Hírek Vélemények/Publicisztikák Önként vál­lal­ta a golyó­fo­gó-sze­re­pet a magyar meg­ma­ra­dá­sért – Tíz éve hunyt el Csur­ka Ist­ván drá­ma­író, politikus

Önként vál­lal­ta a golyó­fo­gó-sze­re­pet a magyar meg­ma­ra­dá­sért – Tíz éve hunyt el Csur­ka Ist­ván drá­ma­író, politikus

Immá­ron tíz éve, hogy nincs közöt­tünk a rend­szer­vál­to­zás idő­sza­ká­nak egyik leg­na­gyobb gon­dol­ko­dó­ja, leg­éle­sebb sze­mű kri­ti­ku­sa, Csur­ka Ist­ván drá­ma­író, poli­ti­kus, aki most, már­ci­us 27-én töl­te­né be 88. élet­évét. Sze­mé­lyes emlé­ke­ket is meg­idé­ző írá­sunk­ban előt­te és a magyar ügyért foly­ta­tott, meg­al­ku­vást nem isme­rő küz­del­me előtt tisztelgünk!

Tri­a­non­ról beszélt, ami­kor elő­ször lát­tam a tévé­ben. Gye­rek vol­tam még szin­te, így nem tud­tam, kicso­da ő, azt sem, hogy mivel fog­lal­ko­zik vagy milyen párt­nak a tag­ja. Még­is sze­mé­lyé­re irá­nyí­tot­ta a figyel­me­met, mert addig csak a nagy­pa­pám­tól hal­lot­tam Tri­a­non­ról meg a gya­lá­za­tos ország­cson­kí­tás­ról, és tőle sem mások előtt, hanem min­dig csak ak­kor, ami­kor ket­ten vol­tunk. Hamar meg­tud­tam: az ille­tő Csur­ka Ist­ván író. Ez vala­mi­kor az 1990-es évek köze­pén történt.

Később aztán meg­is­mer­tem a Magyar Igaz­ság és Élet Párt­ja (MIÉP) nevét, és egy hit­ta­nos tár­sam a kezem­be nyo­mott egy Magyar Fóru­mot. Azt mond­ta: vegyem meg három hóna­pon keresz­tül min­den héten ezt az újsá­got és dönt­sem el, igaz‑e, amit Csur­ka Ist­ván ír vagy sem? Nem volt szük­ség három hónap­ra, három hét is elég volt. Ami­kor 1998-ban par­la­men­ti párt lett a MIÉP, érzé­kel­he­tő volt, hogy mind­azt, amit oda törek­vő párt­ként fel­vál­lalt, azt bent lévő párt­ként is volt mer­sze fel­vál­lal­ni és kép­vi­sel­ni. Ta­lán ez tet­te leg­in­kább egye­di­vé a MIÉP-et.

Vala­mint a szel­le­mi hát­or­szág, ame­lyet Csur­ka Ist­ván fel­épí­tett párt­ja árnyé­ká­ban. A Bocs­kai Ist­ván Sza­bad­egye­tem és annak iro­dal­mi szín­pa­da, amely végig­jár­ta az orszá­got tabu­dön­tö­ge­tő műso­rá­val, vissza­emelt a köz­tu­dat­ba elhall­ga­tott magyar író­kat, köl­tő­ket, és újra elő­ho­zott, napi­ren­den tar­tott a nem­zet szem­pont­já­ból sar­ka­la­tos téma­kö­rö­ket. Mások­kal, sokak­kal egye­tem­ben Csur­ka Ist­vánnak köszön­he­tem és köszö­nöm ennyi év táv­la­tá­ból is, hogy eze­ken az elő­adá­so­kon meg­is­mer­het­tem Wass Albert, Remé­nyik Sán­dor, Dsi­da Jenő, Sajó Sán­dor, Márai Sán­dor és mások ne­vét, és mun­kás­sá­guk egy-egy sze­let­ké­jét. Mert­hogy sem az általános‑, sem pedig a közép­is­ko­lá­ban nem hall­hat­tunk ezek­ről az író- és költőóriásokról.Csurka István hosszú éveken keresztül a zsúfolásig telt Hősök terén mondhatta el ünnepi beszédeit a MIÉP megemlékezésein.<br /> Fotó: MTI/Földi Imre

Csur­ka Ist­ván hosszú éve­ken keresz­tül a zsú­fo­lá­sig telt Hősök terén mond­hat­ta el ünne­pi beszé­de­it a MIÉP meg­em­lé­ke­zé­se­in.
Fotó: MTI/Földi Imre

Ennyi idő táv­la­tá­ból is köszö­nöm Csur­ka Ist­ván­nak, hogy írá­sai és a köz­éle­ti tény­ke­dé­se révén fel­nyi­tot­ta a sze­mem szá­mos, a nem­ze­tet érin­tő kér­dés­ben. Ennek révén egé­szen fia­ta­lon, az útke­re­sés kér­dő­je­lek­kel teli idő­sza­ká­ban célt adott az éle­tem­nek tevé­keny­sé­gé­vel, amely szá­mom­ra is élet­hosszig tar­tó elkötelező­dést adott a nem­zet sors­kér­dé­sei iránt.

Bár­mi­lyen fur­csa is, jóma­gam iga­zán csak 2007-ben, már évek óta a lap­já­nál dol­goz­va szem­be­sül­tem azzal, hogy Csur­ka Ist­ván milyen kivé­te­les alak­ja nap­ja­ink­nak. A laki­te­le­ki talál­ko­zó 20. évfor­du­ló­ja alkalmá­ból kap­tam aján­dék­ba egy köny­vet Lezsák Sán­dor­tól, Pin­tér M. Lajos Ellen­zék­ben című köte­tét. A kivá­ló tol­lú szer­ző ebben a népi ellen­zék 1968 és 1987 közöt­ti tevé­keny­sé­gét dol­goz­za fel. Szá­momra csak ebből a kötet­ből derült iga­zán fény arra, hogy Csur­ka Ist­ván tulaj­don­kép­pen négy évti­ze­den keresz­tül óvott, figyelmez­tetett ben­nün­ket a ránk lesel­ke­dő veszé­lyek­re és pró­bált ki­utat keres­ni és talál­ni szá­munk­ra. Messze nem a MIÉP-pel, de még csak nem is az MDF-fel kezd­te a nem­zet ügyé­nek szív­vel-lélek­kel tör­té­nő fel­ka­ro­lá­sát, hanem – néhány más, nagy for­má­tu­mú tár­sá­val együtt – már sok­kal koráb­ban is a magyar­ság sor­sá­val fog­lal­ko­zott, írá­sai, tanul­má­nyai már akkor a növek­vő nem­zet­fél­tés­ről tanúskodnak.

Ebbe a tevékenységé­be töké­le­te­sen illesz­ke­dett a Duray Mik­lós mel­let­ti töret­len kiál­lás, az író­szö­vet­ség­ből való kilé­pés, a sanya­rú erdé­lyi magyar sors meg­je­le­ní­té­se a honi köztu­datban, majd később az 1985-ös mono­ri- és az 1987-es laki­te­le­ki talál­ko­zón, az MDF-ala­pí­tás­nál betöl­tött veze­tő, irány­adó sze­re­pe, vala­mint a MIÉP lét­re­ho­zá­sa és veze­té­se is.

Csurka István, még fiatal íróként, 1964-ben. Már ekkor is megjelent műveiben a rendszerkritika, és foglalkozott a nemzeti sorskérdésekkel. Fotó: Fortepan

Csur­ka Ist­ván, még fia­tal író­ként, 1964-ben. Már ekkor meg­je­lent műve­i­ben a rend­szer­kri­ti­ka, és vissza­té­rő­en fog­lal­ko­zott a nem­ze­ti sors­kér­dé­sek­kel. Fotó: Fortepan

AZ 1983-AS HUBAY-LEVÉL FORDULÓPONTOT JELENTETT

Min­den, ami van című három­kö­te­tes gyűj­te­mény, amely egy­be­fog­lal­ja Csur­ka Ist­ván poli­ti­kai írá­sa­it, a Hubay Mik­lós író­szö­vet­sé­gi elnök­nek 1983 nya­rán írt levél­lel kez­dő­dik, amely­ben Csur­ka kiáll a szi­len­ci­um­ra ítélt Csoó­ri Sán­dor mel­lett és beje­len­ti lemon­dá­sát az elnök­sé­gi tag­ság­ról, vala­mint kilé­pé­sét a író­szö­vet­ség­ből. Sarok­kő ez a levél, mert noha drá­má­i­ban, vala­mint a Nehéz­fiú tör­té­ne­te­it elme­sé­lő tár­cá­i­ban Csur­ka Ist­ván rend­re meg­ír­ja a kádá­ri Magyar­or­szág élhe­tet­len vilá­gát, ám más az, ami­kor vala­ki az iro­da­lom nyel­vén lázad a fenn­ál­ló hely­zet­tel szem­ben és más az is, ami­kor a maga, pőre való­sá­gá­ban, köz­éle­ti tanul­má­nyok­ban, kivé­te­les írói adott­sá­gát szol­gá­lat­ba állít­va teszi meg ugyan­ezt. Annak iga­zo­lá­sá­ra, hogy micso­da jelen­tő­sé­ge volt Csur­ka Ist­ván éle­té­ben az ekkor átélt tör­té­né­sek­nek, áll­jon itt a Hubay-levél egyik kulcsmondata:

Lépé­sem­ben pedig egy éle­te kese­rű pont­já­hoz érke­zett víg­já­­ték-író elszánt­sá­gát látod, aki előtt hir­te­len meg­világosodott vala­mi, s aki ettől kezd­ve saját éle­te e meg­vi­lá­go­so­dás­ból szár­ma­zó erköl­csi paran­csának engedelmeskedik.

A továb­bi­ak­ban mara­dék­ta­la­nul úgy is tett, aho­gyan az erköl­csi parancs ezt meg­kö­ve­tel­te tőle, vagy aho­gyan egy­szer fogal­ma­zott, amint “Fent­ről vezet­ték”. Elég csak meg­néz­ni az 1980-as évek­ben szü­le­tett leg­fon­to­sabb írá­sai címét (A magyar tár­sa­da­lom erköl­csi álla­po­ta, Új magyar önépí­tés, Az elfo­gad­ha­tat­lan rea­li­tás, Közép-Euró­pa hó alatt, Magyar abszur­di­tá­sok – hogy csak néhá­nyat említ­sünk, a tel­jes­ség igé­nye nél­kül), ame­lyek már pusz­tán a címük­kel is kife­je­zik, hogy milyen témá­ban íródtak.

MONORON ÉS LAKITELEKEN MÁR A NEMZET SORSA ÁLL A KÖZÉPPONTBAN

Az Új magyar önépí­tés című tanul­má­nya az 1985-ös mono­ri talál­ko­zó­ra szü­le­tett és amel­lett, hogy már jól fel­is­mer­he­tő­en magán hor­doz­za azt a később álta­lá­nos­sá váló elem­ző-ana­li­zá­ló-szin­te­ti­zá­ló Csur­ka-kéz­je­gyet, amely egye­di volt a magyar a köz­élet­ben, még egy külön­le­ges­ség­gel rendelkezik.

Csur­ka Ist­ván ebben az írá­sá­ban mind­vé­gig és követ­ke­ze­te­sen for­ra­da­lom­ról és sza­bad­ság­harc­ról beszél, ami­kor 1956-ot emlí­ti. Vagy­is nem kiseb­bít­ve Pozs­gay Imre külön­le­ges kiál­lá­sá­nak jelen­tő­sé­gét, ami­kor állam­mi­nisz­ter­ként 1989 ele­jén a rádió adá­sá­ban nép­fel­ke­lés­nek minő­sí­tet­te az addig ellen­for­ra­da­lom­nak titu­lált 1956-ot, ki kell mon­da­ni, hogy Csur­ka Ist­ván már 1985-ben fehé­ren-feke­tén for­ra­da­lom­ról és sza­bad­ság­harc­ról írt és beszélt. Aki isme­ri a tör­té­nel­met, az pon­to­san tisz­tá­ban lehet azzal, micso­da bátor­ság kel­lett ahhoz, hogy ezt leír­ja és fel is olvas­sa a mono­ri találkozón.

Nem kevés­bé kor­szak­al­ko­tó a két évvel később, Laki­te­le­ken elmon­dott beszé­de sem. A Lezsák Sán­dor tanyá­ján fel­ál­lí­tott sátor­ban ismét ő a leg­kér­lel­he­tet­le­nebb. Témá­ja és mon­da­ni­va­ló­ja ter­mé­sze­te­sen ugyan­az, mint ami már a Mono­ron elmon­dott tanul­má­nyá­ban is: a magyar­ság élet-halál har­ca, a nem­zet hero­i­kus küz­del­me a fenn­ma­ra­dá­sért, amely lehe­tet­len lesz, ha nem tudunk vál­toz­tat­ni a sors­kér­dé­se­ink­hez való hoz­zá­ál­lá­suk­hoz. „Anti-kataszt­ró­fa-prog­ra­mot” hir­det, amely­nek közép­pont­ja a magyar meg­ma­ra­dás. Ter­mé­sze­te­sen Tri­a­non és 1956 ebben az írá­sá­ban is vezérfonal.

De nem hátborzongató‑e, ha 35 év múl­tán fel­idéz­zük, hogy miként fogal­ma­zott Csur­ka Ist­ván Laki­te­le­ken, a Lezsák-tanyán? Két rövid rész­let áll­jon itt ebből a vitaindítóból:

A sze­münk lát­tá­ra írja át a gyer­me­ke­ink tuda­tát egy ide­gen kéz, és nekünk sza­vunk sincs hoz­zá. A sze­münk lát­tá­ra teszik gyer­me­ke­ink vál­lá­ra apá­ink elkö­ve­tett és el sem köve­tett bűne­it egy bizo­nyos prog­resszió nevé­ben, és a nép ártat­lan gyer­me­ke mire fel­nő, meg­ta­nul­ja tit­kol­gat­ni magyar voltát.

Örö­kös véde­ke­zés­be szo­rult nem­zet let­tünk és most már ott tar­tunk, hogy még ennek a védeke­zésünknek a jogo­sult­sá­ga is sok oldal­ról meg­kér­dő­je­lez­te­tik. Már-már magunk is elbizonytalano­dunk, hogy vajon jogosult‑e és megfelel‑e egy álta­lánosan elfo­ga­dott­nak lát­szó, fel­ol­dó­dó, nem­zet­kö­zi­e­sü­lő világ­ten­den­ci­á­nak a mi keser­ves, ma­gyarként való magyar véde­ke­zé­sünk; hogy nem vagyunk‑e ósdi naci­o­na­lis­ták és kor­sze­rűt­len kop­pány­ko­dó mély­ma­gya­rok, ami­kor magyar­ként véd­jük és rej­te­get­jük magun­kat magunk elől és a ránk váró vég­zet elől.

Vál­to­zott vala­mi azóta? Ide­bent sze­ren­csé­re igen, 2010 óta nem­ze­ti kor­mány­zás van, amely­ben nem csu­pán magya­rok lehe­tünk vég­re, de sze­ren­csé­re büsz­ke magya­rok is. Leg­alább a saját köre­ink­ben már nem szá­mí­tunk “kosze­rűt­len­nek” és “kop­pány­ko­dó mély­ma­gyar­nak”, ha a nem­ze­ti sors­kér­dé­sek­ről szó­lunk. Ez is nagy ered­mény. Ami viszont a körü­löt­tünk lévő vilá­got ille­ti, ott oly­annyi­ra nem vál­to­zott sem­mi, hogy Csur­ka Ist­ván ma épp­úgy meg­ír­hat­ná a fen­ti soro­kat, mint tet­te azt 1987-ben. Vagy­is magyar éle­tünk, magyar jövőnk most is veszély­ben van.

Csur­ka Ist­ván laki­te­le­ki tanul­má­nyá­nak zár­sza­va pedig ma már sok­szor idé­zett szállóige:

„Ha zász­ló­vi­vő­nek nem is, golyó­fo­gó­nak talán megfelelek.”

"Becsületbeli ügy" néven futott a MIÉP kampánya a kettős állampolgárságért 2004 őszén. Csurka István itt éppen Szegeden mond beszédet, támogatva a határon túli nemzettársaink kettős állampolgárságát. Bár Gyurcsányék miatt akkor még nem sikerült, a Fidesz 2010-ben elsők között adta meg az állampolgárságot és a szavazati jogot az elszakított területeken élő magyaroknak. <br /> Fotó: MTI/Németh György

“Becsü­let­be­li ügy” néven futott a MIÉP kam­pá­nya a ket­tős állam­pol­gár­sá­gért 2004 őszén. Csur­ka Ist­ván itt éppen Sze­ge­den mond beszé­det, támo­gat­va a hatá­ron túli nem­zet­tár­sa­ink ket­tős állam­pol­gár­sá­gát. Bár Gyur­csány­ék miatt akkor még nem sike­rült, a Fidesz 2010-ben elsők között adta meg az állam­pol­gár­sá­got és a sza­va­za­ti jogot az elsza­kí­tott terü­le­te­ken élő magya­rok­nak.
Fotó: MTI/Németh György

EGYSÉGES ÉLETMŰVET ÉPÍTETT

Ez is klasszi­kus, csur­kai meg­nyi­lat­ko­zás, amely magán hor­doz­ta a váte­szi voná­so­kat. Való­ban az lett, a nem­ze­ti oldal golyó­fo­gó­ja. De ennél jóval több is: a népi el­lenzék egyik első szá­mú alak­ja, iga­zi szel­le­mi vezér­egyé­ni­ség, a nem­zet élő lel­ki­is­me­re­te! A magyar sors külön­le­ges sajá­tos­sá­ga, hogy éppen, mert a nem­zet lel­ki­is­me­re­te volt, kel­lett meg­él­nie a több­szö­ri szi­len­ci­u­mot, a sze­mé­lye ellen irá­nyu­ló nem­te­len, aljas váda­kat, a dur­va mel­lő­zést, fél­re­ma­gya­rá­zást, a pál­for­du­lá­so­kat, elha­gya­tást, illet­ve a for­rás­meg­je­lö­lés nél­kü­li esz­me­lo­pá­so­kat is. Ez utób­bi­ak­ban leg­in­kább a ma már Gyur­csánnyal közös párt­lis­tán lévő Job­bik jeles­ke­dett. Ez a magá­ra hagyott­ság egy­aránt igaz az író­ra és a poli­ti­kus­ra is, már ha ez a ket­tő egy­ál­ta­lán elvá­laszt­ha­tó egymástól.

Ale­xa Károly sze­rint nem választ­ha­tó el és 2012-es Csur­ka-emlék­írá­sá­ban meg is indo­kol­ta, miért:

Morog­tam rá, de nem res­tell­tem beis­merni, hogy megint és megint és újfent iga­za van, lett, bejött, amit elő­re jel­zett. Azt mond­ják most, hogy meg­halt: egész éle­te merő sze­rep­vál­ság volt. Poli­ti­kus, író, pub­li­cis­ta? Soha egy­sé­ge­sebb élet­mű, mert rend volt ben­ne, a lel­ké­ben. Ezért lehe­tett támad­ha­tat­lan, noha min­dig és min­den irány­ból lőt­tek rá egész éle­té­ben. Vagy vissza­lőt­tek. Oly mind­egy. Írá­sai a Magyar Fórum­ban az új Magyar­or­szág tör­té­ne­té­nek leg­hi­te­le­sebb kró­ni­kás darabjai.

Teli­ta­lá­lat Ale­xa Károly jel­lem­zé­se. Élet­mű­ve egy­sé­ges­sé­gé­re mi sem jel­lem­zőbb, mint az, hogy az 1956-ban, még a for­ra­da­lom előtt írt egyik leg­el­ső novel­lá­já­ban – A mély­ség ván­do­ra – a főhős, Pász­tor Mihály a tör­té­net végén, a magyar nép­lé­lek­nek oly’ sokat jelen­tő déli harang­szó fel­csen­dü­lé­se­kor Nagy­sza­lon­tán „szen­de­rül el”. Koránt­sem vélet­le­nül. Vagy­is iro­dal­mi szin­ten már ekkor meg­je­le­nik Csur­ká­nál a Tri­a­non kér­dés­kö­ré­re való uta­lás, amely aztán követ­ke­ze­te­sen vissza­kö­szön, nem csu­pán az írói, de a poli­ti­ku­si tény­ke­dé­sé­ben is, akár a fel­vi­dé­ki magyar­ság védel­mé­ben meg­írt Kutya­szo­rí­tó miatt meg­hur­colt Duray Mik­lós és Csoó­ri Sán­dor mel­let­ti kiál­lást, akár a romá­ni­ai falu­rom­bo­lás elle­ni tün­te­tést, akár a lélek­eme­lő MIÉP-es Tri­a­non-meg­em­lé­ke­zé­se­ket néz­zük. Ebben is egy­sé­ges és követ­ke­ze­tes a Csur­ka-élet­mű, író­ként, köz­író­ként és poli­ti­kus­ként is.

IGAZSÁGAI ÁTTÖRTÉK A HALLGATÁS FALÁT

Még egy dol­got fon­tos leszö­gez­ni. Csur­ka Ist­ván a rend­szer­vál­to­zás utá­ni, meg­al­ku­vást nem isme­rő har­ca során lát­szó­lag gyak­ran kény­sze­rült a vesz­tes sze­rep­kö­ré­be… Ha úgy vesszük, itt is egy­sé­ges­ség van, hiszen író­ként is és poli­ti­kus­ként is ez a lát­szó­la­gos sors jutott neki. Darab­ja­it nem ját­szot­ták, még a koráb­ban rend­kí­vü­li siker­rel futó­kat is vég­ér­vé­nye­sen levet­ték a műsor­ról. Poli­ti­kus­ként lét­re­ho­zott élet­mű­ve, a MIÉP pedig 2002 után töb­bé nem jutott a Par­la­ment­be, és a nem­zet­el­le­nes főso­dor vég­leg mar­gi­na­li­zál­ta, elhallgatta.

Még­is, mind­ezek elle­né­re is csak lát­szó­la­gos Csur­ka vere­sé­ge. Való­já­ban ő a győz­tes, ugyan­is mind­az, ami­ért író­ként és poli­ti­kus­ként küz­dött, ami­ért a MIÉP-et élet­re hív­ta, meg­va­ló­sul­ni lát­szik. Cél­ja az volt, hogy Magyar­or­szág sor­sa a magya­rok kezé­be kerül­jön, hogy a nem­zeti érzü­le­tű, keresz­tény értel­mi­ség és közép­osz­tály előtt – amely min­dig is a MIÉP leg­főbb bázi­sa volt – vég­re felcsillan­jon a ked­ve­ző jövő képe. Az elmúlt 12 év ese­mé­nyei egy­ér­tel­mű­en erre­fe­lé mutat­nak, elin­dul­tunk ezen az úton.

Emel­lett Csur­ka Ist­ván­nak meg­ada­tott, hogy éle­te utol­só pil­la­na­tá­ig írjon, még­hoz­zá úgy, aho­gyan mind­vé­gig tet­te.  Sza­ba­don, nyíl­tan, őszin­tén, ker­te­lés nél­kül – a nem­zet érde­ké­ben, tovább épít­ve ezzel “egy­sé­ges élet­mű­vét”. Mind­ezt nagy­sze­rű­en vissza­ad­ja Domon­kos Lász­ló Csur­ka című kivá­ló monog­rá­fi­á­ja is, amely már az író halá­la után látott nap­vi­lá­got, s amely­ből egyes ese­mé­nyek hát­te­re is jól kiolvasható.

ZAJLIK A CSURKA-RENESZÁNSZ

„Meg­halt Csur­ka!” – mond­ta a tele­fon­ba zilált han­gon ked­ves bará­tom azon a tíz évvel ezelőt­ti, szom­bat reg­ge­len, 2012. feb­ru­ár 4‑én. Igen, saj­nos ez igaz, bio­ló­gi­ai érte­lem­ben való­ban meg­halt és immá­ron tíz éve nincs közöt­tünk. Ám szel­le­mi érte­lem­ben tovább­ra is él.

Öröm­mel nyug­táz­hat­juk, hogy kez­de­tét vet­te egy jó érte­lem­ben vett “Csur­ka-rene­szánsz”. Egy­re töb­bet hivatkoz­nak rá a tör­té­né­szek, kor­társ írók, elem­zők, köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gek és a nem­ze­tért aggó­dó egy­sze­rű embe­rek. S amíg az ele­jén csak fél­ve, bátor­ta­la­nul idéz­ték egy-egy gon­do­la­tát, újab­ban egy­re több­ször és töb­ben isme­rik el azon igaz­sá­ga­it, ame­lye­ket – ami­kor még sze­mé­lye­sen ő mond­ta ki – talán keve­seb­ben hal­lot­tak meg a kel­le­té­nél. Pedig való­ban min­dent látott, átlá­tott és meg­ne­vez­te azt is, hogy mit kell ten­ni a magyar jövő érdekében.

Az 1987-es lakiteleki találkozó 20. évfordulóján az "alapító atyák", így Csoóri Sándor (középen) és Csurka István is nagy örömmel köszöntötték Orbán Viktort, a Fidesz elnökét, aki szintén tisztelettel üdvözölte a rendszerváltó politikusokat.<br /> Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Az 1987-es laki­te­le­ki talál­ko­zó 20. évfor­du­ló­ján az “ala­pí­tó atyák”, így Csoó­ri Sán­dor (közé­pen) és Csur­ka Ist­ván (a kép jobb olda­lán) is nagy öröm­mel köszön­töt­ték Orbán Vik­tort, a Fidesz elnö­két, aki szin­tén meg­kü­lön­böz­te­tett tisz­te­let­tel üdvö­zöl­te a rend­szer­vál­tó poli­ti­ku­so­kat.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

2007-ben tar­tot­ták a Laki­te­le­ki Talál­ko­zó 20. évfor­du­ló­ját. Lezsák Sán­dor szer­ve­zé­sé­ben ismét össze­jöt­tek a “laki­te­le­ki ala­pí­tó atyák”, a tra­gi­ku­san fia­ta­lon elhunyt Csen­gey Dénes kivé­te­lé­vel tel­jes lét­szám­ban. Ott volt még az idő­köz­ben saj­nos szin­tén elhunyt Csoó­ri Sán­dor, Feke­te Gyu­la és Für Lajos is. És per­sze, Csur­ka Ist­ván. Talán ott kris­tá­lyo­so­dott ki vég­le­ge­sen az a tény, hogy a nem­ze­ti oldal­nak össze kell fog­nia, s végül ez a fel­is­me­rés hoz­ta meg 2010-ben a két­har­ma­dos győ­zel­met. Ebben hatal­mas sze­re­pe volt Csur­ka Ist­ván­nak, aki az ese­mény­re 2007 nya­rán meg­ír­ta tanul­má­nyát, amely­nek – hason­ló­an az 1980-as évek­ben szü­le­tett elem­zé­se­i­hez – már a címe is beszé­des: A kilá­ba­lás for­ga­tó­köny­ve. Ebben írta az alábbiakat:

A vál­to­zást két lép­cső­ben kell vég­re­haj­ta­ni. Mert más­kép­pen már nem lehet. Az ellen­ál­lás és külö­nö­sen a for­ra­da­lom min­den for­má­já­ról le kell mon­da­nunk. A nem­zet kor­fá­ja vésze­sen öreg, az ifjú­ság vékony és meg­osz­tott, a fél­re­ne­ve­lés ered­mé­nyes volt, és még ma is nagy erő­vel folyik. Egy olyan új világ­ba érkez­tünk, amely­ben a fele­lős­ség­vál­la­lás isme­ret­len foga­lom, s a nem­zet nem érték. Csak egy vékony réteg­ben élnek még esz­mé­nyek, de ez a vékony réteg még magá­val tud­ja ragad­ni a töme­get. A magyar­ság, mint esz­mény még­is erő­sebb és parázs­lóbb a lel­kek­ben, mint gon­dol­nánk. Ezért az első lép­cső­ben, amint az az eddi­gi­ek­ből kide­rül, vilá­gos két­har­ma­dos válasz­tá­si győ­zel­met kell elér­ni. A máso­dik lép­cső­ben pedig ennek a két­har­ma­dos válasz­tá­si győ­ze­lem­nek a bir­to­ká­ban rend­szer­vál­tást kell végrehajtani.

Reá­li­san fel­mér­ve a hely­ze­tet ma nincs más lehe­tő­sé­ge a magyar tár­sa­da­lom­nak, a nem­ze­ti közép­nek, a haza­sze­re­tő pol­gár­nak és ple­be­jus­nak, a radi­ká­lis mié­pes­nek, mint a Fidesz köré cso­por­to­sul­va, saját prog­ra­mun­kat nem fel­ad­va kivív­ni a közös válasz­tá­si győ­zel­met. A Fidesz­nek pedig nyil­vá­nos­sá kell ten­nie, hogy vállalja‑e ezt meg­újí­tást, az új alkot­mányt, az új válasz­tá­si rend­szert. Tuda­to­san és nyil­vá­no­san vál­lal­ni kell az együtt­mű­kö­dést olya­nok­kal – becsü­le­tes magya­rok­kal, keresz­té­nyek­kel – akik­kel a libe­rá­lis hata­lom tilt­ja az együtt­mű­kö­dést. Fel kell ismer­ni az ebben rej­lő hatal­mas erőt.

(Csur­ka Ist­ván: A kilá­ba­lás for­ga­tó­köny­ve – Bala­ton­ede­rics, 2007)

Csur­ka Ist­ván lát­ta elő­re, hogy mi kell a magyar élet meg­in­du­lá­sá­hoz. A két­har­ma­dos nem­ze­ti több­sé­gű kor­mány­zás lehe­tő­sé­ge, amely­ben per­sze a Fidesz­nek mar­kán­san vál­lal­nia kell azt a tör­té­nel­mi kül­de­tést, ame­lyet egy ilyen lehe­tő­ség meg­te­remt számára.

Ami­kor most, immá­ron tizen­két év két­har­ma­dos kor­mány­zás után vissza­te­kin­tünk, elmond­ha­tó, hogy a Fidesz mél­tó­nak bizo­nyult a biza­lom­ra, ugyan­is a leg­fon­to­sabb kér­dé­sek­ben betel­je­sí­tet­te tör­té­nel­mi kül­de­té­sét és meg­cse­le­ked­te, amit meg­kö­ve­telt a haza. Csur­ka Ist­ván poli­ti­ku­si nagy­sá­gát és nem­ze­te irán­ti fel­tét­len elkö­te­le­ző­dé­sét mutat­ja a tény, misze­rint saját párt­ja, a MIÉP törek­vé­se­it is a magyar érde­kek alá helyez­te, és min­dent meg­tett azért, hogy a két­har­ma­dos győ­ze­lem meg­va­ló­sul­jon. Az ter­mé­sze­te­sen már a Fidesz-kor­má­nyok mun­ká­já­nak elis­me­ré­se, hogy a 2010-ben ara­tott alkot­má­nyo­zó több­sé­gű győ­zel­met újabb két két­har­ma­dos siker követte.

A magyar megmaradás, az "új, magyar önépítés", amiért Csurka István, mint író, majd mint a Magyar Igazság és Élet Pártjának (MIÉP) elnöke küzdött, 2010 óta lassanként végre megvalósul. <br /> Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

A magyar meg­ma­ra­dás, az “új, magyar önépí­tés”, ami­ért Csur­ka Ist­ván, mint író, majd mint a Magyar Igaz­ság és Élet Párt­já­nak (MIÉP) elnö­ke küz­dött, 2010-ben vég­re még­is­csak kez­de­tét vet­te.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

“NINCS MÁS ÚT, CSAK A MAGYAR ÚT”

Amennyi­ben Csur­ka Ist­ván külön­le­ges köz­éle­ti élet­út­ját érté­kel­ni sze­ret­nénk, sze­ren­csé­re könnyű hely­zet­ben vagyunk. Nincs szük­ség arra, hogy ilyen-olyan szem­pon­tok alap­ján magunk von­junk mér­le­get a nem­ze­ti oldal szá­má­ra vég­ér­vé­nye­sen meg­ke­rül­he­tet­len Csur­ka-élet­mű­ről, ugyan­is a drá­ma­író meg­tet­te ezt egyik utol­só művé­ben. A saj­ná­la­tos módon viszony­lag kevés vissz­han­got kivál­tó, ám annál fon­to­sabb Dr. Utó­lag vissza­em­lé­ke­zé­se című esszé­je 2010-ben jelent meg. Akkor, ami­kor a nem­ze­ti oldal két­har­ma­dos győ­zel­me már meg­szü­le­tett és min­den remé­nye meg­volt annak, hogy az alkot­má­nyo­zó több­ség bir­to­ká­ban meg­in­dul az “új, magyar önépí­tés”. Mind­ezek fényé­ben ő maga a követ­ke­ző­kép­pen érté­kel­te saját, köz­éle­ti mun­kás­sá­gát és fogal­maz­ta meg annak esszenciáját:

Köszö­nök min­dent a tár­sak­nak, az önfel­ál­do­zók­nak, a sze­ré­nyek­nek és a tal­pa­sok­nak, a kitar­tók­nak és a hívők­nek. Esz­mé­ink, vál­la­lá­sunk, hitünk átszű­rő­dött egy másik nem­ze­dék­be és most azok áll­nak helyt – talán – a glo­ba­liz­mus meg­úju­ló tor­ná­dói alatt, akik akkor ellen­fe­le­im vol­tak, s aki­ket fia­tal­sá­guk is a másik oldal­ra sodort. De az idő, a sors igaz­sá­got tett. Ha úgy nem is, ahogy elkép­zel­tük és vár­tuk, mert úgy már nem is lehet, ha sok­kal nehe­zebb körül­mé­nyek között is, egy szin­te hábo­rú­san porig rom­bolt hazá­ban, még­is újra meg­in­dul az élet.

Nehéz kimon­da­nom, mert félek az elfo­gó­dott­ság­tól: a magyar élet. Most már nincs más út, csak a magyar út. A töb­bi pedig nem szá­mít, vagy aho­gyan Tömör­kény Ist­ván, árví­zi men­té­sen ingyen dol­go­zó tiszai sze­gény embe­re mond­ja: „nem szá­mos, nem urak­nak történt.

(Csur­ka Ist­ván: Dr. Utó­lag vissza­em­lé­ke­zé­se – 2010)

Tíz évvel ezelőtt bekö­vet­ke­zett halá­la után néhány nap­pal a fen­tebb már idé­zett kivá­ló író, pub­li­cis­ta, Ale­xa Károly a követ­ke­zőt mond­ta róla:

Azon tűnő­döm most, a halál­hí­rét véve, hogy vajon nem ő, ez a nagy magyar író volt‑e az ezred­for­du­ló leg­oko­sabb embe­re a magyar poli­ti­kai életben?

Amit Ale­xa Károly akkor még csak kér­de­zett, azt tíz évvel a halá­la után immá­ron kije­len­tő mód­ba tehet­jük: a leg­oko­sabb volt, de leg­alább­is min­den­kép­pen a leg­oko­sab­bak közül való és biz­to­san a nem­ze­tét leg­job­ban fél­tők egyi­ke. Vegyük le pol­ca­ink­ról érték­ál­ló műve­it, ame­lyek nél­kü­löz­he­tet­len olvas­má­nyok a magyar közel­múlt iránt érdek­lő­dők­nek, s ame­lyek­ből nem csu­pán magyar­sá­gun­kat erő­sít­het­jük meg, de köze­lebb kerül­he­tünk annak meg­ér­té­sé­hez is, hogy mi tör­tént ezzel a nem­zet­tel a rend­szer­vál­to­zás korá­ban, miért sik­lott fél­re két évti­ze­den keresz­tül a nagy remé­nyek­kel várt “új, magyar önépí­tés”.

Veze­tő kép: Csur­ka Ist­ván író, a MIÉP elnö­ke 2002-ben. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

For­rás: pes​tis​ra​cok​.hu