Pilinsz­ky János újévi gondolatai

Ala­pít­vá­nyunk önkén­tes mun­ka­tár­sai sze­re­tet­tel kíván­nak min­den­ki­nek egy sike­rek­ben gaz­dag, nyu­gal­mas 2022-es évet. Bol­dog Új Évet! 

Lehet‑e job­ban han­go­lód­ni az új esz­ten­dő­re? Sze­rin­tünk nehezen!

Az újév küszöbén

A szám­adás és a ter­ve­zés nap­jai egy­be­es­nek az óév végén és az újesz­ten­dő küszö­bén. Mert bár együtt for­gunk a koz­mi­kus idő­vel, szí­vünk és szel­le­münk túl­csap a nap­óra muta­tó­ján. Szám­adá­sunk­kal és remé­nye­ink­kel sza­ba­don köz­le­ke­dünk abban, ami elmúlt és abban, ami el se érke­zett még.

Töré­ke­nyeb­bek vagyunk az anya­föld­nél, még­is bizo­nyos érte­lem­ben füg­get­le­neb­bek nálá­nál. A Föld min­den évben meg­hal, sze­münk lát­tá­ra hóba-fagy­ba der­med pályá­ja tör­vé­nyei sze­rint. Per­sze mi is meg­ha­lunk egy­szer, s akkor való­ban meg­ha­lunk, de a mi vég­ér­vé­nyes halá­lunk – hitünk sze­rint – egy való­di örök­lét­be for­dul át. Innét, hogy bár töré­ke­nyeb­bek vagyunk a fölénk feszü­lő égbolt­nál, e töré­keny­sé­günk­ben is – remé­nye­ink­kel és szám­ve­té­se­ink­kel – fölé­be növünk az égi mecha­niz­mus­nak, föl­dünk és csil­la­ga­ink örö­kös jelenének.

Épp abban, hogy mulan­dó­sá­gun­kat érzé­kel­jük is, fész­kel meg­hí­va­tott­sá­gunk remény­sé­ge. Hogy szen­ve­dé­sünk mélyebb a kövek és a föld szen­ve­dé­sé­nél, szin­tén ettől van. Arcunk­ban az örök­lét fényé­től szo­mo­rúb­bak a rán­cok min­den más teremt­mé­nyé­nél, ahogy tőle sugár­zóbb örö­münk is.

A föld hal­dok­lá­sa rólunk szól és nem rólunk egy­szer­re. A mi élet­mó­dunk­hoz viszo­nyít­va a tél csak viszony­la­gos halál, de a tavasz is csak átme­ne­ti föl­tá­ma­dás. Mi való­já­ban kívül állunk a „pusz­ta időn”; együtt úszunk vele, de még­se egé­szen. Míg a min­den­ség a sza­ka­dat­lan mulan­dó­ság jegyé­ben él – mi halan­dók és hal­ha­tat­la­nok vagyunk.

E való­di és fel­old­ha­tat­lan feszült­ség­ből szü­le­tett egész kul­tú­ránk és min­den imád­sá­gunk. Abból, hogy itt vagyunk, s még­se vagyunk egé­szen itt­hon a földön.

Az esz­ten­dő küszö­bén ezt a tényt szám­adá­sa­ink­ban és remé­nye­ink­ben se sza­bad elfe­led­nünk. Külön­ben alap­ja­i­ban téve­dünk. Adjuk meg hát az idő­nek, ami az időé, s az örök­ké­va­ló­nak a maga hal­ha­tat­lan részét.

(Új Ember, 1973. decem­ber 30.)

For­rás: vasar​nap​.hu