Ötvenhat és a piros-fehér kordonszalag
Több ízben értekeztem már arról, hogy családunk kollektív tudata miként fonódott össze ’56-tal, a Corvin köz hajtűkanyarja hogyan formálta nemzedékről nemzedékre identitásunkat. Nem tudok és nem is akarok hát a forradalomról elfogulatlanul írni, ahogy arról a szellemi-erkölcsi örökségről sem, amivel márpedig a jelenben is kezdenünk kell valamit.
Gondoljunk bele egy pillanatra! Miféle földöntúli elszántság kell ahhoz, hogy tizenéves életed habozás nélkül kividd a barikádra? Hogy üvegből, rongyokból és benzinből összetákolt bombát hajítsál arctalan gépszörnyekre? Csak az képes erre, akinek tényleg nincs mit veszítenie, aki végleg megfogyatkozott reményben, életben, jövőben. Aki úgy érzi, hogyannál, amit a faltól falig épített embertelenség jelent, bármi és minden csak jobb lehet.
Aki magasról tesz az esélytelenségre, aki tudomást sem vesz arról, hogy az ellenállásba legfeljebb hősi halál van kódolva – no meg elhúzódó megtorlás és még keményebb idők. Ez a vakmerő csodavárás, ez a történelemfordító csakazértis számomra ’56 lelkülete.
Miért is idézem fel mindezt? Az utóbbi hetekben valamiféle egyre-másra tünedeznek fel a forradalom szellemiségét önmagukkal azonosító gesztusok. Titkos egyetem titkos kezei építik a képzelt zsarnoksággal szembeni bátor nekifeszülés mítoszát. Noha ami most egyetemfoglalósdi címszó alatt fut, nem 56 remake-je, csupán a jóléti unalom messiásváró túlcsordulása.Kizökkent időnkben nehéz hősnek lenni, de még nehezebb elviselni a kérlelhetetlen középszerűséget.
Valami teátrálisat tenni kell, a fullasztó szürkeségből bárhogyan, de ki kell törni!
A Delacroix-imitáció még betudható a térben, időben és az értékek tengerén való ifjonti eltévelyedésnek, ám október 23-án kordonszalag-viselésre felszólítani már káprázatos ízléstelenség.
A forradalom metaforáit nem tanköztársaságok kikiáltásában kell keresni, ha már… hanem a világméretű társadalommérnökösködési kísérlet, a nyelv- és tudatformáló píszi-diktatúra elleni normalitásharcban. A nyugati parti safe space-ekből begyűrűző világáramlatok közepette a szabadság kis szigetét épp az a fajta talpalatnyi józanság jelenti, ami a véleményszabadság, a másként gondolkodás, a nemzet mint közösség megőrzését tűzi zászlajára.
Nem csupán szerep- és aránytévesztést tükröz a piros-fehér szalaggal körbefuttatott falanszter, hanem a még jogos kritikákat is végérvényesen hitelteleníti.’56 visszfényében önmaga paródiájába fordul a wannabe forradalmárkodás.
Október 23‑a ugyanis épp arra tanít, hogy nincs halálosabb bűn a szabadság eltékozlásánál, színpadias kisajátításánál. Aki pedig ezt nem érti, semmit sem ért a pesti srácok áldozatából.
Forrás: Mandiner