Nép­szo­ká­sa­ink is pusz­tu­ló­ban: a halál vált köz­pon­ti rituálénkká

Lako­da­lom, keresz­te­lő, teme­tés, bálok – csu­pán néhány ese­mény, amely az elmúlt idő­szak­ban a pan­dé­mia hatá­sá­ra tel­jes­ség­gel átfor­má­ló­dott. Ami a jár­vány első évé­ben tilos volt, az a máso­dik évben a lazí­tá­sok elle­né­re sem maradt biza­lom­ger­jesz­tő az embe­rek sze­mé­ben, így las­sacs­kán elve­szett a sors­for­du­lók jelen­tő­sé­ge: már nem közös­ség­épí­tés cél­já­ból ragasz­ko­dunk szo­ká­sa­ink­hoz. Balázs Lajos nép­rajz­ku­ta­tó­val össze­gez­tük 2021-et, amely­ről úgy véle­ke­dett, ritu­á­lék terén a halál került elő­tér­be. Módo­sí­tot­ta a teme­tés és elbú­csú­zás miként­jét, elsza­kí­tot­ta egy­más­tól az élő­ket és hol­ta­kat, a mél­tó elkö­szö­nés eltör­lé­sé­vel pedig mély űrt és szo­mo­rú­sá­got hagyott maga után.

Közel 50 éven át kutat­ta Csík­szent­do­mo­ko­son az embe­ri élet sors­for­du­ló­it – a sok­éves mun­ka arról tanús­ko­dik, hogy szen­ve­déllyel űzte fog­lal­ko­zá­sát. Hogyan talált hivatására?

Édes­apá­mat 1952-ben kulák­nak nyil­vá­ní­tot­ták, ezzel együtt engem „kulák­gyer­mek­nek”, ami rop­pant­mód beár­nyé­kol­ta értel­mi­sé­gi­vé válá­so­mat, ren­ge­teg bot­lasz­tót hen­ge­rí­tett elém: 1953-ban
alig egy hete jár­tam a hete­dik osz­tály­ba, ami­kor elta­ná­csol­tak az isko­lá­ból. Amíg taná­ri dip­lo­má­hoz jutot­tam, szin­te min­dent elkö­vet­tek elle­nem, hogy ne tanul­has­sak. Sokat kín­lód­tak a szü­le­im, külön­fé­le bead­vá­nyok­kal for­dul­tak az ille­té­ke­sek felé, így nagy nehe­zen sike­rült elin­téz­ni­ük, hogy fel­ve­gye­nek magántanulónak.

Később Bras­só­ban, majd Buka­rest­ben tanul­tam tovább, ösz­tön­dí­jas diák­ként. Miu­tán elvé­gez­tem az egye­te­met, Balán­bá­nyán taní­tot­tam, ekkor figyel­tem fel a domo­ko­si külön­le­ges szo­kás­vi­lág­ra. Kez­det­ben egyéb­ként jog­ra készül­tem, két­szer is fel­vé­te­liz­tem a kolozs­vá­ri egye­tem­re, de egy­szer 8.50-es, másod­szor 9.25-ös átlag­gal uta­sí­tot­tak vissza, így jutot­tam Buka­rest­be, ahol egy nagy­sze­rű, román nem­ze­ti­sé­gű pro­fesszor foga­dott bizal­má­ba, és ezzel együtt saját népem tör­té­ne­té­nek, nép­raj­zá­nak kuta­tá­sá­ra ösztökélt.

Már gyer­mek­ko­rom­ban lát­tam lako­dal­mat, lát­tam teme­tést, és ahogy a gyer­me­kek szok­ták, hall­ga­tóz­tam én is a szü­le­tés körül. Fia­tal­ként fel­fi­gyel­tem arra, hogy mennyi­re rend­ben és sza­bály­sze­rű­en tör­tén­nek a dol­gok körü­löt­tem, és fel­ve­tő­dött ben­nem a kér­dés, hogy ezek­nek a szo­ká­sok­nak a sza­bá­lyát ki alkot­ta, hol tanul­ják az embe­rek – elkezd­tem tehát érdek­lőd­ni az ember más­fé­le tör­té­nel­me iránt.

Emlék­szem, a szo­ká­sok­ról írtunk dol­go­za­tot, ami­kor a pro­fesszor meg­kér­dez­te tőlem romá­nul, hogy nálunk ezt miként élik meg az embe­rek, és elszé­gyell­tem magam, mert nem tud­tam vála­szol­ni neki. Nem ismer­tem a hagyo­má­nya­in­kat, ezért is kezd­tem olvas­ni azok­ról. A pro­fesszo­rom meg­lá­tott ben­nem vala­mit, és büsz­ke volt arra, hogy van egy magyar tanít­vá­nya – neki köszön­he­tő­en jutot­tam be az Aka­dé­mia könyv­tá­rá­ba is, ahol az epo­szok­kal is megismerkedhettem.

A nagy népek epo­sza­it az álla­mi könyv­tár­ban magyar nyel­ven olvas­hat­tam el, ezek­ben talál­koz­tam a halál kér­dé­sé­vel, a házas­ság­gal, és meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nem egy újabb kér­dés, még­hoz­zá az, hogy lehet‑e az ember­nek a tör­té­ne­lem­től elvo­nat­koz­ta­tott, más­faj­ta tör­té­ne­te? Az egész éle­te­met meg­ha­tá­roz­ta abbé­li kíván­csi­sá­gom, hogy a hábo­rús tár­sa­da­lom­szer­ve­zés mel­lett lehet‑e az ember lel­ké­nek, tuda­tá­nak, szen­ve­dé­lye­i­nek, érzé­se­i­nek is tör­té­ne­te? Eze­ket nevez­tem én az ember lát­ha­tat­lan tör­té­nel­mé­nek, ami­ket évti­ze­de­ken át szen­ve­dé­lye­sen kutattam.

A szo­ká­sok cél­ja, hogy az ember tar­toz­zon vala­ho­va – bar­lang­la­kó mivol­tun­kat azzal vet­kőz­tük le, hogy rend­sze­rez­tük az éle­tün­ket. Önnek mi volt a szán­dé­ka a helyi szo­kás­vi­lág fel­tá­rá­sá­val és bemu­ta­tá­sá­val?

A gereb­lye helyett az ásót válasz­tot­tam, és marad­tam 45 éven keresz­tül Csík­szent­do­mo­ko­son: a fel­szín meg­moz­ga­tá­sa helyett mély­re ásva keres­tem a szü­le­tés, pár­vá­lasz­tás, házas­ság, halál lel­ki, szel­le­mi gyö­ke­re­it, így fed­tem fel ren­ge­teg olyan tit­kot, rítust és szo­kást, amit a szak­ma nem iga­zán vett ész­re.
Kuta­tói elvem, hogy sen­ki sem iszik H₂O‑t; kút­vi­zet, for­rás­vi­zet, csap­vi­zet, palac­ko­zott vizet viszont igen. Sok­fé­le víz talál­ha­tó körü­löt­tünk, mind­egyik kép­le­te a H₂O, még­is mind­ahány­nak más az íze – ha egé­szé­ben és rész­le­te­i­ben is meg akar­tam ismer­ni vala­mit, ezt a mód­szert alkalmaztam.

Kiala­kult az a kép­ze­tem, hogy a szo­ká­sa­ink olya­nok, mint az alkot­mány: a tár­sa­dal­mat szer­ve­zik, az embert a tár­sa­da­lom­ban elhe­lye­zik, és sza­bá­lyoz­zák az egyén és a közös­ség éle­tét, viszony­rend­sze­rét. Egy­re inkább fog­lal­koz­ta­tott az ember szel­le­mi-lel­ki ver­ti­ká­lis fel­emel­ke­dé­se, kive­tü­lé­se. Tud­ni akar­tam, hogy több ezer évvel ezelőtt mi tet­te az embert ember­ré. Val­lá­sos nevel­te­té­sem foly­tán elis­mer­tem, és elfo­gad­tam, hogy Isten terem­tet­te, de vala­hol érez­tem, hogy azzal, hogy lét­re­hoz­ta, és lel­ket lehelt belé, magá­ra is hagy­ta, hogy men­jen, és talál­ja fel magát a ter­mé­szet­ben. Ezért az ember­nek szük­sé­ge volt arra, hogy figyel­je, ami körü­löt­te tör­té­nik, ért­se az állat- és növény­vi­lág alakulását.

Az agy fej­lő­dé­sé­nek köszön­he­tő­en jött rá az egy­ko­ri bar­lang­la­kó, hogy más­kép­pen kel­le­ne gyer­me­ket nem­ze­nie és szül­nie, mint az állat­nak, és más­kép­pen kel­le­ne meg­hal­nia is, mint az állat­nak – a fej­lő­dés kul­tú­rát terem­tett, ami rítu­so­kat és szer­tar­tá­so­kat hozott az éle­té­be, és
ezek­nek köszön­he­tő­en foko­za­to­san kiala­kult a sors­for­dí­tó ese­mé­nyek közös­ség­gel való köz­lé­sé­nek a funk­ci­ó­ja. Az embert innen­től kezd­ve már nem­csak a vadá­szat és gyűj­tö­ge­tés haj­tot­ta, hanem egy más­faj­ta szel­le­mi kap­cso­lat kiala­kí­tá­sa a kör­nye­ze­té­vel, a világ­gal: tör­zsek­ben élve is kom­mu­ni­kál­ni­uk kel­lett egy­más­sal azt, ha gyer­me­kük szü­le­tett, vagy azt, hogy egy fér­fi és egy nő páro­so­dott, aho­gyan azt is, hogy meg­halt vala­ki közülük.

A sors­for­du­lók tehát nem az egyén­ről szól­nak, mond­hat­ni kapocs­ként működ­nek őse­ink és köz­tünk. Szük­sé­günk van arra, hogy a szo­ká­sok közös­ség­gé for­mál­ja­nak bennünket?

A sors­for­du­lók nem az egyén­ről szól­nak csu­pán, noha egyén­cent­ri­kus­nak tűn­nek, hanem a közös­ség­ről is, mert a közö­ség is érde­kelt az egyén sor­sá­nak ala­ku­lá­sá­ban. Ez a kapocs tár­sa­da­lom­szer­ve­ző elv­ként műkö­dött sok ezer éven át, és ma is hat éle­tünk­re. Ezek­nek köszön­he­tő­en ren­del­ke­zünk a meg­ha­tá­ro­zó fizi­kai, lel­ki, szel­le­mi, visel­ke­dé­si arcu­la­tunk­kal, ész­já­rá­sunk­kal, eze­ket örö­köl­tük, és sem­mi­vel sem alább­va­lók tár­gyi vilá­gunk ele­me­i­vel szem­ben. Ezek által vagyunk fel­is­mer­he­tő­ek és érde­kel­tek is önazonosságunkban.

A szé­kely-magyar­ság sors­for­du­ló­i­hoz kap­cso­ló­dó szo­ká­so­kat vizs­gál­tam éle­tem folya­mán, és úgy vélem, ez a népes­ség több min­dent hozott szel­le­mi, lel­ki tarisz­nyá­já­ban, több ezer évnyi élet­te­ré­ből, mint mások. Noha a kul­tú­ra meg­íté­lé­sé­ben nem hasz­nál­nak mér­ték­egy­sé­ge­ket, még­is azt gon­do­lom, hogy Csík­szent­do­mo­kos népe olyan, mint ami­re a lati­nok azt mond­ták, hogy Pri­ma inter pares. Első az egyen­lők között, mert több min­dent meg­őr­zött a letűnt korok rítu­sa­i­ból, mert szük­sé­gét érez­te
a szer­ve­zett élet­nek. Mind­ez össze sem hoz­ha­tó mások fel­ső­ren­dű­sé­get reven­di­ká­ló gőg­jé­vel. Mi magun­kat művel­tük a magunk számára.

Néhány pél­dát emlí­te­nék a sok­ból. Nekünk, magya­rok­nak már a hon­fog­la­lás előtt kifor­rott beava­tá­si kul­tú­ránk volt. Csík­szent­do­mo­kos pél­dá­ul erre támasz­kod­va mági­kus rítu­sok­kal men­tet­te meg magát a szét­hul­lás­tól. Mivel magya­ráz­ha­tó, hogy itt az újszü­löt­tet máig három­szor avat­ják be? Három­szor kerü­lik meg vele a ház köze­lé­ben lévő útszé­li kereszt­fát, köz­ben imád­koz­nak. Aztán követ­ke­zik a temp­lo­mi keresz­te­lő, ahol a papi szer­tar­tás után az édes­anya meg­ke­rü­li gyer­me­ké­vel az oltárt, és a fejét hoz­zá­érin­ti; majd az ott­ho­ni ünnep­ség, ami­kor a kereszt­anya a gyer­me­ket bete­szi az asz­tal alá, és így átad­ja a másik felén keresz­ténnyé ava­tott gyer­me­két váró anyának.

A meny­asszony­nak is meg kel­lett kerül­nie az oltárt, fejét hoz­zá kel­lett érin­te­nie ugyan­ah­hoz a pont­hoz, mint a keresz­te­lői cere­mó­nia végez­té­vel a cse­cse­mő­nek. És végül, miért kerí­tik meg égő gyer­tyá­val a hal­dok­lót három­szor, a fejé­től kezd­ve, ami­kor még nem halott, de már nem is él? Ilyen­kor imád­ko­zik fölöt­te a „meg­ke­rí­tő asszony”, majd a hal­dok­ló nevé­ben szól a lélek­hez: „Menj ki én lel­kem a test­ből, fogad­jon az Úr Jézus a kar­jai közé, sza­ba­dít­son meg a sátán­tól, hogy ne hág­has­son meg!”. Úgy gon­do­lom, egye­dü­li nép­rajz­ku­ta­tó vagyok, aki ezt le is fény­ké­pez­het­te. Ez a rítus­moz­za­nat magá­ban is meg­ér­te, hogy 45 éven át jár­tam ide, és hasz­nál­tam az ásót. Nem dobá­ló­zok könnyel­mű­en a követ­kez­te­té­sek­kel, ám itt meg­koc­káz­ta­tom azt a fel­te­vé­se­met, hogy ebben a rítus­ban a lélek­ér­tel­me­zés magas fokát lát­hat­tam, és azt is, hogy a szent­do­mo­ko­si szé­kely-magyar két­szer teme­ti a halott­ját: elő­ször a lel­két, aztán a testét. 

Nem rész­le­tez­he­tem a három beava­tó rítust, köny­ve­im­ben meg­ta­lál­ha­tók, csu­pán egy motí­vum­ra hívom fel a figyel­met, ami­nek idő­sze­rű üze­ne­te két­ség­te­len: a kör motí­vum­ra, amely az egye­te­mes kul­tú­ra egyik leg­ősibb, talán a kenyér­hez mér­he­tő motí­vu­ma. A gyer­mek­kel kör­be­jár­ják a ház­hoz közel álló kereszt­fát, az oltárt, az ott­ho­ni asz­talt, a meny­asszonnyal az oltárt, a hal­dok­lót gyer­tya­láng­gal jár­ják kör­be, „hogy oda­tar­to­zó legyen!” Vala­mennyi spi­ri­tu­á­lis kör. Ne hagy­ja el sem csa­lád­ját, ame­lyik­be bele­szü­le­tett, ne legyen hűt­len maga ala­pí­tot­ta csa­lád­já­val, közös­sé­gé­vel, hazá­já­val szem­ben. „Ne csám­bo­rog­jon a nagy­vi­lág­ban, az után kutat­va, ami­ről alig tud valamit.”

Legyen leg­fon­to­sabb élet­te­re a csa­lád, leg­fon­to­sabb értel­me az élet­nek a gyer­mek, aki­ért dol­goz­ni, alkot­ni kell, leg­fon­to­sabb tár­sa­dal­mi kötő­dé­sei a rokon­ság, koma­ság, kereszt­szü­lő­ség. Mind­ezek az egyé­ni és közös­sé­gi élet lét­biz­ton­sá­gá­nak garanciái.

Több­sé­günk még­is elcsám­bo­rog, elhagy­ja a köze­get, ami­ben helye van. Mint­ha a modern tár­sa­da­lom fel­bo­rí­ta­ná az ősi rend­szert. Mi az, amit ma szo­kás­ként meg­őriz­tünk őseinktől?

Sok min­dent, ami az ember, a tár­sa­da­lom mél­tó­sá­gát jelen­ti, hor­doz­ná. Az előb­bi­ek ide tar­toz­nak, noha fel­mér­he­tet­len a kul­tú­ra, a népi kul­tú­ra eró­zi­ó­ja az ide­gen hatá­sok miatt. Más­kor pedig azért marad­nak el, mert ret­te­ne­te­sen költ­sé­ge­sek, emlí­te­ném pél­dá­ul a meny­asszo­nyi ruha árát, ami ma felül múl­ja a koráb­bi lako­dal­mak össz­költ­sé­gét. Ennek elle­né­re még­is fon­tos­nak tar­tom, ha szo­ká­sa­ink, rítu­sa­ink for­mai aspek­tu­sa­it nem is, de a koráb­bi, évszá­za­dos kul­tú­ra, szel­le­mi tudás érté­ke­it meg­is­mer­jük.  A meg­is­me­rés folya­ma­ta­it fel­tár­ni nagy élmény, hiszen arra a törek­vés­re mutat rá, hogy gon­dol­ko­dá­sá­val, szel­le­mi­sé­gé­vel, talá­lé­kony­sá­gá­val a mi népünk soha nem mel­lőz­te a lét­kér­dé­sek meg­ol­dá­sá­nak lehe­tő­sé­ge­it. A szü­le­tés és szü­lés kul­tú­rá­ját, pél­dá­ul, maga kel­lett kita­lál­ja, és kita­lál­ta az orvos­tu­do­mány előtt, közü­lük olyan tudást is, amit az orvos­tu­do­mány, a szü­lé­szet utó­lag vagy nagyon későn igazolt.

A mag­zat­vé­de­lem kul­túr­kö­ré­ből kiemel­ke­dő­nek tekin­tem azt a tapasz­ta­la­ti tudást, amely sze­rint az anya mind az öt érzék­szer­ve által kom­mu­ni­kál a mag­zat­tal. Ennek meg­fe­le­lő­en vigyáz­nia kell a látá­sá­ra, hal­lá­sá­ra, tapin­tá­sá­ra, ízle­lé­sé­re, szag­lá­sá­ra. Eme mági­kus­nak vélt fel­fe­de­zés­re az orvos­tu­do­mány a múlt szá­zad hat­va­nas éve­i­ben jött rá Ame­ri­ká­ban és pre­na­tá­lis tudo­mány­nak nevezte.

De ide sorol­ha­tó az ott­ho­ni szü­lés gya­kor­la­ta, a szü­lé­si módok vál­to­za­tos­sá­ga, a kor­há­zi szü­lé­sek egye­di vál­to­za­tá­val szem­ben; a köl­dök­zsi­nór hosszá­nak meg­ha­tá­ro­zá­sa; a gyer­mek­lét­szám meg­ha­tá­ro­zá­sa, ami­ről úgy véle­ked­nek, „egy az apá­nak, egy az anyá­nak, egy a hazá­nak, egy a halál­nak”, tehát min­den alap­szük­ség­le­tet leföd­nek; a dup­la képek külön­le­ges­sé­ge, hogy a 9 legény hét­köz­na­pi és ünne­pi ruhá­za­tát az előt­tük ülő anyó­ka és apó­ka állí­tot­ták ki. Vagy említ­het­ném a 18 gyer­me­ket világ­ra hozó és fel­ne­ve­lő haran­go­zó­né sza­va­it, ame­lyek szál­ló­igé­vé vál­tak: 80 éves korá­ban mond­ta, hogy „úgy sze­ret­nék még a gyer­me­ke­im között élni”.

A könnyű szü­lés­re való ráér­zés, még az orvos­tu­do­mány előtt vagy a szü­lé­si fáj­dal­mak okoz­ta bal­ese­tek – nyelv elha­ra­pá­sa, foga­zat ron­cso­lá­sa – meg­elő­zé­se; az újszü­lött tejé­nek, álmá­nak gyógy­mó­dok­kal való biz­to­sí­tá­sa; a meg­igé­zés meg­elő­zé­se, gyó­gyí­tá­sa; a gyer­mek­ágyas szü­lés utá­ni gon­do­zás máig része a min­den­na­pok­nak. De ott van a paraszt­bá­bák eskü­je a falu veze­tő­sé­ge előtt, amit Csík­szent­do­mo­ko­son már 7 évvel koráb­ban meg­szer­vez­tek, mint azt Mária Teré­zia csá­szár­nő elren­del­te. Szin­tén kiemel­ke­dő, hogy Csík­szent­do­mo­kos népe szül­te és nevel­te az egész Szé­kely­föl­dön a magyar­ság­nak a leg­több gyer­me­ket. 1945 – 1990 közöt­ti idő­szak­ban átlag 130-at, de volt olyan esz­ten­dő, ami­kor 150 fölött, 1950-ben pedig közel 200-at.

Csík­szent­do­mo­ko­son 25 lako­dal­mon vet­tem részt, meg­annyi keresz­te­lőn, beava­tá­son, teme­té­sen és toron. Az évek folya­mán pedig 300 adat­köz­lő állt ren­del­ke­zé­sem­re. A házas­ság­kö­tés külön­fé­le ritu­á­léi döb­ben­tet­tek rá arra, hogy a legény és leány részé­ről érke­ző nász­nép szö­vet­sé­get köt egy­más­sal, az alkut pálin­ká­val és kaláccsal pecsé­te­lik meg, ami első­fo­kon old­ja fel a feszült­sé­get a két nász­nép között. Ez éjfél­kor, a menyecs­ke meg­kon­tyo­lá­sa­kor meg­is­mét­lő­dik. Az ázsi­ai népek köré­ben min­dig is kifor­rott szö­vet­ség­kö­té­si rend­szer műkö­dött. Jézus, mint több ezer éves hagyo­má­nyo­kat tisz­te­lő vezér szin­tén bort és kenye­ret kínált apos­to­la­i­nak az utol­só vacso­rán, ami­kor egy­há­zat ala­pí­tott majd arra buz­dí­tot­ta őket, hogy men­je­nek szer­te a világ­ban, és hir­des­sék az evan­gé­li­u­mot. Ősatyá­ink is bizo­nyá­ra ráérez­tek, hogy hor­da for­má­já­ban nem élhet az ember, szö­vet­sé­get kell köt­ni­ük a külön­fé­le közös­sé­gek­nek az érvé­nye­sü­lés érdekében.

Nap­ja­ink­ban elto­ló­dott az a mági­kus hie­de­lem, mely sze­rint az együtt elfo­gyasz­tott étkek és ita­lok a fogyasz­tók között szo­ros kötő­dé­se­ket hoz­nak lét­re, de nem a fogyasz­tás mennyi­sé­ge alap­ján. Ter­mész­te­sen, az eszem-iszom része a keresz­te­lők­nek, lako­dal­mak­nak, halál­ese­tek­nek – ilyen­kor szö­vet­sé­gek kötőd­nek.  Saj­nos a modern ember nem figyel fel a lát­ha­tat­lan dol­gok ala­ku­lá­sá­ra, vala­hogy elte­kint a dol­gok lel­ki vetü­le­té­től, és az anya­gi­ak­ra fókusz­ál. A nép­szo­ká­sa­ink kop­tak, de abban biz­tos vagyok, hogy nem fog­nak tel­jes mér­ték­ben eltűn­ni, mert a közös­ség a sors­for­du­la­tok men­tén műkö­dik akkor is, ha meg­pró­bál­ja tagad­ni, modern­né ten­ni azt. Min­den a szü­le­tés, pár­vá­lasz­tás, halál köré épül, ezek nem tud­nak örök­ér­vé­nyű­en
meg­sem­mi­sül­ni.

Az utób­bi évek­ben a jár­vány­hely­zet miatt átér­tel­me­ző­dött a halál, a szü­le­tés, a pár­vá­lasz­tás, még a nemi­ség is. Szin­te sem­mi sem zaj­lik meg­szo­kott módon, az az érzé­sünk, hogy a távol­ság­tar­tás vál­tot­ta fel az együ­vé tar­to­zást. Hogy lát­ja ezt ön?

A halál nagy csa­pás a közös­sé­gek éle­té­ben, a halot­tól való elbú­csú­zás­nak külön ritu­á­lé­ja volt,
azon­ban nap­ja­ink­ban Euró­pai Uni­ós nor­mák sze­rint a tele­pü­lé­sek­nek rava­ta­lo­zót kel­lett épí­te­ni­ük a teme­tő köze­lé­ben. A ház­tól való teme­tés fel­szá­mo­lá­sá­val az élők és hol­tak köz­ti lel­ki kap­cso­lat
sza­kadt meg. A halot­tat kivi­szik a kápol­ná­ba, gya­kor­la­ti­lag a falun kívül, nem vir­rasz­ta­nak, nem töl­te­nek több órát mel­let­te, csak bezár­ják, és a teme­tés nap­ján elsi­rat­ják – ez is azt pél­dáz­za, hogy a sors­for­du­la­tok lel­ki vetü­le­te egy­re kevés­bé számít.

Az utób­bi éve­ink­ben – főként a jár­vány­hely­zet végett – a halál lett a köz­pon­ti téma tár­sa­dal­munk­ban. A jár­vány­hely­zet előtt fel­öl­töz­tet­ték, vir­rasz­tot­ták az elhuny­tat, aki­nek lel­két átkí­sér­ték a túl­vi­lág­ra. A szé­kely-magyar két­szer temet­te halott­ját: külön a lel­két és külön a tes­tét – emlí­tet­tem. Csík­szent­do­mo­ko­son annak is hagyo­má­nya van, hogy a halott mel­lé gyer­tya­pál­cát tesz­nek (1 méter­nyi léc), ami­vel átkel­het a lélek a Jor­dán vizén. A görö­gök és róma­i­ak is szin­tén átkel­tek a folyón (Ache­rón, Stüx), a ladi­kos­nak azon­ban fizet­ni­ük kel­lett lel­kük átvi­te­lé­ért, nem úgy, mint a szé­kely-magyar, aki
halá­lá­ban is tud­ja hogy ott is magá­ra van utal­va, nem fizet, inkább pál­cá­val megy a halál­ba, és önma­gát gür­cö­li át a Jor­dán vizén. De ez a hagyo­mány is szer­te­fosz­lott ott, ahol fer­tő­zött elhuny­tat kel­lett elhantolni.

A jár­vány­idő­szak a halált hoz­ta elő­tér­be, és azzal együtt a hara­got, a lel­ki­is­me­ret­fur­da­lást is. Bánt­ja a hoz­zá­tar­to­zó­kat, hogy nem adhat­ják meg sze­ret­te­ik­nek a vég­tisz­tes­sé­get. Már a rava­ta­lo­zó kápol­nák köte­le­ző­vé téte­lé­vel sérült az élők és hol­tak kap­cso­la­ta, a pan­dé­mia intéz­ke­dé­sei pedig még job­ban eltá­vo­lí­tot­ták egy­más­tól a két köze­get. Úgy válunk el egy­más­tól, hogy nem búcsú­zunk el, nem érint­jük meg egy­mást utol­já­ra. Pedig a vég­va­cso­rá­nak nagy jelen­tő­sé­ge volt: a teme­tés előt­ti estén vacso­rát tart a csa­lád, érkez­nek a rava­tal­hoz a bará­tok, roko­nok, akik meg­érin­tik az elhunyt kezét, bocsá­na­tot kér­nek tőle. A föl­di és égi békét terem­tik meg így.

Csík­szent­do­mo­ko­son sok az özvegy­asszony, mert a fér­fi­ak jelen­tős részét Balán­bá­nya ide­je­ko­rán magá­val ragad­ta. Ezek­nek az asszo­nyok­nak a teme­tés saját halott­ja­ik­kal való han­gos beszél­ge­tést is jelent, ami­re a halot­tas kápol­nák nem alkal­ma­sak. Az utol­só órá­i­ban a paraszt­em­ber, aki a föl­di létért, a mun­ká­já­ért ragasz­ko­dik, arra kéri a csa­lád­ját, hogy vigyék, és fek­tes­sék a tisz­ta szo­bá­ba. Mert érzi, hogy hal meg, és még egy éjsza­ka sem aludt az asszony hozo­má­nyá­ban. Egé­szen miti­kus, aho­gyan az ágy­ba feküd­ve beszél­get­ni kezd a koráb­ban elhunyt roko­nok­kal. Soká­ig keres­gél­tem, míg meg­ta­lál­tam ennek a rítus­nak a magya­rá­za­tát: a pokol, a tisz­tí­tó­tűz és a menny­or­szág tuda­tá­ban meg­te­remt magá­nak lát­szat­ra egy olyan kör­nye­ze­tet, ami­ben az éle­tét leél­te. Nem tud­ja elkép­zel­ni, hogy az angya­lok­kal tud­na beszél­get­ni szán­tás­ról, vetés­ről, állat­tar­tás­ról. Foly­ta­tást kép­zel és hoz lét­re az e világ és túl­vi­lág között, meg­hosszab­bít­ja a léte­zé­sét. Azon­ban ez a szo­kás is sérült, főként azon hal­dok­lók ese­té­ben, akik­nek kór­ház­ban, léle­gez­te­tő­gé­pen kel­lett eltávozniuk.

Fotók: Balázs Lajos | Raj­zok: Lenk Ilona

Írta: Berecz­ki Szilvia

For­rás: maszol​.ro