Ötven­hat és a piros-fehér kordonszalag

Több ízben érte­kez­tem már arról, hogy csa­lá­dunk kol­lek­tív tuda­ta miként fonó­dott össze ’56-tal, a Cor­vin köz haj­tű­ka­nyar­ja hogyan for­mál­ta nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re iden­ti­tá­sun­kat. Nem tudok és nem is aka­rok hát a for­ra­da­lom­ról elfo­gu­lat­la­nul írni, ahogy arról a szel­le­mi-erköl­csi örök­ség­ről sem, ami­vel már­pe­dig a jelen­ben is kez­de­nünk kell valamit.

Gon­dol­junk bele egy pil­la­nat­ra! Mifé­le föl­dön­tú­li elszánt­ság kell ahhoz, hogy tizen­éves éle­ted habo­zás nél­kül kividd a bari­kád­ra? Hogy üveg­ből, ron­gyok­ból és ben­zin­ből össze­tá­kolt bom­bát hajít­sál arc­ta­lan gép­ször­nyek­re? Csak az képes erre, aki­nek tény­leg nincs mit veszí­te­nie, aki vég­leg meg­fo­gyat­ko­zott remény­ben, élet­ben, jövő­ben. Aki úgy érzi, hogyan­nál, amit a fal­tól falig épí­tett ember­te­len­ség jelent, bár­mi és min­den csak jobb lehet.

Aki magas­ról tesz az esély­te­len­ség­re, aki tudo­mást sem vesz arról, hogy az ellen­ál­lás­ba leg­fel­jebb hősi halál van kódol­va – no meg elhú­zó­dó meg­tor­lás és még kemé­nyebb idők. Ez a vak­me­rő cso­da­vá­rás, ez a tör­té­ne­lem­for­dí­tó csak­a­zér­tis szá­mom­ra ’56 lelkülete.

Miért is idé­zem fel mind­ezt? Az utób­bi hetek­ben vala­mi­fé­le egy­re-más­ra tüne­dez­nek fel a for­ra­da­lom szel­le­mi­sé­gét önma­guk­kal azo­no­sí­tó gesz­tu­sok. Tit­kos egye­tem tit­kos kezei épí­tik a kép­zelt zsar­nok­ság­gal szem­be­ni bátor neki­fe­szü­lés míto­szát. Noha ami most egye­tem­fog­la­lós­di cím­szó alatt fut, nem 56 remake-je, csu­pán a jólé­ti una­lom mes­si­ás­vá­ró túlcsordulása.Kizökkent időnk­ben nehéz hős­nek len­ni, de még nehe­zebb elvi­sel­ni a kér­lel­he­tet­len középszerűséget.

Vala­mi teát­rá­li­sat ten­ni kell, a ful­lasz­tó szür­ke­ség­ből bár­ho­gyan, de ki kell törni!

A Del­ac­ro­ix-imi­tá­ció még betud­ha­tó a tér­ben, idő­ben és az érté­kek ten­ge­rén való ifjon­ti elté­ve­lye­dés­nek, ám októ­ber 23-án kor­don­sza­lag-vise­lés­re fel­szó­lí­ta­ni már káp­rá­za­tos ízléstelenség.

A for­ra­da­lom meta­fo­rá­it nem tan­köz­tár­sa­sá­gok kiki­ál­tá­sá­ban kell keres­ni, ha már… hanem a világ­mé­re­tű tár­sa­da­lom­mér­nö­kös­kö­dé­si kísér­let, a nyelv- és tudat­for­má­ló píszi-dik­ta­tú­ra elle­ni nor­ma­li­tás­harc­ban. A nyu­ga­ti par­ti safe space-ekből begyű­rű­ző világ­áram­la­tok köze­pet­te a sza­bad­ság kis szi­ge­tét épp az a faj­ta tal­pa­lat­nyi józan­ság jelen­ti, ami a véle­mény­sza­bad­ság, a más­ként gon­dol­ko­dás, a nem­zet mint közös­ség meg­őr­zé­sét tűzi zászlajára.

Nem csu­pán sze­rep- és arány­té­vesz­tést tük­röz a piros-fehér sza­lag­gal kör­be­fut­ta­tott falansz­ter, hanem a még jogos kri­ti­ká­kat is vég­ér­vé­nye­sen hitelteleníti.’56 vissz­fé­nyé­ben önma­ga paró­di­á­já­ba for­dul a wan­na­be forradalmárkodás.

Októ­ber 23‑a ugyan­is épp arra tanít, hogy nincs halá­lo­sabb bűn a sza­bad­ság elté­koz­lá­sá­nál, szín­pa­di­as kisa­já­tí­tá­sá­nál. Aki pedig ezt nem érti, sem­mit sem ért a pes­ti srá­cok áldozatából.

For­rás: Mandiner