Politika a pályán
Beengedjük‑e a politikát a sportba, megjelenhetnek‑e politikai üzenetek a pályán, a sportközvetítésekben, politizáljon‑e maga a sportoló? A kérdésfelvetés persze álnaiv, hiszen a politika akarva-akaratlanul mindenütt jelen van, a sport sem helyezheti kívül magát a hatalmi játszmák, ideológiai harcok erőterén – írja a szerző, Szöllősi György a Nemzetisport.hu cikkében.
Kétségkívül a Harmadik Birodalom erőfitogtatása volt az 1936-os berlini olimpia, amelyen még a külföldiek nagy része (a magyarok persze nem) is náci karlendítéssel köszöntötte a Führert. A hidegháború fontos terepe lett a sport, amint a Szovjetunió is színre lépett az ötvenes években, és bejelentkezett a világ vezető sporthatalmának pozíciójára, hogy aztán a moszkvai olimpiát, amelyen a Szovjetunió ebben a szerepben kiteljesedhetett volna, ugyancsak politikai okokból bojkottálja a vetélytárs Egyesült Államok és a fél világ.
Más kérdés, hogy a hidegháborút – indirekt eszközökkel – addigra már gyakorlatilag megnyerte a Nyugat, legkésőbb akkor, amikor minden menő keleti sportoló, a szovjeteket is beleértve, Adidas cipőben és nyugati sportfelszerelésben versenyezve próbálta képviselni a szocializmus felsőbbrendűségét…
Ha úgy közelítünk, hogy a sportolóknál nincs jobb, hatékonyabb nagykövete, „reklámfelülete” egy-egy nemzetnek, ügynek, eszmének, akkor könnyen megértjük, hogy miért volt roppant jelentősége az afroamerikai atléta, Jesse Owens olimpiai győzelmeinek a fajvédő Németországban, az utóbb az évszázad legjobb sportolójának megválasztott Muhammad Ali döntésének, amellyel megtagadta a behívóparancsot az amerikai hadseregbe, a kommunista Magyarországot elhagyó Puskás Ferenc világsikereinek a spanyol emigrációban, a koszovói menekültként Svájcban felnövő Lorik Cana „hazatérésének” az albán futballválogatottba.
De nyilván hasonlóan szimbolikus és jelentős küldetés Megan Rapinoe‑é, a világ- és olimpiai bajnok amerikai női futballválogatott kapitányáé is, aki számos melegszervezet szószólója, s aki már a legutóbbi vb közben kijelentette, hogy ha megnyerik a tornát, és a szokások szerint meghívja őket az elnök, ő nem fog elmenni a „kib…ott” Fehér Házba Donald Trumphoz. Végül az egész csapat bojkottálta az elnököt, aligha mert volna bárki szembemenni a Time által a száz legbefolyásosabb amerikai közé, a Sports Illustrated által az év sportemberének megválasztott, világcégek sora által szponzorált Rapinoe progresszív és trendi elveivel, amelyeket akkor is büszkén hangoztatott, amikor a FIFA-tól vette át az Év női játékosa címet a milánói Scalában két éve.
És el is érkeztünk a problémához, amiről a téma kapcsán muszáj beszélnünk: a kettős mércéhez.
A nemzetközi sportszervezetek ugyanis, amelyek korábban rájöttek, hogy egy-egy területi konfliktus, vallási vita esetén s általában a politikai csatákban lehetetlen igazságot tenni, ezért nem engedhető a pályákra semmilyen véleménynyilvánítás, most egyre gyakrabban hódolnak be a fősodratú liberális média agresszív követeléseinek, s tesznek nehezen magyarázható, egyedi kivételeket. Nem állítom, hogy tökéletes, sőt jó megoldás volt a zéró tolerancia elve, amely minden politikai üzenetet száműzött például a FIFA és az UEFA, majd a tagországok által rendezett meccsekről, hiszen túlságosan is steril, érzéketlen miliőt teremtett, amelyben lassan már egy keresztvetés is üldözendő demonstráció lett.
De éppen a sport nemzetközisége, kultúrákon átívelő jellege miatt kellett beletörődnünk a teljes tiltásba, hiszen amit az egyik fél jogosnak, helyesnek vél, azt provokációnak, támadásnak veheti a másik. Elfogadtuk, hogy a pályákon semmilyen politikai üzenetnek nincs helye. Ezért döbbenetes, hogy az UEFA, amely máskor azt is megszabja, hogy hány négyzetcentiméter lehet a mezszám a dresszeken, végtelenül cinikus módon hozzájárult például ahhoz, hogy az ukrán válogatott viselhesse a most zajló Eb-re gyártott mezét, amelynek elején nagyban, jól láthatóan feltűnik Ukrajna sziluettje, a vitatott hovatartozású Krím félszigettel együtt. Vagyis egyértelműen az oroszoknak szánt üzenetről, nehezen magyarázható politikai provokációról van szó, amelyhez hasonló minden más esetben elképzelhetetlen.
Hasonló a helyzet Manuel Neuer szivárványos csapatkapitányi karszalagjával, amelyet engedélyezett az UEFA az Eb-re. Itt és most nem tisztem eldönteni, hogy a saját nemükhöz vonzódó embertársaink speciális jogaiért való küzdelem vagy, mondjuk, a székelyek autonómiatörekvése‑e a magasztosabb, a nagyobb támogatást érdemlő ügy, de abban biztos vagyok, hogy nem helyes egyes politikai üzeneteket üdvösnek, általánosan támogatandónak titulálni, másokat pedig következetesen távol tartani a sportpályáktól. Emlékezetes eset volt, amikor 2016-ban a FIFA összesen 45 ezer svájci frankra büntette a brit futballszövetségeket, mert válogatottjaik az erősen élő hagyomány szerint piros pipacsos karszalagban léptek pályára november 11-én, amikor a britek minden évben az első világháborús áldozatokra emlékeznek.
Vagy: senki se próbáljon meg székely zászlóval bemenni egy futballmeccsre, mert el fogják kobozni tőle. Nehezen indokolható döntések, de sokáig legalább következetes és egységesen szigorú volt a FIFA és az UEFA: semmilyen üzenet, eszme, jelvény, mégoly jogos követelés nem jelenhetett meg a futballpályán. Kivéve az UEFA saját, rasszizmusellenes kampányát, amely bár sokszor kissé erőltetettnek tűnt, senki által nem volt kifogásolható. Ezzel kapcsolatban is el kell mondani azonban, hogy sok év után a „Say no to racism” (Mondj nemet a rasszizmusra!) szlogen „Equal game”-re változott, amely kampány már nemcsak a faji alapú megkülönböztetés elleni küzdelmet tűzte zászlajára, hanem becsempészte céljai közé az úgynevezett nemi orientációval kapcsolatos egyenjogúságot is, ami inkább megosztó, mint mindenkit egyesítő ügy, nehéz helyzetbe hozza a vallásos játékosokat, tekintettel arra, hogy a világvallások kivétel nélkül bűnnek tartják a homoszexuális viszonyt.
(Arról most nem beszélve, hogy az egyenjogúság álságos hangoztatása miként viszonyul, mondjuk, a Bajnokok Ligája lebonyolítási rendszeréhez, amelyben az „egyenlőbbek” két, három, négy csapatot is indíthatnak egyből a főtáblán, az alsóbb kasztokba tartozó országokkal szemben, melyeknek akár négy selejtezőkörön keresztül kell a főtáblára verekedniük magukat, konzerválva, sőt növelve így az egyenlőtlenséget.)
Mára közben odáig jutottunk, hogy
a nagy cégek, a nagy klubok egyre-másra hirdetik meg szivárványos kampányaikat, amelyek létjogosultságát nemhogy nem illik megkérdőjelezni, de már azokat bélyegzi meg a mainstream liberális média, akik nem lelkesednek eléggé a haladó és „nyitott” mozgalom és szimbólumai iránt.
Márpedig minden szivárványos karszalag és szögletzászló, kivilágított stadion homlokegyenest ellentmond annak, amit az UEFA makacs következetességgel évtizedekig képviselt, amely mellett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyelőre kitart, s amely elv még a müncheni stadion kivilágításának tiltásából is visszaköszön: ne a futballpályán tessenek politikai kampányt folytatni! Az viszont, hogy azután a média és a liberális megmondóemberek haragja magyarázkodásra és saját logójának átmenetileg szivárványossá változtatására késztette az európai szövetséget is, mutatja, hogy teljes a zűrzavar, és többé nem tud ellenállni a balos véleményterrornak az ideális esetben semleges UEFA és FIFA sem.
Ennek a folyamatnak fontos mérföldköve volt, amikor a világszövetség az amerikai BLM-mozgalom jelképeit a futballpályákon is megjelenítő játékosokkal kapcsolatban azt kérte tavaly a tagszövetségeitől: ezekben az esetekben tegyenek kivételt, és ne büntessék a rendbontókat! Talán ez volt a kettős mérce első, józan ésszel megmagyarázhatatlan megnyilvánulása, amelyet aztán számtalan követett. Kezdve a nekünk legemlékezetesebbel, azzal, hogy Gulácsi Pétert nyilvános posztban dicsérte meg német klubja a szivárványcsaládokért való kiállása után, míg Petry Zsoltot egyszerűen kirúgta a Hertha, amikor azt mondta, Gulácsi nem biztos, hogy helyesen cselekedett.
Nem mondom, hogy bizonyos szempontból nem kellett kurázsi a válogatott kapus – Németországban egyenesen elvárt – véleménynyilvánításához, de azt igen, hogy Sándor György cselekedete például sokkal nagyobb téttel bírt, amikor pályára lépett Kárpátalja válogatottjában, s ezzel kockáztatta azt, ami aztán be is következett: tettéért a csapat többi tagjával együtt kitiltották Ukrajnából. Mégsem olvastam egyetlenegy őt méltató cikket sem a hazai vagy a nemzetközi „független” médiában arról, hogy milyen karakán dolog volt a válogatott futballista részéről felvállalni egy elnyomott nemzeti kisebbség ügyét. Vagy Hosszú Katinkáról, amikor aláírta az őshonos nemzeti kisebbségek törekvéseit szolgáló európai petíciót.
A kettős mérce tehát szembetűnő és bántó, nem is beszélve most azokról az esetekről, amikor anyagi érdekeik miatt söprik a szőnyeg alá az emberi jogokat a máskor rendkívül érzékeny nyugati sportvállalkozások: az Arsenal végül gyakorlatilag megszabadult az ujgurok jogaiért felszólaló német válogatott játékosától, Mesut Öziltől (akit amúgy korábban a német futballszövetség bírált, megint csak messze túllépve a hatáskörét, azért, mert a török elnökkel fotózkodott annak választási kampánya során), nehogy veszélybe kerüljenek a klub távol-keleti üzleti érdekeltségei és tévéközvetítései.
A pénz tehát időnként sokkal fontosabb maguknál a szabadságjogoknál a mégoly nyitott társadalmakban, a kioktatás mégis rendre onnan érkezik, s az agresszív politikai propagandisták (jelen esetben a német média megannyi képviselője) már a válogatott meccsek kapcsán, a magyar csapat sajtótájékoztatóin sem képesek másról beszélni, mint a szivárványról, a pedofiltörvényről, a szurkolói rasszizmusról… Tényleg maga az agyrém. Az újságírók ilyenkor kötelezően felmondatják a játékosokkal az elvárt divatos szlogeneket, és nincs kibúvó, aki nem tesz hitet a „sokszínűség mellett”, az ellehetetlenül.
Sajnálom, de azok a Rákosi-korban kikényszerített nyilatkozatok jutnak eszembe, amikor a sztársportolók sorban jelentették be a lapok sportrovatában, hogy ők bizony a „Népfrontra” (az egyetlen választható politikai tömbre) szavaznak… Ma sincs élet a Népfronton kívül?
Szöllősi György eredeti publikációja a Nemzeti Sport online felületén olvasható.
Forrás: Magyar Nemzet