez a film mél­tó Wass Albert­hez, és nagyon hálá­sak vagyunk ezért a pro­duk­ci­ó­ért”– zár­ta a közön­ség­ta­lál­ko­zót a Wass Albert Ala­pít­vány elnö­ke.

(Rész­le­tek Péter Beá­ta cikkéből)

Egy kis kedv­csi­ná­ló, ízelítő!