Hírek Sport hirek Óri­á­si erőt adott a hazaszeretet

Óri­á­si erőt adott a hazaszeretet


Több mint két évti­zed­nek kel­lett eltel­nie, hogy rájöj­jek, tel­je­sült gye­rek­ko­rom leg­na­gyobb vágya – nyi­lat­koz­ta a Demok­ra­tá­nak Ung­vá­ri Mik­lós a 2012-es lon­do­ni olim­pi­án meg­szer­zett ezüst­ér­me kap­csán. A magyar csel­gáncs koro­ná­zat­lan kirá­lyá­val múlt heti, utol­só világ­baj­no­ki sze­rep­lé­se mel­lett a búcsú nehéz pil­la­na­ta­i­ról, a sport­ese­mé­nyek nyúj­tot­ta flow-élmény­ről és a 15 mil­li­ós magyar nem­zet ere­jé­ről beszélgettünk.

– Utol­só lehe­tő­ség volt az olim­pi­ai kvó­ta­szer­zés­re a múlt heti világ­baj­nok­ság, amely­nek nagy remé­nyek­kel vágott neki. Hatal­ma­sat küz­dött, végül nem sike­rült elér­ni a cél­ját, ami szem­mel lát­ha­tó­an nagyon meg­vi­sel­te: a vigasz­ágas mér­kő­zés után a könnye­i­vel küsz­kö­dött. Hogy van most a lelke?

– Az elmúlt néhány nap­ban sok min­dent átér­té­kel­tem magam­ban, de nem múlt el tel­je­sen a csa­ló­dott­sá­gom. Hosszú idő után elő­ször ver­se­nyez­het­tünk nézők előtt, ráadá­sul itt­hon, Magyar­or­szá­gon. Vég­te­le­nül hálás vagyok a hazai és a nem­zet­kö­zi szö­vet­ség­nek, vala­mint a magyar állam­nak, hogy ezt lehe­tő­vé tet­ték. Ezért is fáj­la­lom annyi­ra, hogy nem sike­rült élnem a lehe­tő­ség­gel. Sze­ret­tem vol­na bizo­nyí­ta­ni magam­nak és a közön­ség­nek is. Mél­tó módon akar­tam elbúcsúzni.

– A lelá­tón úgy tűnt, a rajon­gói egy­ál­ta­lán nem kudarc­ként élték meg a tör­tén­te­ket. Szin­te fel­rob­bant a sta­di­on, ami­kor lejött a tata­mi­ról. Úgy ünne­pel­ték önt, mint­ha éppen olim­pi­át nyert volna.

– A szur­ko­lók más szem­szög­ből lát­ták az ese­mé­nye­ket. Sokan hív­tak azóta, volt, aki el is pitye­reg­te magát a tele­fon­ban, kér­te, hogy ne hagy­jam abba még a ver­seny­zést. De hát egy­szer min­den véget ér. Az éle­tem­nek ezen a csa­ta­te­rén befe­je­ző­dött a harc.

– Nyer­tes­ként vonul vissza?

– Abszo­lút. Ha józa­nul érté­ke­lem a vébén nyúj­tott tel­je­sít­mé­nye­met, akkor azt kell hogy mond­jam, óri­á­si ered­mény negy­ven­éve­sen a világ leg­jobb nyolc dzsú­dó­sa között len­ni. Rég érez­tem magam ilyen for­má­ban, ide­jét sem tudom, mikor volt utol­já­ra öt mér­kő­zé­sem egy­más után. De ha a kar­ri­e­rem egé­szét nézem, akkor is elé­ge­dett­ség tölt el. Soká­ig ker­get­tem egy álmot, min­den­nél job­ban vágy­tam az olim­pi­ai arany­érem­re, a lon­do­ni ezüs­töt keve­sell­tem. Aztán egy­szer csak eszem­be jutott az a mezít­lá­bas ceg­lé­di kis­fiú, aki sok-sok évvel ezelőtt elha­tá­roz­ta, hogy egy­szer majd dobo­gó­ra áll az olim­pi­án. Több mint két évti­zed­nek kel­lett eltel­nie, hogy rájöj­jek, tel­je­sült gye­rek­ko­rom leg­na­gyobb vágya.

– Az utol­só mér­kő­zé­sét köve­tő­en az edző­je, Bíró Tamás átka­rol­ta a vál­lát, és a fülé­be súgott vala­mit. Pon­to­san mit?

– Hogy meg­tisz­tel­te­tés volt együtt töl­te­ni velem az elmúlt har­minc évet. Meg­kö­szön­te a közö­sen elért ered­mé­nye­ket. Azt mond­ta, hogy amit vég­hez­vit­tem, sokak szá­má­ra példaértékű.

– Ezzel alig­ha lehet vitat­koz­ni. A világ­baj­nok­sá­gon az ön mér­kő­zé­se­i­re vol­tak a leg­töb­ben kíván­csi­ak, nevét ma már sport­csar­nok vise­li, föld­harc­tech­ni­ká­ját pedig kül­föl­dön is oktatják.

– Ezek a vissza­jel­zé­sek nagyon ked­ve­sek nekem. Iga­zol­ják, hogy nem­csak kap­tam a sport­ág­tól, hanem adtam is neki. Jó érzés­sel tölt el, hogy a hírét vihet­tem. Oly­kor per­sze elgon­dol­ko­zom, hogy lehetett‑e vol­na kere­kebb ez az itt-ott ella­po­so­dó lab­da, aztán rájö­vök, hogy tel­je­sen fölös­le­ges a múl­ton rágód­ni. Kap­tam az élet­től egy ext­ra ver­seny­na­pot, sőt, egy ext­ra évet azál­tal, hogy a foly­ta­tás mel­lett dön­töt­tem, ami­kor tavaly kide­rült, hogy elha­laszt­ják az olim­pi­át. Ha most becsu­kó­dik a könyv, akkor is elé­ge­dett leszek.

BRONZÉREM

A 18 fős magyar válo­ga­tott Tóth Krisz­tián­nak (90 kg) köszön­he­tő­en egy bronz­éremmel, továb­bá Ung­vá­ri Mik­lós (73 kg) és Özbas Szo­fi (63 kg) révén két hete­dik helye­zés­sel zár­ta a júni­us 6 – 13. között Buda­pes­ten zaj­ló csel­gáncs-világ­baj­nok­sá­got. A mos­ta­ni vébén meg­szer­zet­tek­kel együtt össze­sen hét kvó­tát vív­tak ki ver­seny­ző­ink a toki­ói olimpiára.

– Gon­dol­ko­dott már azon, hogyan tovább?

– Nehe­zen talá­lom a civil élet felé veze­tő utat. Ren­ge­teg hob­bim van, sok min­den­nel fog­lal­ko­zom, még­is úgy érzem, mint­ha szám­ki­ve­tett len­nék. A dzsú­dó vilá­ga min­dig kapasz­ko­dót nyúj­tott. Ezért is nehéz elen­ged­ni. Sze­ret­tem har­col­ni, vere­ked­ni. A világ­ver­se­nyek okoz­ta fel­fo­ko­zott­ság szá­mom­ra az élet­eli­xír volt. Ha az ember nem kap ebből kel­lő mennyi­sé­get, elvo­ná­si tüne­tei lesznek.

– Már­is jelent­kez­tek önnél ilyenek?

– Nem. Most még a flow‑t érzem, amit min­den világ­ver­seny után, füg­get­le­nül a saját ered­mé­nyem­től. A csa­pat sike­rei és a han­gu­lat mind­egyi­künk­nél eufó­ri­át idéz elő. Napok óta nem tudok alud­ni, ma is fel­kel­tem haj­na­li négy­kor. Pörög­nek a kép­koc­kák a mozi­vász­non, kell még egy kis idő, hogy lecsil­la­pod­jak. Bár sze­rin­tem a sport­ra­jon­gók is hason­ló­an érez­nek. A nagy sport­ese­mé­nyek ide­je alatt az egész 15 mil­li­ós magyar nem­zet öröm­má­mor­ban úszik, jó néhány hét­be telik, mire min­den­ki ész­hez tér.

– Ha már a 15 mil­li­ós nem­ze­tet emlí­tet­te: íjász­ko­dik, lova­kat tart, köz­tük egy iga­zi rit­ka­ság­nak szá­mí­tó turá­nit, és rovás­írás­sal van a fülé­re teto­vál­va sze­re­tett sport­ága négy betű­je. Csa­lá­di örök­ség ez a faj­ta értékrend?

– A nem­ze­ti iden­ti­tás min­den­ki­ben ott lapul, csak van, aki nem enge­di fel­szín­re tör­ni. Nekem könnyű dol­gom volt, hiszen a nagy­apám hadi­fo­goly­tá­bort is meg­járt hábo­rús hős, édes­anyám pedig a kuruc bri­ga­dé­ros, Esze Tamás sza­bol­csi szü­lő­fa­lu­já­ból, Tar­pá­ról szár­ma­zik, ahol ma is ter­mé­sze­tes, hogy az ember ismer­je és meg­be­csül­je a gyö­ke­re­it. Ha az ember Kele­ten jár ver­se­nyen, azt tapasz­tal­ja, hogy Atti­la királyt Mon­gó­li­á­tól Kazahsz­tá­nig szin­te min­den­ki isme­ri és cso­dál­ja. Erre büsz­ké­nek kéne len­nünk. Nekem óri­á­si erőt adott a pálya­fu­tá­som során a haza­sze­re­tet, az egész­sé­ges naci­o­na­liz­mus. Sok dzsú­dós tár­sam veszi föl más nem­ze­tek stí­lu­sát, hogy sike­re­sebb legyen, pedig van­nak nekünk saját hagyo­má­nya­ink, amik­nek köszön­he­tő­en szép ered­mé­nye­ket értünk el a múlt­ban. Én a fia­ta­lo­kat is arra buz­dí­tom, hogy mer­jék alkal­maz­ni eze­ket, meg­lesz a gyümölcse.

– Dakar-rali, Exat­lon Hun­gary, mara­to­ni futó­ver­seny, korong­lö­vé­szet, ejtő­er­nyő­zés, cross­mo­tor, kasz­ka­dőr­kö­dés – csak hogy néhá­nyat említ­sek abból a ren­ge­teg külön­le­ges­ség­ből, amik­re az elmúlt évek­ben vál­lal­ko­zott. Meg­van már, hogy mi lesz a követ­ke­ző ext­rém kihívás?

– Tulaj­don­kép­pen vevő vagyok bár­mi­re, ami úgy fel­pezs­dít, mint egy dzsú­dó­vi­lág­ver­seny. Ami­kor a Nem­ze­ti Vág­tán kör­be­ga­lop­poz­hat­tam a Hősök terét, és meg­nyer­tem a jóté­kony­sá­gi futa­mot, az pél­dá­ul ilyen élmény volt. Konk­rét elkép­ze­lé­sem nincs még, de való­szí­nű­leg ha egy fél óra múl­va fel­hív, már tudok pon­to­sabb választ adni.

– Nem egy­sze­rű eset…

– Tudom, tudom. Szok­tam is mon­da­ni, hogy nem vagyok iga­zi élspor­to­ló. Tíz test­vé­rem egyi­ke, Atti­la szin­tén sike­res dzsú­dós, de ő sok­kal pro­fesszi­o­ná­li­sab­ban űzi ezt a spor­tot, mint én. Be tud­ja osz­ta­ni a min­den­nap­ja­it úgy, hogy pihe­nés­re, rege­ne­rá­ci­ó­ra is marad­jon idő. Én erre min­dig is kép­te­len vol­tam. Azt a mun­kát, ami nem fért bele a hét­köz­na­pok­ba, bele­pré­sel­tem a hét­vé­gék­be. Fény­ko­rom­ban pél­dá­ul meg­nyer­tem egy grand prix ver­senyt Buda­pes­ten, majd más­nap lefu­tot­tam egy fél­ma­ra­tont. Min­den­ki hülyé­nek nézett. Most, a világ­baj­nok­ság előtt is hason­ló volt a hely­zet: a turá­ni lovam­mal kikap­cso­ló­dás gya­nánt egy 40 kilo­mé­te­res kva­li­fi­ká­ci­ós ver­senyt tel­je­sí­tet­tünk. Min­dig haj­tott a tett­vágy, kép­te­len vagyok hosszabb ide­ig meg­ma­rad­ni a fene­ke­men. Van egy olyan mon­dás, hogy meg­hal­ni min­den­ki képes, de élni, azt tud­ni kell. Azt hiszem, én egész jól csinálom.

Név­jegy

UNGVÁRI MIKLÓS
Szü­le­tett: Ceg­léd, 1980. októ­ber 15.

EREDMÉNYEI:

VILÁGBAJNOKSÁG
Bronz, 2005, Kai­ró
Bronz, 2007, Rio de Janei­ro
Bronz, 2009, Rotterdam

EURÓPA-BAJNOKSÁG
Arany, 2002, Mari­bor
Arany, 2009, Tbi­li­szi
Arany, 2011, Isz­tam­bul
Ezüst, 2005, Rot­ter­dam
Ezüst, 2008, Lissza­bon
Ezüst, 2010, Bécs
Bronz, 2014, Montpellier