Nemzeti ünnepünkre

Wass Albert: Emlékezés egy régi márciusra

Az erdőszélén hóvirág fehérlett.

Sarjadó gyepen az iskola

glédában állt, mint még soha.

Valaki a Talpra Magyart szavalta.

Aztán a tanító beszélt a szabadságról.

Hallgatta sok parasztgyerek,

oldalt a jegyző, meg a pap

s tisztes, komoly, ősz emberek.

A harangozó tartotta a zászlót,

vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.

S a tanító lelkesen magyarázta,

hogy mi is történt

ezelőtt sok, nagyon sok évvel.

Hősökről beszélt és csatákról

s arról, hogy miként folyt a vér,

amikor annyi ember meghalt

valamiért.

A többiek hallgatták némán.

Hitték is, nem is, a mesét.

Öreg volt már a múlt. Setét

s bizonytalan ködök takarták.

S egyszerre csak egy kisgyerek

hangosan megszólalt hátul:

„Édesanyám! Mi a szabadság?”

A tanítóban elakadt a szó.

Odanéztek mindannyian.

Az asszony pedig felsóhajtott

és azt felelte:

„Amikor hazajönnek a katonák, fiam.”

Ó, hóvirágos régi Március…!

Azóta mennyi vér ömlött megint,

s részeg torokkal hányszor ordították

közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!”

Voltunk azóta hősök, mi magunk is.

Hősök, pribékek, árulók, gazok,

honmentők és hazátlanok,

voltunk minden, amit csak akartak

a habzó szájú álapostolok.

Négyszer szabadítottak föl azóta

propagandás vad próféciával,

és mind a négyszer más zászló alatt!

És mind a négyszer esküdtek reá,

hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek?

Szónokló, híres emberek!

Élők s holtak mind ezt akarták…?

S mi lesz, ha majd egy szép napon

megkérdezi egy kisgyerek:

„Édesapám, mi a szabadság…?

„

Ó, hóvirágos régi Március…

Talán sóhajtunk egyet mi is akkor,

és csak annyit mondunk csöndesen: fiam,

szabadság az, ha majd

hazatérhetünk mindannyian.

Bajorerdő, 1947.