Hírek Vélemények/Publicisztikák Nem, az EU-nak nem kell nagyhatalommá válnia

Nem, az EU-nak nem kell nagyhatalommá válnia

Sok minden másképp nézne ki, ha ma az EU-t teljesen újból fel kellene építeni. A feladatok, amelyeket meg kell oldania, mások, mint azok, amelyekért megalapították.

Emberi években számolva az EU lassanként aggastyánkorba ér. Elődje, az Európai Gazdasági Közösség 1957-ben alakult meg a Római Szerződéssel. Ezt megelőzően 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösség fektette le egy szupranacionális európai integráció alapjait.

Európának transznacionális politikai képződményként jó hetven év nyomja a vállát. Nem csoda, hogy mostanság az EU-ban magukba tekintenek, hogy feltegyék a kérdést: Mit végeztünk el, lehetne másképp is? „Konferencia Európa jövőjéről” a neve annak az egy évig tartó rendezvénysorozatnak, amelyen a polgároknak is szóhoz kell jutniuk. Az európai projektet egy konkrét probléma megoldására alapították, és később szélesítették ki más problémák megoldására is. A kérdés, amelyet ma fel kell tennünk magunknak, a következő:Ha teljesen elölről kellene kezdenünk, hogy a mai problémákat megoldjuk, hogyan csinálnánk?

Az alapötlet Franciaországból származott

És így szólt: Hogyan lehet megakadályozni, hogy a németek, akik hajlamosak világháborúkat előidézni, ne ragadjanak újra mindent előbb vagy utóbb magukhoz?

Aki háborúzni akar, annak szénre és acélra van szüksége. A szén és acél nemzetek feletti szabályozása garancia volt a hadiiparban folyó nemzetek közötti versengés megfékezésére. Ez volt a kiindulópontja az akkori francia külügyminiszter, Robert Schumann által elindított  Európai Szén- és Acélközösség megalakításának 1951-ben. A mindig hatalmi fölényben lévő németek Franciaország elleni három támadó háborúja után további háborúkat kellett megakadályoznia.

Egy Európa, ahol minden ország szabadon kereskedik egymással, az egy háború nélküli Európa – fogalmazták meg aztán kicsit bővebben. Ez volt az alapgondolata a Római Szerződéssel 1957-ben megalapított EGK-nak. Az 1993-as Maastrichti Szerződés teremtette meg azt az EU-t, amelyet ma ismerünk. Ismét arról volt szó, hogy megoldják a német problémát, ismét Franciaországból származott az ötlet. Párizsban féltek egy újraegyesített Németországtól. Egy közös valuta – az euro – megteremtése erősebben be kellett, hogy vonja a németeket az európai keretekbe.

Ma már más világban élünk. A háború Németország és Franciaország között, egyáltalán a háború az EU-tagországok között elképzelhetetlenné vált. Ez talán az EU egy járulékos érdeme, valószínűbb azonban, hogy az európai országok relatív katonai gyengeségének eredménye az atomkorszakban. Az ember nem kezd el harcolni, ha úgysem győzhet.

Hogy mennyire megváltoztak az idők, azt a francia miniszterelnök, Emmanuel Macron mozgósító szövegein lehet lemérni, aki újabban azt követeli, hogy Európának nagyhatalommá kell válnia ahhoz, hogy hanyatlását megakadályozza.Egy erősebben összekovácsoltEU, szól a jelmondat Brüsszelben is. Hogyan? Elmélyült integráció, többségi döntések a vétójog helyett, közös hadsereg,megszigorított jogállamisági követelmények azoknak a tagországoknak a megfegyelmezésére, akik kitáncolnak a sorból.

Röviden: még több hatalom és kompetencia kell, hogy átvándoroljon a nemzetállamoktól a nemzetek feletti szintre. Mert csak így – hangzik az érv – tudja az EU a globális gazdaságban és népességben mind kisebb részaránya ellenére megőrizni befolyását egy olyan többpólusú világban, ahol Kína, Oroszország és az USA mindenkor saját céljaikat követik.

Brüsszelben szokás ugyan a keresztény és konzervatív erőket „populistának” nevezni, akik Európát veszélyben látják. De a legeslegmagasabb európai szinten pont ugyanez történik: hisztérikus jajveszékelés Európa fenyegető hanyatlása miatt, ha nem szedi össze magát.

Nagyhatalommá válni, közben pont annak az ellentéte, amiért az EU-t alapították. Kezdettől fogva minden nagyhatalmi gondolat elleni projekt volt. Robert Schumann álma a „világbéke” volt és nem „egy erős európai hadsereg”.

Egy erős EU iránti vágy a nagyhatalmak kórusában nem Portugália polgáraitól származik. Vagy a bolgároktól. Vagy a máltaiaktól. Vagy Magyarországról. Ez Európa régi, kontinentális nagyhatalmainak vágya.A kérdés, „hogyan tud Európa fennmaradni”, rejtett üzenete ez: „hogyan tudjuk (Franciaország, Németország) elérni, hogy továbbra is nagyhatalmak maradjunk?”

A válasz pedig ez: sehogy. Azok az idők elmúltak. És ez nem is baj. Magyar, bolgár vagy szlovák szempontból semmiképpen sem. A nagyhatalmi törekvések és rivalizálások a nagyhatalmak között Európa kis országai számára mindig csak egyet jelentettek: azt, hogy elefántok taposnak rajtuk.

Amennyiben Európa még beavatkozik a világ alakításába, akkor azok a nemzetállamok. A Törökország és az EU közötti 2016-os menekültügyi paktumot Angela Merkel kancellár és a török kormány alkudta ki. A minszki egyezmény az Ukrajna-konfliktus elsimítására 2015-ben európai oldalról Franciaország és Németország műve volt.

Az igazság ez: Azok, akik integrált Európát akarnak, hogy állják a versenyt Kínával, Oroszországgal és az USÁ-val szemben, a régi nagyhatalmak, Franciaország és Németország. Az a céljuk, hogy az EU-t támogatóként használják saját befolyásuk megőrzésére a világban.

Az EU új feladata?

Ez volna tehát az EU új feladata, amelynek érdekében reformokra lenne szükség: Már nem a németeket korlátozni, hanem egy Németország és Franciaország által dominált Európának nagyobb súlyt adni.

Ennek elérésére a kis tagországokat valahogy meg kell győzniük, vagy kényszeríteniük kell őket. Nekik ugyanis mindegy, hogy mennyire erős vagy gyenge az EU a többi nagyhatalomhoz képest. Egy EU mint szabadkereskedelmi szövetség a jólét növelésére, számukra teljesen kielégítő. Katonailag pedig bíznak NATO-ban. Fontos elem még a többségi szavazás külpolitikai kérdésekben. Így például Magyarország akkor már nem tudja megakadályozni, hogy az EU „közös” álláspontot alakítson ki Kínával szemben.Az ilyen EU-nagyhatalmi tervek nem reálisak. Többségi szavazások ide vagy oda, a közös EU-politika lényegében szóbuborékokból áll.

Senki sem gondolja, hogy a Bundeswehr vagy Spanyolország, vagy egy EU-hadsereg Lettországot meg fogja menteni, ha Oroszország megtámadja. Nem az EU, hanem az USA, Oroszország és Törökország azok, akik a Közel-Keleten helyzeteket teremtenek – egész egyszerűen, mert csapatokat tudnak bevetni a térségben, hogy érvényesítsék az érdekeiket.

Katonailag egy integrált EU sem lesz soha egyenrangú a nagy atomhatalmakkal. A globális nagyhatalommá válás csak párizsi és berlini stratégák fejében létezik. Máshol Európában a többséget nem érdekli. Gazdaságilag az EU ugyan egy óriás, és ezáltal politikai súlya is van, de hogy gazdasági óriás maradjon, nincs még több integrációra szüksége. Anélkül is nagyon jól működött eddig.

Az európai nagyhatalmi vágy nemcsak kilátástalan, hanem káros is. Hozzájárult ahhoz, hogy az USA-val való kapcsolatok megterhelődtek. Különösen az euró potenciális világvalutaként való bevezetését, és az amerikai nagyvállalatok piaci hatalmának új szabályokkal és magas büntetésekkel való megtörését Washingtonban kihívásként érzékelték. Ott Európát már nemcsak partnernek, hanem lehetséges riválisnak is tekintik. Nem csak Donald Tump, utódja a Fehér Házban, Joe Biden sem változtat sokat ezen az interpretáción. Ennek megfelelően az utóbbi években keményebb lett a hangnem az USA-ban az EU-val szemben.

Az Oroszország és Kína elleni konfrontatívabb fellépés ugyan a hagyományos európai, saját befolyásukat megőrizni szándékozó nagyhatalmak szellemiségének megfelel, de nem a kisebb tagállamokénak, akik senkivel sem akarják elrontani a kapcsolatot.

Lehet egy mérettel kisebb?Hogyan lehetne az EU-t megreformálni, ha elbúcsúzna a világban elfoglalt nagyhatalmi szerep illuzorikus álmától?

Egy olyan világban, amelyben már nem fenyeget európai háború, az EU-tagok úgysem jelentenek már veszélyt egymásnak, és amelyben az EU a világ színpadán önálló szereplőként aligha játszhat még befolyásosabb szerepet? Leginkább ahhoz a feladathoz való visszatéréssel, amit a legjobban tud – a gazdasági együttműködéshez.

2009 óta van az EU-nak saját „külügyminisztere”, „az EU kül- és biztonságpolitikájának főképviselője”. (Ennek a funkciónak a korábbi változatai 1999 óta léteznek.) Erről a tisztségről sokat lehet mesélni, de keveset eddigi teljesítményeiről. Természetesen nem lenne reális elvárni, hogy ezt a tisztséget ismét eltörlik. Éppen ennyire nem reális azt elvárni, hogy a mindenkori „EU-külügyminiszter” tényleg impulzusokat tudna adni az európai külpolitikának, vagy akár formálná azt. A hangot továbbra is Franciaország és Németország adja meg. Ami azt jelenti, hogy nincs európai külpolitika – és mostanában nem is lesz. Ha egy nap már nem lesz főképviselője a külpolitikának, eltűnését a gyakorlatban alig lehet majd megérezni.

Az EU semmitmondó, minden lehetséges témához hozzászóló, de minden hatás és jelentőség nélküli, morális szempontból magasztosan hangzó közös külpolitikai deklarációitszintén meg lehetne spórolni. Ez mind időbe és pénzbe kerül, konferenciákra és bürokratikus apparátusra van szükség, de nem hoz eredményeket. Még csak az EU-tagjelölt Törökországra sem tud az EU-külpolitika említésre méltó hatást gyakorolni, vagy ott akárcsak tiszteletet ébreszteni. Ez olyan, mint a Vatikán és befolyása, amiről egyszer Sztálin állítólag megkérdezte: „Hány hadosztálya van a pápának?”

Az Európai Parlament, mint a saját parlamentjük által már megfelelően demokratikusan legitimált nemzetállamok uniójának demokratikus legitimációja egy olyan konstrukció, amelynek költség-haszon arányáról lehet vitatkozni. Sokáig nem voltak valódi hatalmi jogkörei. Demokratikus fügefalevél volt egy olyan intézményi szerkezetben, amelynek „kormánya” (a Bizottság) sem volt igazi kormány. Minek akkor egy igazi parlament?

A Lisszaboni Szerződés (2007) óta ez megváltozott. A parlamentnek több hatalma van, törvényszövegeket tud például blokkolni, és jelölteket tud elutasítani EU-biztossá való kinevezésük előtt. Ez minden új EU-bizottság kialakítását valamint az EU-törvényszövegek kidolgozását lelassította és túlbonyolította.

Az Európai Parlament szívesen megy bele politikai aktivizmusba, hogy fontosságát bizonyítsa. Így nyilatkozott „az LGBTQIA-személyek szabadságáról”, és a 7. cikk alapján kötelezettségszegési eljárást kezdeményezett Magyarország ellen. Több mint két éve húzódó eredménytelen szócséplés után még nem látható a procedúra vége. Eddig az eredmény: sok homokszem az EU gépezetében.

Az Európai Parlamentre kereken 2 milliárd eurót fordítanak évente, az Economist szerint többet, mint amennyibe Németország, Franciaország és Nagy-Britannia parlamentjei együttvéve kerülnek. Mind Brüsszelben, mind Strasbourgban ülésezik – hogy miért, azt a franciákon kívül senki sem tudja megmagyarázni (azért ülésezik Strasbourgban, mert Franciaország így akarta, hogy politikailag felértékelje magát).

Minden üdvözlendő lenne, ami hozzájárulhat az Európai Parlament költségeinek megfelezéséhez és mérhető teljesítményének megduplázásához. Például azzal, ha az angolt nyilvánítanák az egyedüli hivatalos nyelvnek és Strasbourgot mint ülésezési színhelyet törölnék, több mint 560 millió eurót lehetne megtakarítani évente (460 milliót adtak ki 2016-ban fordításokra). A klímát is kevésbé terhelné.

A kohéziós pénzek jelentikazt az eszközt, amelyet az EU felhasznál, hogy vonzóvá tegye magát a tagok számára. Fűtik a kapzsiságot és a korrupciót és a félresikerült fejlesztési projekteket. Más helyen arról írtam, miért kellene ezt teljesen abbahagyni. Ezeknek a pénzeknek a célja, hogy Európa szegényebb országait felzárkóztassák a gazdagabbakhoz, nem tud megvalósulni, amíg ezek a pénzek a nyugat-európai nagyvállalatokhoz folynak vissza, amelyek sok infrastruktúrával kapcsolatos pályázatot megnyernek, mert több a pénzük és a tapasztalatuk. Ha egy kormány – mint Magyarországon – a kohéziós pénzeket kiváltképpen hazai pályázóknak juttatja, hogy a pénz az országban maradjon, akkor ezt hamar „korrupció”-ként értékelik. Hagyjuk ezt egyszerűen abba.  Ezzel megszűnne az a követelés is, hogy ezeknek a pénzeknek a „jogállami” felhasználását politikailag akarják ellenőrizni, és ezzel sok vita is.

A saját EU-adók, tehát az EU számára az államok által befizetett összegeken túlmenő pénzügyi források konfliktusfokozó követelése is megszűnne. Akinek kevesebb pénzre van szüksége, annak nem kell új bevételi forrásokat keresnie.

Azokat a problémákat, amelyek megoldására az EU-t alapították, megoldották. Az új probléma – Európa hatalmi státusza a világban – megoldhatatlan. Újra el kellene gondolkodnunk azon, hogy ma mi a valóban fontos. Engedjük át a nemzetállamoknak, hogy polgáraik demokratikusan kifejezett akarata szerint intézzék ügyeiket. Az EU mint az európai demokráciák közös belső piaca jó dolog. Kár lenne, ha elrontanánk ezt a sikert az olyan dolgok miatt folytatott vitákkal, mint a genderpolitika, a bevándorlás és Izraelhez és Palesztinához való hozzáállásunk.

Auf Deutsch

Borítókép: shutterstock.

Forrás: corvinak.hu