Hírek Elszakított területi hirek Ördög­sző­rű vipe­rák: a gyi­me­si csán­gók ősi öko­ló­gi­ai tudást őriznek

Ördög­sző­rű vipe­rák: a gyi­me­si csán­gók ősi öko­ló­gi­ai tudást őriznek

Van egy hely a Kár­pá­tok­ban, ahol a kaszá­lók virág­gaz­dag­sá­ga párat­lan, a gaz­dál­ko­dók öko­ló­gi­ai tudá­sa elmé­lyült. Ez a hely a kelet-erdé­lyi Gyi­mes, ahol Babai Dáni­el 2004 óta min­den évben meg­for­dul, hogy az ember és a táj érzé­keny, roha­mo­san átala­ku­ló kap­cso­la­tát kutas­sa. A gyor­san moder­ni­zá­ló­dó csán­gó közös­ség idős tag­jai olyan emlé­ke­ket őriz­nek és tör­té­ne­te­ket osz­ta­nak meg vele, mint ami­lyen a héjá­vá átala­ku­ló kakuk­ké vagy az ördög sző­rét vise­lő viperáé.

Ördögszőrű viperák: a gyimesi csángók ősi ökológiai tudást őriznek

Ha vala­ki olyan helyet keres, ahol az ember és a táj kap­cso­la­ta meg­ra­gad­ha­tó, akkor kelet felé érde­mes men­ni – java­sol­ta Berecz And­rás mese­mon­dó. Ott iga­zán meg­fi­gyel­he­tő ez az össze­füg­gés, és ha majd onnan nyu­gat felé indu­lunk, akkor a mor­zsá­kat is job­ban ész­re­vesszük. Babai Dáni­el szót fogadott. 

Elmé­lyült természetismeret

A kuta­tó a Pécsi Tudo­mány­egye­te­men vég­zett bio­ló­gus és nép­rajz sza­kon. Bio­ló­gus­ként a növény­vi­lág érde­kel­te, a terü­let egyik hazai tekin­té­lye, Bor­hi­di Atti­la a mecse­ki nagy­vá­ros­ban okta­tott. A nép­raj­zot a szin­tén Pécsen élő And­rás­falvy Ber­ta­lan­tól tanul­ta. A két vilá­got össze­kö­tő kapocs a Tóth Albert vezet­te, több mint negy­ven éve műkö­dő Hor­to­bá­gyi Ter­mé­szet­vé­del­mi Kuta­tó­tá­bor, aho­va álta­lá­nos isko­lás­ként, egy bio­ló­gia­ver­seny nyer­te­se­ként jutott el Babai. Az Öko­ló­gi­ai Kuta­tó­köz­pont Öko­ló­gi­ai és Bota­ni­kai Kuta­tó­in­té­ze­te kuta­tó­cso­port-veze­tő­jé­vel, Mol­nár Zsolt­tal ott kezd­tek el közö­sen gon­dol­kod­ni arról, hogy miként ért­sék meg, hogy egy adott táj­nak miért olyan a növény­vi­lá­ga, ami­lyen. Ehhez kell fel­tár­ni az ott élők sze­re­pét, kap­cso­la­tát a tájjal. 

Ekkor és ott fogal­ma­zó­dott meg ben­ne, hogy fel kell keres­ni egy olyan tájat, ahol ez a kap­cso­lat meg­ra­gad­ha­tó. Berecz And­rás javas­la­tán túl Erdély mel­lett szólt az is, hogy a Babai Dáni­elt akkor már PhD-téma­ve­ze­tő­ként koor­di­ná­ló Mol­nár Zsolt Gyi­mes­ben jár­va fel­fi­gyelt a gyi­me­si csán­gó gaz­dál­ko­dók elmé­lyült öko­ló­gi­ai tudására. 

A gyi­me­si szé­na­csi­ná­lást egy­re könnyeb­bé teszik a gépek. Fotó: Babai Dániel

A népi ter­mé­szet­is­me­ret­nek kife­je­zet­ten az öko­ló­gi­ai tudás­ra össz­pon­to­sí­tó kér­dé­se­it koráb­ban nagyon keve­sen kutat­ták hazánk­ban. Mol­nár Zsolt a tiszán­tú­li pász­to­rok köré­ben, Babai Dáni­el első­sor­ban a kelet-erdé­lyi Gyi­mes­ben, újab­ban a tör­té­nel­mi Magyar­or­szág másik szeg­le­té­ben, a Vas vár­me­gyei Őrség­ben fej­ti fel ezt a témát gaz­dál­ko­dók köré­ben. Ő ma már etno­ö­ko­ló­gus­ként, a Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Kuta­tó­köz­pont Nép­rajz­tu­do­má­nyi Inté­ze­té­nek mun­ka­tár­sa­ként, aki 2020-tól Len­dü­let kuta­tó­cso­por­tot vezet. 

Gyi­me­si hurtánsasok

A hagyo­má­nyos öko­ló­gi­ai tudás egy részét, a növé­nyek, álla­tok helyi neve­it, fel­hasz­ná­lá­sát, mon­dá­kat, hie­del­me­ket gyak­ran már csak az idő­sebb embe­rek őrzik emlé­ke­ik­ben, de az öko­ló­gi­ai isme­ret a gya­kor­ló gaz­dál­ko­dók tapasz­ta­la­ta­i­ban is folya­ma­to­san, dina­mi­ku­san ala­kul. A ter­mé­szet­is­me­ret bizo­nyos ele­me­i­re viszont való­ban már csak a leg­idő­seb­bek emlé­kez­het­nek. Pél­dá­ul a kese­lyűk­re vagy, ahogy Gyi­mes­ben nevez­ték, a hurtánsasokra.

A fakó- és a barát­ke­se­lyű az 1950-es évek ele­jé­ig élt a Kele­ti-Kár­pá­tok­ban. Azóta alig lát­ni arra­fe­lé eze­ket a madarakat. 

– Az elmúlt húsz év alatt ren­ge­te­get vál­to­zott Gyi­mes. Sok fia­tal tar­tó­san, éve­ken át kül­föl­dön dol­go­zik, hogy össze­gyűjt­se az autó­ra, ház­ra valót. Koráb­ban a néhány hóna­pos mező­gaz­da­sá­gi idény­mun­ka volt jel­lem­ző pél­dá­ul Német­or­szág­ban, Svéd­or­szág­ban – összeg­zi tapasz­ta­la­ta­it Babai Dáni­el, aki sze­rint Gyi­mes­ben is egy­re keve­seb­ben van­nak, akik a kül­ter­jes, hagyo­má­nyos gaz­dál­ko­dást kíván­ják folytatni. 

Élet a kalibákban

A gaz­dál­ko­dás alap­ve­tő­en átala­kult. Egy­re több a gép, egy­re keve­sebb időt töl­te­nek az embe­rek a hegyi kaszá­ló­kon. Koráb­ban akár hetek­re kiköl­töz­tek a hegyi kali­bák­ba (kuny­hók­ba), hogy leka­szál­ják és össze­gyűjt­sék álla­ta­ik­nak a szé­nát. Manap­ság, a gépek segít­sé­gé­vel mind­ez néhány nap alatt elvé­gez­he­tő. Koráb­ban a gyi­me­si gaz­dál­ko­dók mint­egy két­száz napot töl­töt­tek a ter­mé­szet­ben. Ez mára nagy­já­ból a felé­re csök­kent. Vál­to­zó­ban a gaz­dál­ko­dás, így az élet­mód és a tár­sa­da­lom is. 

– Ahhoz, hogy meg­ért­sem, milyen a gyi­me­si gaz­dál­ko­dók viszo­nya a táj­jal, a ter­mé­szet­tel, ott kell len­nem kaszá­lás­kor, a mér­ge­ző növé­nyek gyé­rí­té­se­kor, a favá­gás­kor, mert így ért­he­tem meg, hogy mit, miért és hogyan tesz­nek – magya­ráz­za Babai. 

A gyi­me­si tele­pü­lé­se­ken a háza­kat is körül­öle­lik a kaszá­lók.  Fotó: Babai Dániel

A Kár­pá­tok­ban még jel­lem­zők az ember ala­kí­tot­ta, moza­i­kos, faj­gaz­dag kul­túr­tá­jak. Gyi­mes­ben sem hatal­mas táb­lák­ban műve­lik a kaszá­ló­kat, hanem jel­lem­ző­en egy hek­tár­nál is kisebb par­cel­lá­kon gaz­dál­kod­nak. Egy-egy hegy­ol­da­lon ren­ge­teg ilyen kis terü­le­tű kaszá­ló­par­cel­la van, ame­lyet min­den gaz­da kis­sé más­ként művel a sze­mé­lyes tapasz­ta­la­tok és a csa­lá­di hagyo­má­nyok alap­ján. Elő­for­dul, hogy két szom­szé­dos terü­le­ten akár két hét különb­ség­gel kaszál­ják le a szénát.

Ez a par­cel­la­lép­té­kű táj­hasz­ná­la­ti sok­fé­le­ség a növek­vő gépe­sí­tett­ség elle­né­re is segí­ti a bio­ló­gi­ai sok­fé­le­ség megőrzését. 

A bio­ló­gus-nép­raj­zos elő­ször a növény­is­me­ret tit­ka­it kutat­ta, de idő­vel egy­ér­tel­mű­vé vált szá­má­ra, hogy a vadon élő álla­tok­kal kap­cso­la­tos öko­ló­gi­ai tudás is rend­kí­vül jelen­tős. Miköz­ben az otta­ni embe­rek kap­cso­la­ta a növé­nyek­kel meg­le­he­tő­sen raci­o­ná­lis, addig az állat­vi­lág­hoz szá­mos hie­de­lem kapcsolódik. 

Kakukk vagy héja?

Gyi­mes­ben a kaszá­lók műve­lé­se, a „szé­na­csi­ná­lás” az elsőd­le­ges, a vadon élő álla­tok meg­fi­gye­lé­se kevés­bé fon­tos a meg­él­he­tés szem­pont­já­ból. Utób­bi­ra keve­sebb idő jutott. Sok­kal több nehéz­ség­be is ütkö­zik az álla­tok élet­mód­já­nak meg­fi­gye­lé­se. Mind­ezek követ­kez­té­ben sok­kal több a kevés­sé ismert rész­let az élet­mód­juk­kal kap­cso­lat­ban. Szá­mos hie­de­lem és mon­da eze­ket a tudás­hé­za­go­kat töl­ti ki. Az egyik ilyen tör­té­net a kakukk átala­ku­lá­sá­ról szól. A lénye­ge, hogy a kakukk meg­ér­ke­zik vala­mi­kor ápri­lis­ban, hal­la­ni jel­leg­ze­tes hang­ját, majd Szent János nap­já­ra, júni­us végé­re elhallgat.

A gyi­me­si­ek úgy tart­ják, hogy a madár ilyen­kor elmegy eprész­ni az erdő­be, illet­ve gabo­nát fogyaszt, és „bére­ked” a tor­ka. Innen­től alig érzé­kel­he­tő e félénk, rej­tőz­kö­dő madár jelenléte. 

Nagy­já­ból ebben az idő­ben kel­nek ki a héja fió­kái, és a raga­do­zó gyak­ran csap le a könnyű zsák­mányt jelen­tő kel­te­tett csir­kék­re. A két, egy­aránt szür­ke-fehér csí­kos begyű madár­faj meg­je­le­né­se, röp­ké­pe hason­ló. A gyi­me­si­ek egy része ezért úgy gon­dol­ta, hogy a kakukk héja képé­ben tért vissza. Így az átvál­to­zás tör­té­ne­te egy­szer­re magya­ráz­ta meg a kakukk hir­te­len eltű­né­sét, vala­mint a héja meg­je­le­né­sét is. Gyi­mes­kö­zép­lok-Hideg­ség­pa­ta­kán min­den­ki isme­ri ezt a tör­té­ne­tet, ami azon­ban szá­mos gon­do­la­tot, kér­dést vet fel. A hagyo­má­nyos öko­ló­gi­ai tudás érté­ke­lé­sét, elis­mer­te­té­sét e tudás­rend­szer­ben nagy tekin­té­lyű idős embe­rek tapasz­ta­la­ta, tudá­sa jelen­ti. Ez a kakukk átala­ku­lá­sa kap­csán sokak­nak ad irány­mu­ta­tást. Mások saját mód­sze­re­ket alkal­maz­nak, a saját tapasz­ta­la­ta­ik alap­ján mér­le­gel­nek. Van, aki sze­rint pél­dá­ul azért nem lehet­sé­ges, hogy a kakukk átvál­to­zik héjá­vá, mert ha Gyi­mes­ben min­den kakukk­ból héja len­ne, akkor nem lehet­ne csir­két tar­ta­ni. Más össze­ve­tet­te a két faj tes­ti adott­sá­ga­it, ez alap­ján kér­dő­je­lez­te meg a mon­da hitelességét. 

A vadon élő álla­tok a népi gyó­gyá­szat­ban rit­kán jelen­nek meg. A sár­ga­ha­sú unkát – ahogy ott neve­zik, szent­györgy­bé­kát – az állat­gyó­gyá­szat­ban a hályo­gos sze­mű lovak vagy tehe­nek keze­lé­sé­re hasz­nál­ták. Az állat­tar­tók a béka ebi­ha­la­it (helyi nevén béka­pin­tyő) a ló sze­mé­be dör­zsöl­ték. Az unka erő­sen irri­tá­ló hatá­sú stressz­vá­la­dé­ka lemar­ta az állat sze­mé­ről a hályo­got. Erre a gya­kor­lat­ra már csak az idő­sek emlé­kez­nek. A keresz­tes vipe­rá­hoz is sok hie­de­lem, nega­tív kul­tu­rá­lis elő­íté­let kap­cso­ló­dik. Ezek gyak­ran a kígyó bib­li­ai sze­re­pé­re vezet­he­tők vissza, amely­ből követ­ke­zik, hogy töb­ben lát­ni vélik a kígyó fején a három ördög­szőrt, mert „a kígyó, az maga az ördög”. Külö­nös módon a vipe­ra bio­ló­gi­á­já­val, sza­po­ro­dá­sá­val, táp­lál­ko­zá­sá­val kap­cso­lat­ban szin­te soha­sem hang­zik el, hogy eze­ket az isme­re­te­ket a szü­lők­től, nagy­szü­lők­től tanul­ták vol­na. A sze­mé­lyes tapasz­ta­la­tok meg­ha­tá­ro­zók. Érde­kes ez a távolságtartás.

A keresz­tes vipe­ra bio­ló­gi­á­já­val, élet­mód­já­val kap­cso­la­tos tudás első­sor­ban sze­mé­lyes tapasz­ta­la­tok­ra épül. Fotó: Babai Dániel

A füs­ti fecs­két a Kár­pát-meden­ce több vidé­kén is áldott, égi madár­nak tekin­tet­ték. Éppen ezért a fecs­ke és a fecs­ke­fé­szek is tabu­nak szá­mí­tott, azo­kat bán­ta­ni nem sza­ba­dott. A követ­kez­mény az elkö­ve­tőt súj­tó bal­sze­ren­cse akár tűz­eset, akár bal­eset for­má­já­ban. A menyé­tet vagy, ahogy ott mond­ják, meny­etet, ha vala­ki meg­üti, de az állat nem pusz­tul el, akkor a raga­do­zó éjjel vissza­tér, és a haszon­ál­la­to­kat meg­mar­va áll bosszút. Ezek a tör­té­ne­tek a ter­mé­szet tisz­te­le­té­re intenek. 

Terem­tés irtással

A kelet-erdé­lyi Gyi­mes a kon­ti­nens egyik leg­fi­a­ta­labb kul­túr­tá­ja – a XVIII. szá­zad máso­dik felé­ben érkez­tek ide, az „ezer­éves határ” vidé­ké­re nagyobb szám­ban tele­pe­sek. Az addig össze­füg­gő erdő­sé­gek három­ne­gye­de het­ven év alatt eltűnt, a tele­pe­sek fel­éget­ték a feny­ve­se­ket, hogy lege­lő­ket, kaszá­ló­kat ala­kít­sa­nak ki. 1850 körül négyez­ren éltek ott, most 14 ezren. A hagyo­má­nyos gyi­me­si táj­hasz­ná­lat – alkal­maz­kod­va a jelen­tő­sen átala­kí­tott táj adott­sá­ga­i­hoz – fenn­tar­tot­ta a gyi­me­si csán­gó közös­sé­get. Érde­kes módon az erdők helyén kiala­kí­tott irtás­ré­tek faj­gaz­dag­sá­ga felül­múl­ja az eltűnt feny­ve­se­két. Azaz az ember itt kivé­te­le­sen az ere­de­ti­nél nagyobb faj­gaz­dag­sá­got hozott lét­re, a pusz­tí­tás­sal, az irtás­sal gaz­da­gí­tot­ta a tájat.

A kese­lyűk, azaz gyi­me­si nevü­kön hur­tán­sa­sok, köz­tük a barát­ke­se­lyű az 1940-es éve­kig for­dult elő Gyi­mes­ben. Fotó: Mol­nár Ábel Péter

– Kevés olyan hely van Euró­pá­ban, ahol még ilyen szo­ros a kap­cso­lat a kör­nye­zet és a tájat hasz­ná­ló embe­rek között. Az eltű­nő­ben lévő hagyo­má­nyos táj­hasz­ná­la­tot segí­te­ni kell, hogy túl­él­je nap­ja­in­kat, mert olyan össze­tett kap­cso­la­tot biz­to­sít az ember, a táj, a növény- és állat­vi­lág között, amely min­den­ki szá­má­ra a meg­ma­ra­dás lehe­tő­sé­gét nyújt­ja. Ezzel egy­re keve­sebb helyen találkozni 

– üze­ni Babai Dániel. 

Fotó: MTI/Mohai Balázs

For­rás: magyar​nem​zet​.hu