Nem, az EU-nak nem kell nagy­ha­ta­lom­má válnia

Sok min­den más­képp néz­ne ki, ha ma az EU‑t tel­je­sen újból fel kel­le­ne épí­te­ni. A fel­ada­tok, ame­lye­ket meg kell olda­nia, mások, mint azok, ame­lye­kért megalapították.

Embe­ri évek­ben szá­mol­va az EU las­san­ként aggas­tyán­kor­ba ér. Előd­je, az Euró­pai Gaz­da­sá­gi Közös­ség 1957-ben ala­kult meg a Római Szer­ző­dés­sel. Ezt meg­elő­ző­en 1951-ben az Euró­pai Szén- és Acél­kö­zös­ség fek­tet­te le egy szup­ra­na­ci­o­ná­lis euró­pai integ­rá­ció alapjait.

Euró­pá­nak transz­na­ci­o­ná­lis poli­ti­kai kép­ződ­mény­ként jó het­ven év nyom­ja a vál­lát. Nem cso­da, hogy mos­tan­ság az EU-ban maguk­ba tekin­te­nek, hogy fel­te­gyék a kér­dést: Mit végez­tünk el, lehet­ne más­képp is? „Kon­fe­ren­cia Euró­pa jövő­jé­ről” a neve annak az egy évig tar­tó ren­dez­vény­so­ro­zat­nak, ame­lyen a pol­gá­rok­nak is szó­hoz kell jut­ni­uk. Az euró­pai pro­jek­tet egy konk­rét prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­ra ala­pí­tot­ták, és később szé­le­sí­tet­ték ki más prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­ra is. A kér­dés, ame­lyet ma fel kell ten­nünk magunk­nak, a következő:Ha tel­je­sen elöl­ről kel­le­ne kez­de­nünk, hogy a mai prob­lé­má­kat meg­old­juk, hogyan csinálnánk?

Az alap­öt­let Fran­cia­or­szág­ból származott

És így szólt: Hogyan lehet meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy a néme­tek, akik haj­la­mo­sak világ­há­bo­rú­kat elő­idéz­ni, ne ragad­ja­nak újra min­dent előbb vagy utóbb magukhoz?

Aki hábo­rúz­ni akar, annak szén­re és acél­ra van szük­sé­ge. A szén és acél nem­ze­tek felet­ti sza­bá­lyo­zá­sa garan­cia volt a hadi­ipar­ban folyó nem­ze­tek közöt­ti ver­sen­gés meg­fé­ke­zé­sé­re. Ez volt a kiin­du­ló­pont­ja az akko­ri fran­cia kül­ügy­mi­nisz­ter, Robert Schu­mann által elin­dí­tott  Euró­pai Szén- és Acél­kö­zös­ség meg­ala­kí­tá­sá­nak 1951-ben. A min­dig hatal­mi fölény­ben lévő néme­tek Fran­cia­or­szág elle­ni három táma­dó hábo­rú­ja után továb­bi hábo­rú­kat kel­lett megakadályoznia.

Egy Euró­pa, ahol min­den ország sza­ba­don keres­ke­dik egy­más­sal, az egy hábo­rú nél­kü­li Euró­pa – fogal­maz­ták meg aztán kicsit bőveb­ben. Ez volt az alap­gon­do­la­ta a Római Szer­ző­dés­sel 1957-ben meg­ala­pí­tott EGK-nak. Az 1993-as Maast­rich­ti Szer­ző­dés terem­tet­te meg azt az EU‑t, ame­lyet ma isme­rünk. Ismét arról volt szó, hogy meg­old­ják a német prob­lé­mát, ismét Fran­cia­or­szág­ból szár­ma­zott az ötlet. Párizs­ban fél­tek egy újra­egye­sí­tett Német­or­szág­tól. Egy közös valu­ta – az euro – meg­te­rem­té­se erő­seb­ben be kel­lett, hogy von­ja a néme­te­ket az euró­pai keretekbe.

Ma már más világ­ban élünk. A hábo­rú Német­or­szág és Fran­cia­or­szág között, egy­ál­ta­lán a hábo­rú az EU-tag­or­szá­gok között elkép­zel­he­tet­len­né vált. Ez talán az EU egy járu­lé­kos érde­me, való­szí­nűbb azon­ban, hogy az euró­pai orszá­gok rela­tív kato­nai gyen­ge­sé­gé­nek ered­mé­nye az atom­kor­szak­ban. Az ember nem kezd el har­col­ni, ha úgy­sem győzhet.

Hogy mennyi­re meg­vál­toz­tak az idők, azt a fran­cia minisz­ter­el­nök, Emma­nu­el Mac­ron moz­gó­sí­tó szö­ve­ge­in lehet lemér­ni, aki újab­ban azt köve­te­li, hogy Euró­pá­nak nagy­ha­ta­lom­má kell vál­nia ahhoz, hogy hanyat­lá­sát megakadályozza.Egy erő­seb­ben össze­ko­vá­csol­tEU, szól a jel­mon­dat Brüsszel­ben is. Hogyan? Elmé­lyült integ­rá­ció, több­sé­gi dön­té­sek a vétó­jog helyett, közös hadsereg,megszigorított jog­ál­la­mi­sá­gi köve­tel­mé­nyek azok­nak a tag­or­szá­gok­nak a meg­fe­gyel­me­zé­sé­re, akik kitán­col­nak a sorból.

Rövi­den: még több hata­lom és kom­pe­ten­cia kell, hogy átván­do­rol­jon a nem­zet­ál­la­mok­tól a nem­ze­tek felet­ti szint­re. Mert csak így – hang­zik az érv – tud­ja az EU a glo­bá­lis gaz­da­ság­ban és népes­ség­ben mind kisebb rész­ará­nya elle­né­re meg­őriz­ni befo­lyá­sát egy olyan több­pó­lu­sú világ­ban, ahol Kína, Orosz­or­szág és az USA min­den­kor saját cél­ja­i­kat követik.

Brüsszel­ben szo­kás ugyan a keresz­tény és kon­zer­va­tív erő­ket „popu­lis­tá­nak” nevez­ni, akik Euró­pát veszély­ben lát­ják. De a leges­leg­ma­ga­sabb euró­pai szin­ten pont ugyan­ez tör­té­nik: hisz­té­ri­kus jaj­ve­szé­ke­lés Euró­pa fenye­ge­tő hanyat­lá­sa miatt, ha nem sze­di össze magát.

Nagy­ha­ta­lom­má vál­ni, köz­ben pont annak az ellen­té­te, ami­ért az EU‑t ala­pí­tot­ták. Kez­det­től fog­va min­den nagy­ha­tal­mi gon­do­lat elle­ni pro­jekt volt. Robert Schu­mann álma a „világ­bé­ke” volt és nem „egy erős euró­pai hadsereg”.

Egy erős EU irán­ti vágy a nagy­ha­tal­mak kóru­sá­ban nem Por­tu­gá­lia pol­gá­ra­i­tól szár­ma­zik. Vagy a bol­gá­rok­tól. Vagy a mál­ta­i­ak­tól. Vagy Magyar­or­szág­ról. Ez Euró­pa régi, kon­ti­nen­tá­lis nagy­ha­tal­ma­i­nak vágya.A kér­dés, „hogyan tud Euró­pa fenn­ma­rad­ni”, rej­tett üze­ne­te ez: „hogyan tud­juk (Fran­cia­or­szág, Német­or­szág) elér­ni, hogy tovább­ra is nagy­ha­tal­mak maradjunk?”

A válasz pedig ez: sehogy. Azok az idők elmúl­tak. És ez nem is baj. Magyar, bol­gár vagy szlo­vák szem­pont­ból sem­mi­kép­pen sem. A nagy­ha­tal­mi törek­vé­sek és riva­li­zá­lá­sok a nagy­ha­tal­mak között Euró­pa kis orszá­gai szá­má­ra min­dig csak egyet jelen­tet­tek: azt, hogy ele­fán­tok tapos­nak rajtuk.

Amennyi­ben Euró­pa még beavat­ko­zik a világ ala­kí­tá­sá­ba, akkor azok a nem­zet­ál­la­mok. A Török­or­szág és az EU közöt­ti 2016-os mene­kült­ügyi pak­tu­mot Ang­e­la Mer­kel kan­cel­lár és a török kor­mány alkud­ta ki. A minsz­ki egyez­mény az Ukraj­na-konf­lik­tus elsi­mí­tá­sá­ra 2015-ben euró­pai oldal­ról Fran­cia­or­szág és Német­or­szág műve volt.

Az igaz­ság ez: Azok, akik integ­rált Euró­pát akar­nak, hogy áll­ják a ver­senyt Kíná­val, Orosz­or­szág­gal és az USÁ-val szem­ben, a régi nagy­ha­tal­mak, Fran­cia­or­szág és Német­or­szág. Az a cél­juk, hogy az EU‑t támo­ga­tó­ként hasz­nál­ják saját befo­lyá­suk meg­őr­zé­sé­re a világban.

Az EU új feladata?

Ez vol­na tehát az EU új fel­ada­ta, amely­nek érde­ké­ben refor­mok­ra len­ne szük­ség: Már nem a néme­te­ket kor­lá­toz­ni, hanem egy Német­or­szág és Fran­cia­or­szág által domi­nált Euró­pá­nak nagyobb súlyt adni.

Ennek eléré­sé­re a kis tag­or­szá­go­kat vala­hogy meg kell győz­ni­ük, vagy kény­sze­rí­te­ni­ük kell őket. Nekik ugyan­is mind­egy, hogy mennyi­re erős vagy gyen­ge az EU a töb­bi nagy­ha­ta­lom­hoz képest. Egy EU mint sza­bad­ke­res­ke­del­mi szö­vet­ség a jólét növe­lé­sé­re, szá­muk­ra tel­je­sen kielé­gí­tő. Kato­na­i­lag pedig bíz­nak NATO-ban. Fon­tos elem még a több­sé­gi sza­va­zás kül­po­li­ti­kai kér­dé­sek­ben. Így pél­dá­ul Magyar­or­szág akkor már nem tud­ja meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy az EU „közös” állás­pon­tot ala­kít­son ki Kíná­val szem​ben​.Az ilyen EU-nagy­ha­tal­mi ter­vek nem reá­li­sak. Több­sé­gi sza­va­zá­sok ide vagy oda, a közös EU-poli­ti­ka lénye­gé­ben szó­bu­bo­ré­kok­ból áll.

Sen­ki sem gon­dol­ja, hogy a Bun­des­wehr vagy Spa­nyol­or­szág, vagy egy EU-had­se­reg Lett­or­szá­got meg fog­ja men­te­ni, ha Orosz­or­szág meg­tá­mad­ja. Nem az EU, hanem az USA, Orosz­or­szág és Török­or­szág azok, akik a Közel-Kele­ten hely­ze­te­ket terem­te­nek – egész egy­sze­rű­en, mert csa­pa­to­kat tud­nak bevet­ni a tér­ség­ben, hogy érvé­nye­sít­sék az érdekeiket.

Kato­na­i­lag egy integ­rált EU sem lesz soha egyen­ran­gú a nagy atom­ha­tal­mak­kal. A glo­bá­lis nagy­ha­ta­lom­má válás csak pári­zsi és ber­li­ni stra­té­gák fejé­ben léte­zik. Más­hol Euró­pá­ban a több­sé­get nem érdek­li. Gaz­da­sá­gi­lag az EU ugyan egy óri­ás, és ezál­tal poli­ti­kai súlya is van, de hogy gaz­da­sá­gi óri­ás marad­jon, nincs még több integ­rá­ci­ó­ra szük­sé­ge. Anél­kül is nagyon jól műkö­dött eddig.

Az euró­pai nagy­ha­tal­mi vágy nem­csak kilá­tás­ta­lan, hanem káros is. Hoz­zá­já­rult ahhoz, hogy az USA-val való kap­cso­la­tok meg­ter­he­lőd­tek. Külö­nö­sen az euró poten­ci­á­lis világ­va­lu­ta­ként való beve­ze­té­sét, és az ame­ri­kai nagy­vál­la­la­tok pia­ci hatal­má­nak új sza­bá­lyok­kal és magas bün­te­té­sek­kel való meg­tö­ré­sét Washing­ton­ban kihí­vás­ként érzé­kel­ték. Ott Euró­pát már nem­csak part­ner­nek, hanem lehet­sé­ges rivá­lis­nak is tekin­tik. Nem csak Donald Tump, utód­ja a Fehér Ház­ban, Joe Biden sem vál­toz­tat sokat ezen az interp­re­tá­ci­ón. Ennek meg­fe­le­lő­en az utób­bi évek­ben kemé­nyebb lett a hang­nem az USA-ban az EU-val szemben.

Az Orosz­or­szág és Kína elle­ni konf­ront­atí­vabb fel­lé­pés ugyan a hagyo­má­nyos euró­pai, saját befo­lyá­su­kat meg­őriz­ni szán­dé­ko­zó nagy­ha­tal­mak szel­le­mi­sé­gé­nek meg­fe­lel, de nem a kisebb tag­ál­la­mo­ké­nak, akik sen­ki­vel sem akar­ják elron­ta­ni a kapcsolatot.

Lehet egy méret­tel kisebb?Hogyan lehet­ne az EU‑t meg­re­for­mál­ni, ha elbú­csúz­na a világ­ban elfog­lalt nagy­ha­tal­mi sze­rep illu­zo­ri­kus álmától?

Egy olyan világ­ban, amely­ben már nem fenye­get euró­pai hábo­rú, az EU-tagok úgy­sem jelen­te­nek már veszélyt egy­más­nak, és amely­ben az EU a világ szín­pa­dán önál­ló sze­rep­lő­ként alig­ha játsz­hat még befo­lyá­so­sabb sze­re­pet? Leg­in­kább ahhoz a fel­adat­hoz való vissza­té­rés­sel, amit a leg­job­ban tud – a gaz­da­sá­gi együttműködéshez.

2009 óta van az EU-nak saját „kül­ügy­mi­nisz­te­re”, „az EU kül- és biz­ton­ság­po­li­ti­ká­já­nak főkép­vi­se­lő­je”. (Ennek a funk­ci­ó­nak a koráb­bi vál­to­za­tai 1999 óta létez­nek.) Erről a tiszt­ség­ről sokat lehet mesél­ni, de keve­set eddi­gi tel­je­sít­mé­nye­i­ről. Ter­mé­sze­te­sen nem len­ne reá­lis elvár­ni, hogy ezt a tiszt­sé­get ismét eltör­lik. Éppen ennyi­re nem reá­lis azt elvár­ni, hogy a min­den­ko­ri „EU-kül­ügy­mi­nisz­ter” tény­leg impul­zu­so­kat tud­na adni az euró­pai kül­po­li­ti­ká­nak, vagy akár for­mál­ná azt. A han­got tovább­ra is Fran­cia­or­szág és Német­or­szág adja meg. Ami azt jelen­ti, hogy nincs euró­pai kül­po­li­ti­ka – és mos­ta­ná­ban nem is lesz. Ha egy nap már nem lesz főkép­vi­se­lő­je a kül­po­li­ti­ká­nak, eltű­né­sét a gya­kor­lat­ban alig lehet majd megérezni.

Az EU sem­mit­mon­dó, min­den lehet­sé­ges témá­hoz hoz­zá­szó­ló, de min­den hatás és jelen­tő­ség nél­kü­li, morá­lis szem­pont­ból magasz­to­san hang­zó közös kül­po­li­ti­kai dek­la­rá­ci­ó­it­szin­tén meg lehet­ne spó­rol­ni. Ez mind idő­be és pénz­be kerül, kon­fe­ren­ci­ák­ra és bürok­ra­ti­kus appa­rá­tus­ra van szük­ség, de nem hoz ered­mé­nye­ket. Még csak az EU-tag­je­lölt Török­or­szág­ra sem tud az EU-kül­po­li­ti­ka emlí­tés­re mél­tó hatást gya­ko­rol­ni, vagy ott akár­csak tisz­te­le­tet ébresz­te­ni. Ez olyan, mint a Vati­kán és befo­lyá­sa, ami­ről egy­szer Sztá­lin állí­tó­lag meg­kér­dez­te: „Hány had­osz­tá­lya van a pápának?”

Az Euró­pai Par­la­ment, mint a saját par­la­ment­jük által már meg­fe­le­lő­en demok­ra­ti­ku­san legi­ti­mált nem­zet­ál­la­mok uni­ó­já­nak demok­ra­ti­kus legi­ti­má­ci­ó­ja egy olyan konst­ruk­ció, amely­nek költ­ség-haszon ará­nyá­ról lehet vitat­koz­ni. Soká­ig nem vol­tak való­di hatal­mi jog­kö­rei. Demok­ra­ti­kus füge­fa­le­vél volt egy olyan intéz­mé­nyi szer­ke­zet­ben, amely­nek „kor­má­nya” (a Bizott­ság) sem volt iga­zi kor­mány. Minek akkor egy iga­zi parlament?

A Lissza­bo­ni Szer­ző­dés (2007) óta ez meg­vál­to­zott. A par­la­ment­nek több hatal­ma van, tör­vény­szö­ve­ge­ket tud pél­dá­ul blok­kol­ni, és jelöl­te­ket tud eluta­sí­ta­ni EU-biz­tos­sá való kine­ve­zé­sük előtt. Ez min­den új EU-bizott­ság kiala­kí­tá­sát vala­mint az EU-tör­vény­szö­ve­gek kidol­go­zá­sát lelas­sí­tot­ta és túlbonyolította.

Az Euró­pai Par­la­ment szí­ve­sen megy bele poli­ti­kai akti­viz­mus­ba, hogy fon­tos­sá­gát bizo­nyít­sa. Így nyi­lat­ko­zott „az LGBT­QIA-sze­mé­lyek sza­bad­sá­gá­ról”, és a 7. cikk alap­ján köte­le­zett­ség­sze­gé­si eljá­rást kez­de­mé­nye­zett Magyar­or­szág ellen. Több mint két éve húzó­dó ered­mény­te­len szó­csép­lés után még nem lát­ha­tó a pro­ce­dú­ra vége. Eddig az ered­mény: sok homok­szem az EU gépezetében.

Az Euró­pai Par­la­ment­re kere­ken 2 mil­li­árd eurót for­dí­ta­nak éven­te, az Eco­no­mist sze­rint töb­bet, mint amennyi­be Német­or­szág, Fran­cia­or­szág és Nagy-Bri­tan­nia par­la­ment­jei együtt­vé­ve kerül­nek. Mind Brüsszel­ben, mind Stras­bourg­ban ülé­se­zik – hogy miért, azt a fran­ci­á­kon kívül sen­ki sem tud­ja meg­ma­gya­ráz­ni (azért ülé­se­zik Stras­bourg­ban, mert Fran­cia­or­szág így akar­ta, hogy poli­ti­ka­i­lag fel­ér­té­kel­je magát).

Min­den üdvöz­len­dő len­ne, ami hoz­zá­já­rul­hat az Euró­pai Par­la­ment költ­sé­ge­i­nek meg­fe­le­zé­sé­hez és mér­he­tő tel­je­sít­mé­nyé­nek meg­dup­lá­zá­sá­hoz. Pél­dá­ul azzal, ha az angolt nyil­vá­ní­ta­nák az egye­dü­li hiva­ta­los nyelv­nek és Stras­bour­got mint ülé­se­zé­si szín­he­lyet töröl­nék, több mint 560 mil­lió eurót lehet­ne meg­ta­ka­rí­ta­ni éven­te (460 mil­li­ót adtak ki 2016-ban for­dí­tá­sok­ra). A klí­mát is kevés­bé terhelné.

A kohé­zi­ós pén­zek jelen­ti­kazt az esz­közt, ame­lyet az EU fel­hasz­nál, hogy von­zó­vá tegye magát a tagok szá­má­ra. Fűtik a kap­zsi­sá­got és a kor­rup­ci­ót és a fél­re­si­ke­rült fej­lesz­té­si pro­jek­te­ket. Más helyen arról írtam, miért kel­le­ne ezt tel­je­sen abba­hagy­ni. Ezek­nek a pén­zek­nek a cél­ja, hogy Euró­pa sze­gé­nyebb orszá­ga­it fel­zár­kóz­tas­sák a gaz­da­gab­bak­hoz, nem tud meg­va­ló­sul­ni, amíg ezek a pén­zek a nyu­gat-euró­pai nagy­vál­la­la­tok­hoz foly­nak vissza, ame­lyek sok inf­ra­struk­tú­rá­val kap­cso­la­tos pályá­za­tot meg­nyer­nek, mert több a pén­zük és a tapasz­ta­la­tuk. Ha egy kor­mány – mint Magyar­or­szá­gon – a kohé­zi­ós pén­ze­ket kivált­kép­pen hazai pályá­zók­nak jut­tat­ja, hogy a pénz az ország­ban marad­jon, akkor ezt hamar „korrupció”-ként érté­ke­lik. Hagy­juk ezt egy­sze­rű­en abba.  Ezzel meg­szűn­ne az a köve­te­lés is, hogy ezek­nek a pén­zek­nek a „jog­ál­la­mi” fel­hasz­ná­lá­sát poli­ti­ka­i­lag akar­ják ellen­őriz­ni, és ezzel sok vita is.

A saját EU-adók, tehát az EU szá­má­ra az álla­mok által befi­ze­tett össze­ge­ken túl­me­nő pénz­ügyi for­rá­sok konf­lik­tus­fo­ko­zó köve­te­lé­se is meg­szűn­ne. Aki­nek keve­sebb pénz­re van szük­sé­ge, annak nem kell új bevé­te­li for­rá­so­kat keresnie.

Azo­kat a prob­lé­má­kat, ame­lyek meg­ol­dá­sá­ra az EU‑t ala­pí­tot­ták, meg­ol­dot­ták. Az új prob­lé­ma – Euró­pa hatal­mi stá­tu­sza a világ­ban – meg­old­ha­tat­lan. Újra el kel­le­ne gon­dol­kod­nunk azon, hogy ma mi a való­ban fon­tos. Enged­jük át a nem­zet­ál­la­mok­nak, hogy pol­gá­ra­ik demok­ra­ti­ku­san kife­je­zett aka­ra­ta sze­rint intéz­zék ügye­i­ket. Az EU mint az euró­pai demok­rá­ci­ák közös bel­ső pia­ca jó dolog. Kár len­ne, ha elron­ta­nánk ezt a sikert az olyan dol­gok miatt foly­ta­tott viták­kal, mint a gen­der­po­li­ti­ka, a beván­dor­lás és Izra­el­hez és Palesz­ti­ná­hoz való hozzáállásunk.

Auf Deutsch

Borí­tó­kép: shutterstock.

For­rás: cor​vi​nak​.hu