Hírek Vélemények/Publicisztikák Nekünk akkor is le kell nyom­ni az embe­rek tor­kán a kul­tú­rát, ha ebben a pil­la­nat­ban kicsi rá az igény- Bede Faze­kas Zsolt

Nekünk akkor is le kell nyom­ni az embe­rek tor­kán a kul­tú­rát, ha ebben a pil­la­nat­ban kicsi rá az igény- Bede Faze­kas Zsolt

Bede-Faze­kas Zsolt szen­ve­dé­lye a magyar kul­tú­ra fenn­tar­tá­sa és tovább­adá­sa a diasz­pó­rá­ban: a Toron­tói Füg­get­len Magyar Rádió főszer­kesz­tő­je, a szám­ta­lan anya­or­szá­gi elő­adó­mű­vészt – Cseh Tamás­tól, a Boj­tor­ján együt­te­sen és Huzel­la Péte­ren át Jan­csó Mik­ló­sig – ven­dé­gül látó Para­mé­ter klub egyik ala­pí­tó­ja, a nyu­ga­ti diasz­pó­ra­be­li utol­só magyar köny­ves­bolt, a Pan­no­nia tulaj­do­no­sa, a toron­tói Magyar Ház volt kul­tu­rá­lis igaz­ga­tó­ja, a Magyar­or­szág Bará­tai díj kitün­te­tett­je. A cleve­landi Magyar Tár­sa­ság idei kong­resszu­sán bemu­tat­ták a szin­tén toron­tói Sza­kály Anna Zsolt­ról szó­ló doku­men­tum­film­jét; az azt köve­tő beszél­ge­tés után ket­tes­ben foly­tat­tuk a diasz­pó­ra kul­tu­rá­lis hely­ze­tét kör­be­já­ró eszmecserét.

Para­me­ter Sebes­tyén József épí­tész kiál­lí­tá­sa Toron­to 2013

Miért csak mos­ta­ná­ban, jóval a Covid-jár­vány lecsen­gé­se után kezd­té­tek el újra­in­dí­ta­ni a Para­mé­ter klubot?

Mert egy spe­ci­á­lis épü­let­ben műkö­dik, ahol rok­kan­ta­kat gon­doz­nak, és a klub eme­le­tén van az iro­dá­juk, ahol a gon­do­zók tar­tóz­kod­nak, továb­bá közös a mos­dónk is. Ők még min­dig maszk­ban jár­nak, nagyon vigyáz­nak a gon­do­zot­tak­ra. Mind­amel­lett, ha lát­tam vol­na nagyobb akti­vi­tást a magyar közös­ség­ben, talán picit előbb elin­dul­tunk vol­na. Hazud­nék tehát, ha azt mon­da­nám, hogy a késői elin­du­lás­ban nem ját­szik köz­re az, hogy nagyon sokat rom­lott a magyar közös­ség kul­tu­rá­lis állapota.

Para­me­ter – Cseh Tamás fel­lé­pé­se a Para­mé­ter Klub­ban (2000-es évek Toronto)
Para­me­ter – Pál Feri atya a Para­me­ter­ben (2000-es évek)

Sze­rin­ted miért van ez így?

Nagyon nagy az igény­te­len­ség és a közöny. Én min­dig is együtt dol­goz­tam külön­bö­ző magyar intéz­mé­nyek­kel, és min­den­hol arról panasz­kod­nak, hogy a veze­tők nem mer­nek bele­vág­ni sem­mi­be, vagy ha még­is bele­vág­nak, akkor sem­mi­lyen garan­ci­át nem vál­lal­nak, mert tel­je­sen bizony­ta­lan, hogy öt ember jön el, vagy húsz, eset­leg ötven, netán száz. Belel­ke­sedsz, hogy hozol ide (jel­lem­ző­en Magyar­or­szág­ról) egy jó művészt (aki­vel meg­egye­zel, hogy ne kerül­jön sok­ba), és az ötlet­tel meg­ke­re­sel egy intéz­ményt; ott azon­ban a veze­tő első mon­da­ta az, hogy ezt nem tud­ják most meg­szer­vez­ni, mert eset­leg nem jön el sen­ki… Nagyon kiáb­rán­dí­tó válasz, meg­tö­ri az ember lel­ke­se­dé­sét. Ilyen hely­ze­tek­ben elju­tok oda, hogy nem foly­ta­tom. Aztán megint látok vala­mi jót és megint belel­ke­se­dek, de lehet, hogy megint falak­ba fogok ütköz­ni… Mert van­nak olyan pozí­ci­ó­ban lévő embe­rek, akik nem sokat konyí­ta­nak a kul­tú­rá­hoz, még­is eldönt­he­tik, kit és mit mutat­nak be, és az ered­mény néha még szó­ra­koz­ta­tás­ra is alkal­mat­lan. Ugyan­ak­kor hiszek abban, hogy nekünk akkor is le kell nyom­ni az embe­rek tor­kán a kul­tú­rát, ha ebben a pil­la­nat­ban kicsi rá az igény. Ahogy a film­ben is elhang­zott: vissza kell men­ni a gyö­ke­rek­hez és onnan fel­épí­te­ni min­dent. Na, de ahhoz, hogy fel­épül­jön min­den újra, meg­fe­le­lő embe­rek kel­le­nek. Sze­rin­tem most ők nehe­zen jut­nak szó­hoz, vagy rúg­hat­nak lab­dá­ba. Vala­ki nem­rég hal­lot­ta egy fele­lős beosz­tá­sú ember­től, hogy Magyar­or­szág­ról kel­le­ne hoz­ni fize­tett szak­em­be­re­ket a diasz­pó­ra magyar kul­tu­rá­lis intéz­mé­nyei veze­té­sé­re. Nem értek egyet. Nincs értel­me ott­hon­ról kihoz­ni vala­kit sok pén­zért, aki­nek nincs hely­is­me­re­te és kap­cso­la­tai. Ha a diasz­pó­rá­ban nem talá­lunk olyan hoz­zá­ér­tő embe­re­ket, akit ren­de­sen meg­fi­ze­tek a mun­ká­ju­kért, akkor már úgy­is mind­egy. Nekünk kell első­sor­ban kiter­mel­ni azo­kat, akik itt magyar köny­ves­bol­tot,  klu­bot vagy házat vezet­nek, magyar rádi­ót vagy tele­ví­zi­ót működtetnek.

Min­den (és nem­csak magyar) közös­ség, civil és egy­há­zi intéz­mény küzd az újra­éle­dés­sel a Covid-jár­vány óta. A kul­tu­rá­lis hely­szí­nek­re sze­rin­ted miért nem men­nek vissza az emberek?

Ami­kor még a Covid-jár­vány előtt itt jár­tam a Magyar Kong­resszu­son, emlék­szem, hogy a beszé­dem után volt egy kis vita, ahol a fia­ta­lok már akkor meg­fo­gal­maz­ták: minek élő prog­ra­mo­kat szer­vez­ni, ami­kor a You­tu­be-on min­dent elér­he­tő? Pél­dá­nak a Kalá­ka együt­test emlí­tet­ték: minek élő kon­cer­tet szer­vez­ni velük, ha online is meg tud­ják őket néz­ni? A jár­vány alatt sokan meg­sze­ret­ték az online köz­ve­tí­té­se­ket, és leszok­tak arról, hogy fizi­ka­i­lag elfá­rad­ja­nak vala­ho­vá. Nagyon sokan elkö­vet­ték azt a hibát, hogy foly­tat­ták az online köz­ve­tí­té­se­ket a jár­vány után is. Még ma is lát­ni a temp­lo­mok­ban, hogy a lel­ké­szek és a papok elbú­csúz­nak a kép­er­nyő előtt ülő hívek­től és jó étvá­gyat kíván­nak nekik az ebéd­hez. Sze­rin­tem ez nem jó irány. Fiam mesél­te nem­rég, hogy ami­kor cégük mont­re­a­li iro­dá­já­ban beje­len­tet­ték, hogy kicsit vissza akar­ják vág­ni az ott­ho­ni mun­ka­vég­zést és be kel­le­ne men­ni dol­goz­ni heten­te leg­alább néhány nap, sokan fel­mond­tak, majd hoz­zá­tet­te: ha a toron­tói iro­dá­ban is fel­me­rül ez a kér­dés, akkor lehet, hogy ő is ott­hagy­ja a céget. Ez engem meg­döb­bent. A jár­vány előtt min­den­ki napon­ta fel­ült a vil­la­mos­ra, met­ró­ra vagy autó­ba és elment a mun­ka­he­lyé­re. Mos­tan­ra viszont annyi­ra hoz­zá­szok­tak ahhoz, hogy ott­hon van­nak, és min­den ott(hon) tör­té­nik, hogy már seho­va nem akar­nak elmen­ni. És még ha akar­nak is, akkor is ott az a bizony­ta­lan­sá­gi fak­tor, hogy az utol­só pil­la­nat­ban meg­gon­dol­ják magu­kat. És akkor szer­ve­ző­ként ott égsz a meg­hí­vott művész előtt, mert csak tíz ember van ott, hol­ott száz­öt­ven­nek kel­le­ne len­ni, mint a régi szép idők­ben. Ez egy olyan félel­me­tes szi­tu­á­ció, ami­ből én egy­sze­rű­en nem látom a kiutat. Nem látom magun­kat elég erős­nek, nem látom azt az erőt, ami ebből kimoz­dít­hat­na. Akik kezé­ben dön­té­si jog van, ezt más­kép­pen lát­ják és más­ra hasz­nál­ják. És ha erről sokat beszé­lek, akkor elkez­de­nek utál­ni miat­ta: nem vagyok jó magyar, mert panasz­ko­dok… Miköz­ben folya­ma­to­san beiga­zo­ló­dik, amit mon­dok. Szó­ba jöt­tek az egy­há­zak. Ami­kor keresz­tel­ték a leg­ki­sebb fiun­kat, úgy tele volt a temp­lom, hogy majd’ kinyom­ták a falát. Most négy-öt ember jár ugyan­eb­be a kis temp­lom­ba. Ez is katasztrófa.

Tehát nem­csak a jár­vány­ról és egész­ség­ügyi hatá­sa­i­ról van szó, ami Kana­dá­ban sok­kal szi­go­rúbb sza­bá­lyok­kal járt, hanem a meg­vál­to­zott kul­tú­ra­fo­gyasz­tá­si szo­ká­sok­ról. Emlí­tet­ted a beszél­ge­té­sen a bálo­kat. Nyil­ván nem az a prob­lé­mád velük, hogy bálok…

Soha nem az a prob­lé­ma, hogy vala­mi van, hanem az, ha nincs más. Ami­kor mi Tor­on­tó­ba köl­töz­tünk, és mást akar­tunk, mint ami akkor ott léte­zett, meg­te­rem­tet­tük azt, ami nekünk kel­lett, és amit annyi­ra sze­ret­tünk: a maga­sabb kul­tú­rát. A jár­vánnyal viszont mind­ez eltűnt, és csak a bálo­zás jött vissza. Ha meg­néz­zük a nyu­ga­ti diasz­pó­rát, a cser­ké­szet, a nép­tánc és a hét­vé­gi magyar isko­lák fon­to­sak, sőt meg­ha­tá­ro­zó­ak. Na de hol van­nak a szü­lők? Ők nem jelen­nek meg sehol. Lel­ke­sen neve­lik a gye­re­ke­i­ket jó isko­lás­nak, jó cser­kész­nek, jó nép­tán­cos­nak, de ami­kor a gye­rek oda­jut, hogy el kel­le­ne men­nie egy értel­mi­sé­gi klub­ba, egy iro­dal­mi est­re, akkor nem fog, mert akit kis­gye­rek­ként nem visz­nek el a szü­lei, vagy aki nem lát­ta, hogy szü­lei ilyen helyek­re jár­nak, akkor ő sem fog soha. A leg­több szü­lő saj­nos nem jár kul­tu­rá­lis helyek­re, nem tart­ják fenn eze­ket a lehe­tő­sé­ge­ket, és ha ezek meg­szűn­nek, akkor amint vége az isko­lá­nak és abba­hagy­ják a cser­ké­sze­tet meg a nép­tán­cot vala­mi­kor fia­tal fel­nőtt koruk­ban, akkor ott lesz vége a magyar­sá­guk­nak is.

De nem csak a szü­lők, a taná­rok is meg­te­het­nék ugyan­ezt, elvi­het­nék az osz­tá­lyu­kat egy-egy kul­tu­rá­lis ese­mény­re. Volt egy eset, ami­kor könyö­rög­tem a közép­is­ko­lai tanár­nak, aki nagyon jó bará­tom volt, hogy jön Berecz And­rás mese­mon­dó, hoz­za el a gye­re­ke­ket, hatal­mas élmény lesz nekik. Min­den­fé­le kibú­vó­val jött. A tanár bará­tom kép­te­len volt arra, hogy meg­be­szél­je a szü­lők­kel, meg­fog­ja a diá­ko­kat és eljöj­je­nek meg­néz­ni ezt a nagy­sze­rű mese­mon­dót, akit min­den gye­rek tátott száj­jal hall­gat. Ezek olyan jelen­sé­gek, amik miatt szé­pen megyünk az úton lefe­lé. Én nem tudom rózsa­szín­ben lát­ni a jövőt, mert eltűnt a magyar negyed, Tor­on­tó­ban bezár­tak a magyar étter­mek – vala­mi­kor több, mint húsz étter­münk volt, most egy-ket­tő van – tehát min­den­hol a fogyás jelei mutat­koz­nak, pedig egyéb­ként lélek­szám­ban nem fel­tét­le­nül fogy a diasz­pó­ra magyar­sá­ga. Lehet, hogy még töb­ben is van­nak manap­ság, akik magyar­nak is vall­ják magu­kat Tor­on­tó­ban, de akik tény­le­ge­sen ápol­ják, fenn­tart­ják a kul­tú­rán­kat és a közös­sé­ge­in­ket, egy­re keve­seb­ben van­nak. Ami­kor Tóth Péter Lóránt itt volt a József Atti­la-est­jé­vel, elme­sél­te: egy idős bácsi a Dél­vi­dé­ken azt mond­ta neki: „Fia­tal­em­ber, az asszi­mi­lá­ció nem állít­ha­tó meg, csak las­sít­ha­tó”. Ez saj­nos min­den­hol így van, tehát nekünk nem meg­ál­lí­ta­ni, hanem fékez­ni kell; ez a mi dolgunk.

Ezt leg­utóbb For­rai Tamás jezsu­i­ta atya mond­ta nekem, aki szin­tén Tor­on­tó­ban él és szolgál.

For­rai atya épp a múlt­kor mond­ta: „én csak turis­ta vagyok itt”. Neki hama­ro­san lejár az ide­je, és kül­de­nek helyé­re vala­ki mást. Mire éppen meg­ba­rát­koz­tunk Saj­gó Sza­bolccsal, ő is ment vissza, és ott­hon foly­tat­ta fan­tasz­ti­kus mun­ká­ját. Tamás is nagyon sok jó dol­got csi­nált, pél­dá­ul vissza­hoz­ta az isko­lát a temp­lom­ba, de még­is­csak „turis­ta”, aki hama­ro­san cso­ma­gol és megy haza. Ezért is fon­tos, amit előbb mond­tam: nem ott­hon­ról kell hoz­ni szak­em­be­re­ket. Az egy­há­zon belül helyi után­pót­lás­ra, a magyar diasz­pó­rá­ban szü­le­tett és itt élő pap­ra vagy lel­kész­re nem rea­li­tás vár­ni, szá­mí­ta­ni, viszont a magyar kul­tú­ra meg­ma­ra­dá­sa a mi fele­lős­sé­günk. A jár­vány előtt ren­ge­teg pályá­za­ti lehe­tő­ség volt, ma is van, csak keve­sebb. Nincs jogom meg­mon­da­ni, hogy vala­mi vagy vala­ki alkalmas‑e arra, hogy pályá­za­ti támo­ga­tást kap­jon vagy sem, de azért meg­van a véle­mé­nyem róla: manap­ság nagyon sok olyan magyar közös­ség van, akik nem helye­sen hasz­nál­ják fel a kapott pénzt. Mert tény­leg, szó sze­rint arra kel­le­ne köl­te­ni, hogy szel­le­mi­leg, kul­tu­rá­li­san túl­él­jünk ebben a nagy tengerben.

A te sok­ré­tű mun­kád után­pót­lá­sa csa­lá­don belül nem megvalósítható?

Nem, mert az én gye­re­ke­im kicsit másak, mint a töb­bi magyar. Ők kép­ző­mű­vé­szet­ben nagyon jók, de soká­ig nagyon félén­kek vol­tak. Én nem tud­tam vol­na azt ten­ni, amit a bará­ta­im, akik kiál­lít­ják gye­re­kü­ket ver­set mon­da­ni, éne­kel­ni. De a leg­na­gyobb fiunk még­is tag­ja lett a Kana­dai Magyar Kép­ző­mű­vé­szek Szö­vet­sé­gé­nek, nyert kiál­lí­tást is, ahol évti­ze­dek óta alko­tó, befu­tott fes­tő­mű­vé­szek, gra­fi­ku­sok képei közé beke­rül­tek az övéi is, tel­je­sen újsze­rű dol­gok­kal. Mind a három gye­re­künk nagyon jó gra­fi­ká­ban, azaz nagyon jól raj­zol­nak, és mind­egyik kap­cso­ló­dik vala­hol a közös­ség­hez. A lányunk pél­dá­ul rajz­fil­mes, és ami­kor lét­re­hoz­tam a fotó­klu­bot, az ő képei is ott vol­tak, sőt fotó­pá­lyá­za­tot is nyert az alko­tá­sa­i­val. De belő­le sem lesz rádi­ós vagy kul­tu­rá­lis közös­ség­szer­ve­ző, ben­ne sincs meg a len­dü­let. És a hát­tér sem, ami nekem adott volt: Győr, ahol én állan­dó­an kap­cso­la­to­kat épí­tet­tem, amit azóta is ápo­lok. De iga­zá­ból nem is az én gye­re­ke­im kor­osz­tá­lya a követ­ke­ző lánc­szem, hanem a nálam fia­ta­labb szülők.

3 of 3

Csa­lád – Dani fiúnk máso­dik cso­por­tos kiál­lí­tá­sa (2000-es évek Toronto)
Csa­lád napjainkban
Rajz­fil­mes Timi lányunk mini­a­tűr alkotásai

Való­ban, de ese­tük­ben is kér­dés, hogy tud‑e ennyi kap­cso­ló­dá­sa len­ni bár­ki­nek, mint neked? És hogy át lehet‑e, tudod‑e adni ezt a gaz­dag tapasz­ta­la­tot és szé­les kapcsolatrendszert?

Sze­rin­tem igen, ha len­ne rá igény, ha lát­nám, hogy van vala­ki, aki akar és mel­lé teszi a magá­ét. Pél­dá­ul ha az intéz­mé­nyek azt mon­da­nák: bár nem te vagy a kul­túr­igaz­ga­tónk, de szük­sé­günk van a taná­csod­ra. Mint ahogy a fel­vi­dé­ki­ek kér­ték, hogy segít­sek abban, hogy legyen egy ütős prog­ram­juk, és akkor java­sol­tam nekik Écsi Gyön­gyit. A kap­cso­la­tot lét­re­hoz­tam, és ők meg­szer­vez­ték. Tehát nem kihoz­tam Gyön­gyit és ráte­le­ped­tem, hanem össze­kap­csol­tam őket és utá­na az ő ven­dé­gük volt, nem az enyém. És most már nekik is van kap­cso­la­tuk vele, amit tovább tud­nak épí­te­ni. De intéz­mé­nyek részé­ről ez a hoz­zá­ál­lás nincs meg, ők inkább hiú­sá­gi kér­dést csi­nál­nak belő­le, nem keres­nek meg, hanem ők eldön­tik, kit hív­nak meg. Ez szo­mo­rú, mert nagyon szí­ve­sen tovább­ad­nám amit tudok, és a kap­cso­la­tok­ban is tud­nék segíteni.

De ettől még a Para­mé­ter klub működ­het­ne, ahogy a régi szép idők­ben, nem?

Igen, ha len­ne rá igény, de azért ott van az is, hogy fogy a len­dü­le­tem és most már tény­leg itt len­ne az ide­je, hogy vala­ki átve­gye a sta­fé­ta­bo­tot. Nem azt mon­dom, hogy öreg vagyok, de nem is fia­ta­lo­dom és nagyon meg­sze­ret­tük Magyar­or­szá­got, több időt sze­ret­nénk ott töl­te­ni. De ez nem jelen­ti azt, hogy nem lesz egy újabb len­dü­let. Most jött hoz­zánk Bor­ven­dég Zsu­zsan­na, arra az alka­lom­ra sokan össze­jöt­tünk, és van­nak még ötle­te­im, pél­dá­ul Mező Misi, aki szin­tén egy „nagy dobás” lehet­ne, ami segít­het­ne újra­in­dí­ta­ni a klu­bot, de összes­sé­gé­ben sze­rin­tem az már soha nem lesz olyan, mint volt… Nagyon sokan eltűn­tek azok közül, akik akkor ott vol­tak… Van, aki haza­köl­tö­zött; van, aki elköl­tö­zött Kana­dán belül és van, aki „csak” közöm­bös lett és töb­bet nem jön. És per­sze van a régi­ek közül, aki meg­halt, vagy már annyi­ra beteg, nem jár seho­va. Nagyon sok 70 év körü­li értel­mi­sé­gi is járt közénk, akik ma már nem moz­dul­nak ki, nem vezet­nek autót, plá­ne este. Olya­nok­ról van szó, akik­nek ope­ra­bér­le­tük is volt, s néha azért nem tud­tak jön­ni a Para­mé­ter­be. De nem ez a gond, hiszen ami velük tör­té­nik, az egy ter­mé­sze­tes folya­mat, hanem az, hogy a mai közép­ko­rú réteg­re, a har­min­cas-negy­ve­nes szü­lők­re nem építhetünk.

És mi a hely­zet a rádióval?

A rádió idő­vel inter­net ala­pú rádió lett; akár­hol tudom csi­nál­ni, akár a győ­ri kony­hánk pult­já­ról is, ma már nem kell hoz­zá stú­dió. A toron­tói házi stú­di­ó­ban van még egy kis keve­rő­pult és két mik­ro­fon­áll­vány, tehát ott hár­man is tudunk beszél­get­ni, de egyéb­ként keve­rő­pult­ból is már van olyan kicsi, hogy akár egy tás­ká­ban is magam­mal vihe­tem. A rádi­ó­val tehát nincs gond, sőt, egy­re nép­sze­rűbb lesz, ahogy ter­jed a híre. A leg­na­gyobb meg­döb­be­né­sem­re Cleve­land­ben is egy­más után állí­tot­tak meg embe­rek azzal, hogy hall­gat­ják. Mos­tan­ra már nem sok magyar rádió maradt a diasz­pó­rá­ban – Cleve­lan­don a Bocs­kai Rádió, Tor­on­tó­ban a miénk, Van­cou­ver­ben a Magyar Híd, Cal­gary-ban a Zene­Bu­o­na Rádió, Auszt­rá­li­á­ban a Magyar Rádió Moza­ik Syd­ney –, de mind­egyik tel­je­sen más, de nem is kell egy­for­má­nak len­ni. Én pél­dá­ul a hagyo­má­nyos rádi­ó­zás híve vagyok, sze­rin­tem úgy kell kife­jez­ni magam, illet­ve úgy kell sza­va­kon keresz­tül köz­ve­tí­te­nem azt, ami­ről szó van a rádi­ó­ban, hogy az meg­je­len­jen az embe­rek agyá­ban. Én is gon­dol­koz­tam pél­dá­ul álló­ké­pen, de sze­rin­tem még az sem kell.

2 of 2

Rádió – Nap­ja­ink inter­net rádi­ó­ja – Az újjá­szü­le­tett házistúdió
Rádió – Korai rádi­ós évek (2000-es évek)

Az idő­sek ehhez szok­tak, de mi van a fia­ta­lok­kal, akik állan­dó képi impul­zus­ra van­nak nevelve?

Igen, egy dara­big ezt mond­ták nekem a kol­lé­gák is. Nagyon sokat beszél­get­tem pro­fi rádi­ó­sok­kal is a rádi­ó­zá­si szo­ká­sok­ról. A mai fia­ta­lok úgy­sem fog­ják hall­gat­ni; akkor sem, ha van kép, mert az, ami­ről az én műso­rom szól, őket nem érdek­li. Őket a zenei rádi­ók érdek­lik. De a közép­ko­rú­a­kat meg tudom fog­ni, de nem is a kor a lényeg, hanem az érdek­lő­dé­si kör. Tehát olyan embe­rek hall­gat­ják, aki­ket érde­kel, hogyan élnek a magya­rok, hogyan gon­dol­kod­nak, mit csi­nál­nak szer­te a nagy­vi­lág­ban. Ez az én rádi­óm lénye­ge. Azt mond­ta nekem egy szé­kely­föl­di színésznő: 

„Zsolt, ti hida­kat épí­te­tek közénk, Szé­kely­föld és Magyar­or­szág közé”. 

Én ugyan­úgy elbe­szél­ge­tek egy győ­ri, egy erdé­lyi és egy észak-ame­ri­kai magyar­ral, ami­től ők úgy érzik, hogy ott és akkor hidak épül­nek köz­tük, mert együtt vagyunk ben­ne a nagy egészben.

Tehát a rádi­ód lénye­ge nem az, hogy helyi, eset­leg magyar­or­szá­gi hírek­kel szol­gálsz, hanem az, hogy magya­ro­kat szó­lí­tasz meg min­den­hon­nan; nem­csak azo­kat, akik Tor­on­tó­ban megfordulnak?

Így van. Online egy­sze­rű­en meg­old­ha­tó. És van­nak tudo­sí­tó­im, akik időn­ként elmond­ják, náluk mi tör­té­nik. Kana­dá­ban Vas­ki Gábor, Cleve­land­ben Csi­bi Lóránd és Har­gi­tai Ist­ván, Buda­pes­ten Kis Ágnes, Maros­vá­sár­he­lyen Kleindl Lász­ló rádi­ós és fele­sé­ge, Bódizs Edith, aki Ludas­ma­nyi néven blo­gol nekünk, Temes­vá­ron Lehőcz Lász­ló, Kár­pát­al­ján Dob­sa Ist­ván, Dél­vi­dé­ken Bálint Csa­ba, aki szer­kesz­tő a Pan­non Rtv-nél, Fel­vi­dé­ken Árvai Rená­ta. Külön­bö­ző­kép­pen dol­go­zunk együtt. Pél­dá­ul Lehőcz Lász­ló álta­la készí­tett anya­go­kat küld, ami­ből kapunk egy kis íze­lí­tőt arról, hogy ott hogyan élnek a magya­rok. Kleindl Laci néha készít inter­jú­kat és azo­kat kül­di, vagy beszá­mol egy-egy ese­mény­ről, leg­utóbb egy könyv­vá­sár­ról beszél­get­tünk, de több­nyi­re ő is készít saját anya­go­kat. Renit, Csa­bát és Ist­vánt havon­ta fel­hí­vom, és kb. 20 – 30 per­cig elbe­szél­ge­tünk arról, hogy milyen magyar ren­dez­vé­nyek vol­tak náluk, mivel fog­lal­koz­nak éppen; ezek­ből nagyon érde­kes dol­gok sül­nek ki. Csa­ba néha küld pár­per­ces kis ripor­to­kat, azo­kat be szok­tam vág­ni az adá­sok­ba. Van egy toron­tói magyar rend­őr bará­tom, Zana­ti Balázs, vele havi-más­fél havi rend­sze­res­ség­gel beszél­ge­tünk, biz­ton­ság­ról, fegy­ver­ről, kábí­tó­szer­ről, betö­ré­sek­ről, lovas meg kutyás rend­őr­ség­ről; ez is nagyon érde­kes témakör.

Mi a hely­zet a toron­tói Magyar Ház­zal, ami­nek kul­tu­rá­lis veze­tő­je voltál?

Én még a régi,  Buda­pest fel­ira­tú, bar­na tég­lás öreg ház­ban vol­tam kul­túr­igaz­ga­tó hat éven át. Az egy nagyon nehe­zen fenn­tart­ha­tó, gaz­da­ság­ta­lan épü­let volt, fűtöt­tük az utcát, és bár­mi­hez nyúl­tunk, töb­be­zer dol­lár­ba került a javí­tás; ugyan­ak­kor tele volt fan­tá­zi­á­val: volt egy nagy­te­rem, ami­nek Szent Koro­na lógott a köze­pén, volt egy étte­rem-rész, a Mátyás Pin­ce, ahol töb­bek között  rene­szánsz estet is szer­vez­tünk, az azóta már elhunyt Kátai Zol­tán ének­mon­dó bará­tom­mal, ami­re külö­nö­sen büsz­ke vagyok. A ren­ge­teg minő­sé­gi és a fel­té­te­le­zé­sek elle­né­re sem vesz­te­sé­ges kul­tu­rá­lis prog­ram elle­né­re ren­ge­teg anya­gi prob­lé­ma merült fel, hiszen a ház rezsi­je havon­ta húsz­ezer dol­lár volt. Végül elad­tuk és pár évvel később meg­lett az új ház, de a régi ház­ban ért táma­dá­sok miatt én már nem men­tem vissza. Alap­ta­lan­nak érez­tem a táma­dá­so­kat, hiszen jól men­tek a dol­gok, hat év alatt több mint két­száz minő­sé­gi prog­ra­munk volt, több­nyi­re hazai fel­lé­pők­kel, és min­dig volt vízi­ónk. Az új ház­nak volt olyan elnö­ke, aki min­dent meg­tett, hogy vissza­men­jek, de maga is beis­mer­te, hogy falak­ba ütkö­zik, egye­sek­ben még min­dig ben­ne volt a koráb­bi rossz érzés. Így végül nem men­tem vissza, ami azért is saj­ná­la­tos, mert meg­győ­ző­dé­sem, ha a mi csa­pa­tunk­ból néhá­nyan ma is részt ven­nénk a ház kul­tu­rá­lis mun­ká­já­ban, akkor talán még létez­ne ott az a faj­ta kul­tú­ra, amit mi kép­vi­sel­tünk. Mi úgy vet­tük át a régi házat, hogy sen­ki nem akar­ta vin­ni, és ami­kor hat évvel később elküld­tek, akkor viszont ment a harc a pozí­ci­ó­ért, mert azt hit­ték, majd ők meg­mu­tat­ják, hogy magá­tól megy tovább min­den. Egyéb­ként az a faj­ta har­ci­as­ság mára eltűnt a közös­ség­ből és helyé­be lépett a közöm­bös­ség. Ma már nem nyír­ná­nak ki, mert már nincs ember, aki foly­tat­ná, amit csináltunk.

3 of 3

Magyar Ház – A régi Magyar Ház ahol 6 éven át volt kul­tu­rigaz­ga­tó (2000-es évek)
Magyar Ház – Tolcs­vay Béla fel­lé­pé­se a Magyar Ház­ban (2000-es évek)
Magyar Ház – Árpád­Te­rem Magyar­Ház Toron­to 1989

A film­ben emlí­tet­ted: nem­csak hoz­tad a kul­tú­rát Magyar­or­szág­ról, hanem vit­ted is oda. Hogyan?

A Medi­a­wa­ve Fesz­ti­vál­nak húsz éven át vol­tam a kül­kap­cso­la­tok­kal fog­lal­ko­zó igaz­ga­tó­ja. Innen könnyen tud­tam intéz­ni a kül­föl­di dol­go­kat, és ennek kap­csán bele­foly­tam az ott­ho­ni ügyek­be is. Ami­kor oda­vit­tem egy kana­dai éne­kest, ami­re eljött a kana­dai nagy­kö­vet asszony is, fel­me­rült, hogy jó len­ne egy kana­dai film­hét. Öröm­mel vál­lal­tam, össze­szed­tem a fil­me­ket, Geor­ge Lan­tos­tól is kér­tem, és lement egy fan­tasz­ti­kus, 10 – 15 kana­dai fil­met tar­tal­ma­zó film­hét a magyar mozik­ban, ami­nek a meg­nyi­tó­já­ra engem is meg­hív­tak. Az volt az első ilyen prog­ram, annak is köszön­he­tő­en, hogy Rodé Esz­ter sze­mé­lyé­ben volt egy olyan kul­tu­rá­lis atta­sé a kana­dai nagy­kö­vet­sé­gen, aki kapocs­ként volt jelen a nagy­kö­vet­ség és a magyar kul­tú­ra között; egy szen­zá­ci­ós ember, aki a kana­dai dip­lo­ma­tá­kat elküld­te a kana­dai prog­ra­mok­ra, ami­ket mi csi­nál­tunk, és a Medi­a­wa­ve-re is. Akkor épül­tek ki azok a kap­cso­la­tok, ami­ből aztán kinőtt a film­hét, ami­re nagyon büsz­ke vagyok. Később kana­dai kép­ző­mű­vé­sze­ket, zené­sze­ket és fil­me­se­ket is bemu­tat­tam Magyarországon.

4 of 4

Para­me­ter – Vik­i­dál Gyu­lá­val és Kátai Zol­tán­nal toron­tói laká­sunk­ban (2000-es évek)
Pan­no­nia Köny­ves­bolt meg­nyi­tó Pomá­zi Zol­tán­nal (2009 Toronto)

A fotó­zás része még az életednek?

Igen, a kame­ra most is itt van a tás­kám­ban. Annak ide­jén Győr­ben tag­ja vol­tam a Fotó­klub­nak, és akkor ren­ge­teg soro­za­tom készült, pél­dá­ul Kapu­vá­ron, Győr kör­nyé­kén a cigány­te­le­pen fotóz­tam a cigá­nyo­kat. Ahogy a film­ben is emlí­tet­tem, a kana­dai hideg­től lefa­gyott a gépem, de aztán egy fotó­la­bor­ban kezd­tem dol­goz­ni, ott hoz­zá­ju­tot­tam egy köl­csön­gép­hez és szin­te ingyen kap­tam fil­met, amit én magam hív­hat­tam elő és nyom­tat­hat­tam ki a képe­ket), így akkor megint fel­len­dült a fotós tevé­keny­sé­gem. Ami­kor onnan eljöt­tem, megint alább­ha­gyott, de mind­vé­gig volt egy nagy álmom, egy fotó­klub, ahol össze­jö­vünk és fotóz­ni tanu­lunk pro­fik­tól. El is indult a klub, de aztán jött a Covid-jár­vány, és az is szét­esett. Vol­tak tagok, akik haza­köl­töz­tek, és a pro­fi fotós, Kra­lo­vánsz­ky Balázs, aki­től tanul­tuk a külön­fé­le fotó­zást, úgy bele­fá­radt, hogy abba­hagy­ta az egé­szet. Időn­ként ked­vet kapok hoz­zá, hogy bein­dít­sam, de olyan keve­sen jelent­kez­nek, elmegy a ked­vem tőle. De azért én magam tovább­ra is fotó­zok, ez meg­ma­radt hobbinak.

1 of 2

Győ­ri ifjú­kor – Fotó­zás (70-es évek)
Toron­to – Első kana­dai mun­ka­he­lye Zsolt­nak: 6. min. Pho­to (80-as évek vége)

És végül beszél­jünk a köny­ves­bolt­ról, ami ötven éve léte­zik és tíz éve vet­té­tek meg. Miért?

A film ele­jén is elhang­zik, hogy abban a vályog­ház­ban, ahol kis­gye­rek­ként éltem, még nem jár­tam isko­lá­ba, de már meg­ta­nul­tam olvas­ni, és nagyon sze­ret­tem a mese­köny­ve­ket, min­den kará­csony­ra köny­vet kér­tem. Sze­gé­nyek vol­tunk, de a könyv olcsó volt akko­ri­ban Magyar­or­szá­gon, tehát min­dig jó pár köny­vet össze tud­tak vásá­rol­ni a szü­le­im. Volt egy öcsém, és később lett egy húgom, de akkor­ra már más­hol lak­tunk, már kicsit job­ban ment nekünk, de a könyv min­dig ott volt a kará­csony­fa alatt. Tiné­dzser­ként elkezd­tem jár­ni a köny­ves­bol­to­kat, antik­vá­ri­u­mo­kat. Uno­ka­hú­gom egyik barát­já­nak apu­ká­ja a Móra Ferenc Könyv­ki­adó­nak volt réges-régen a veze­tő­je, a srác­nál hegyek­ben áll­tak a köny­vek, a laká­sá­ban csak ösvé­nye­ken lehe­tett köz­le­ked­ni. Könyv­rit­ka­sá­gai is vol­tak, és nála ked­vet kap­tam ahhoz, hogy bizo­nyos témák­ban én is elkezd­jek köny­ve­ket gyűj­te­ni. A fele­sé­gem, Hor­ten­zia is nagyon sze­ret olvas­ni, ezért is ván­do­rol­tunk ki Kana­dá­ba három bőrönd­del, ami­ből ket­tő köny­vek­kel volt tele. Az álla­mi hiva­tal­ban kér­dez­ték, mit hoz­tunk, van‑e elég meleg ruhánk, mert far­kas­or­dí­tó hideg volt. Ami­kor meg­lát­ták a köny­ve­ket, nem hit­tek a sze­mük­nek. Tehát már érke­zés­kor volt egy kis köny­ves­pol­cunk, és itt is elkezd­tünk gyűj­te­ni. Ami­kor nagy­bá­tyám belé­pett az első saját laká­sunk­ba, így kiál­tott fel: „Ah, Hun­ga­ri­ans!”. Egy átla­gos kana­dai lakás­ban leg­fel­jebb a kávé­zó­asz­ta­lon vagy a kony­há­ban volt pár könyv. Nálunk viszont nem­csak a klasszi­ku­sok, de egé­szen külön­le­ges köny­vek is vol­tak, mert ked­venc köny­ve­in­ket hoz­tuk el, Ham­vas Bélá­tól kezd­ve Márai Sán­do­rig. Akkor még két köny­ves­bolt volt Tor­on­tó­ban: Tüs­ke bácsi köny­ves­bolt­ja és a Pan­no­nia. Ami­kor utób­bi­ba bemen­tem, és meg­lát­tam a tulajt, ahogy ült az iro­dá­já­ban, és az akkor még meg­lé­vő alkal­ma­zot­tai rak­ták fel a köny­ve­ket a pol­cok­ra, azt mond­tam magam­ban: ha én egy­szer köny­ves­bol­tos lehet­nék… 20 évvel később az let­tem. Előt­te hosszú ide­ig árul­ták, mert már bele­fá­rad­tak és tovább akar­ták adni, de abszo­lút nem volt rá vevő, sen­ki nem akar­ta foly­tat­ni. Én gra­fi­kus­ként dol­goz­tam a Yel­low Pages-nél, ami­ről azt hit­tem, nyug­dí­jas állás, de az inter­net meg­öl­te a tele­fon­köny­vet, kirúg­tak min­den­kit. A vég­ki­elé­gí­té­sem­ből meg­vet­tük a könyvesboltot.

1 of 4

Pan­no­nia Köny­ves­bolt 747 St. Clair (2023)
Pan­no­nia Köny­ves­bolt új helyen – 747 St. Clair (2023-)
Pan­no­nia Köny­ves­bolt 300 St. Clair (2009−2023)
Pan­no­nia köny­ves­bolt – 300 St. Clair (2017)

A film ele­jén lát­tam egy rak­tár­sze­rű hely­sé­get, ahol ket­ten pakol­ta­tok, és te azt mond­tad: nincs szí­ved sen­ki hagya­té­kát vissza­uta­sí­ta­ni. Mit tud­tok kez­de­ni a ren­ge­teg könyvvel?

Igen, az a hely, ahol halom­ban áll­nak a köny­vek, rak­tá­ra­ink egyi­ke, ami ott van a házunk­ban, egy szin­ten a klub­bal. Mond­hat­nám az embe­rek­nek, hogy már nem tudom hova ten­ni az újabb szál­lít­má­nyo­kat,  de akkor kidob­ják, mert már sehol nem kel­le­nek a köny­vek, sem a temp­lo­mok­ban, sem a Magyar Házak­ban. Ehhez nincs szí­vem és sosem tud­ha­tom, mikor buk­ka­nok egy-egy kincs­re. A másik helyi­ség, amit a fele­sé­gem bemu­ta­tott, a régi bol­tunk, ahon­nan nem­rég átköl­töz­tünk egy két­szer nagyobb üzlet­be, ami egy magyar lakó­ház­ban van, ahol idős magya­rok lak­nak. Sok­kal több könyv elfér, és sok­kal olcsób­ban kap­tuk meg. Élet­men­tő volt, mert ha a koráb­bi lak­bért fizet­nénk, egy-két év múl­va lehet, hogy be kel­le­ne zár­ni a bol­tot, mert ha a bejö­vő for­ga­lom, vagy­is akik tény­le­ge­sen bejön­nek, nem tud­ják biz­to­sí­ta­ni a lak­bért és a rezsit, akkor nincs értel­me fenn­tar­ta­ni a bol­tot. Az embe­rek 90%-a tele­fo­non vagy inter­ne­ten ren­del, minek egy üzlet­he­lyi­sé­get fizet­ni? Most sok­kal keve­seb­bet fize­tünk, tehát ez a pont sok­kal később fog bekö­vet­kez­ni. De egy­szer biz­to­san bekö­vet­ke­zik, s akkor majd még csi­nál­juk a rak­tár­ból egy darabig…

Azt is mond­tad: ti vagy­tok az egyet­len elosz­tó­köz­pont Észak-Ame­ri­ká­ban. Ezt hogy kell érteni?

Egy-egy alka­lom­mal a cleve­landi cser­kész­csa­pat veze­tő­je ren­del aján­dék köny­ve­ket, de az a sok láda, amit a film­ben lát­tál, könyv­tá­rak­hoz megy, Washing­ton­ba, Cleve­land­be, Tor­on­tó­ba. Ők nem vásá­rol­nak köz­vet­le­nül Magyar­or­szág­ról, mert túl bonyo­lult mind­két fél­nek. A könyv­tá­rak azt sze­re­tik, ha lead­ják a ren­de­lést és meg­kap­ják a köny­ve­ket. De már előt­te is sokat kell pepe­csel­ni. A fele­sé­gem időn­ként dühös, mert azt kérik a könyv­tá­rak, írjunk össze pár száz köny­vet, for­dít­suk le a címe­ket, stb., ami­vel ő iszo­nyú sokat dol­go­zik, de utá­na a felé­re azt mond­ják, nem kell. Egy ott­ho­ni ter­jesz­tő ilyes­mi­vel nem fog­lal­ko­zik. A könyv­tá­rak ezért hoz­zánk jön­nek, mi össze­rak­juk a ren­de­lést, ők adnak egy kár­tya­szá­mot, mi pedig min­dent elren­de­zünk. Ezt ott­hon­ról bonyo­lult len­ne, ráadá­sul útköz­ben elvesz­het­nek csomagok.

A hét­vé­gi magyar isko­lák ren­del­nek tőle­tek? Kik a jelen­tő­sebb vásár­lók a könyv­tá­ra­kon túl?

Néha ren­del­nek, de egy­re rit­káb­ban, és nem egy eset­ben meg­tör­tént, hogy a taná­rok még csak le sem vásá­rol­ták az intéz­mény­ve­ze­tő­től kapott aján­dék­utal­ványt. Tor­on­tó­ban volt olyan tanár, aki két aján­dék­utal­ványt is kapott, de nem vál­tot­ta be, pedig csak annyit kel­lett vol­na ten­nie, hogy bejön, össze­sze­di és elvi­szi a köny­ve­ket, ingyen. Volt olyan, hogy az Egye­sült Álla­mok­ban egy egész taná­ri kar kapott aján­dék­utal­ványt; annyit kel­lett vol­na ten­ni­ük, hogy tele­fo­non fel­hív­nak és bemond­ják, milyen köny­ve­ket kér­nek és hova pos­táz­zuk. Egyi­kük sem hívott fel. Ez nekünk anya­gi­lag jó, még­is nagyon rossz érzés, mert azért ez a közöm­bös­ség ször­nyű. A vásár­ló­ink gerin­ce idős ember, mert ők még sze­ret­nek olvas­ni, de van­nak fia­ta­lab­bak is. Érde­kes, hogy van­nak szü­lők, akik egy dara­big vásá­rol­nak, főleg mese­köny­ve­ket a gye­re­kek­nek, de később és főleg maguk­nak nem. Tehát azért, hogy ők maguk olvas­sa­nak vagy hogy meg­ma­rad­jon a bolt, már nem tesz­nek sem­mit. Sok­szor gon­dol­ko­dom azon, vajon mennek‑e a magya­rok könyv­tár­ba, mert ha ott lát­ják, hogy egy bizo­nyos faj­ta köny­vet nem vesz ki sen­ki, akkor majd átcso­por­to­sít­ják a pénzt más nyel­vű köny­vek szá­má­ra. Mi ettől ret­te­günk, de egy­elő­re még műkö­dik. Ha viszont egy­szer a könyv­tá­rak (is) meg­áll­nak, az nagyon komoly érvá­gás lesz nekünk…

Tőled hal­lot­tam: Tor­on­tó­ban nem­csak meg­en­ge­dik, hogy meg­éld a saját kul­tú­rá­dat, hanem el is vár­ják, hogy így tegyél. Más magyar is emle­get­te azt a faj­ta iga­zi mul­ti­kul­t­u­ra­li­tást, ami ott még műkö­dik, míg Ame­ri­ká­ban egy­re kevés­bé, Euró­pá­ban pedig már vég­képp nem.

Ez tény­leg így van. Tor­on­tó­ban egyik kul­tú­ra se nyom­ja el a mási­kat, illet­ve nincs egy fő kul­tú­ra, ami elnyom­ná a töb­bit, nincs egy köz­pon­ti­lag támo­ga­tott kana­dai iden­ti­tás. Kana­dá­nak az a lénye­ge, hogy az egész ország amo­lyan „lecsó”. Ha elmész egy hiva­tal­ba vagy bank­ba, sok­szor nem is érted, mit mond az ügy­in­té­ző. Tehát itt sen­ki nem fog­ja lenéz­ni a beván­dor­ló­kat, ahogy Auszt­ri­á­ban tet­ték a magya­rok­kal. Német­or­szág viszont nem ilyen, ott jelen­leg évez­re­des keresz­tény hagyo­má­nyok tűn­nek el a beván­dor­lók miatt. Kana­da száz­va­la­hány éves ország, és oda min­den­ki jött, tehát milyen jogon mon­da­ná az egyik kul­tú­ra azt, hogy fon­to­sabb, mint a másik? Mond­juk a fran­ci­ák elég naci­o­na­lis­ták, és az is érde­kes, ahogy a gen­der téma kez­di kiver­ni a biz­to­sí­té­kot – a til­ta­ko­zás élén egyéb­ként a muzul­má­nok áll­nak, de nem­csak ők men­nek ki az utcá­ra, ott van min­den­ki, aki úgy gon­dol­ja, hogy a gye­re­kek­hez ne nyúl­ja­nak –, de a mul­ti­kul­t­u­ra­liz­mus Kana­dá­ban azért tud egy­elő­re még működ­ni, mert az egész ország vegyes. Az itte­ni mul­ti­kul­t­u­ra­li­tás lénye­ge, hogy van görög negyed meg indi­ai negyed és ott min­den­ki szer­ve­zi a saját jazz, film‑, kuli­ná­ris fesz­ti­vál­ja­it és a külön­bö­ző kul­tú­rák jól meg­fér­nek egy­más mel­lett… Én sem csak magyar kul­tu­rá­lis prog­ra­mo­kat szer­vez­tem, a Magyar Ház­ba kana­dai köl­tő­ket is bevit­tem, pél­dá­ul ott tar­tot­ták az Art­bar nevű cso­port talál­ko­zó­it. Oda tar­to­zott a nagy­bá­csim is, raj­ta keresz­tül ismer­tem meg őket. Annyi­ra nyi­tot­tak vol­tak a magyar kul­tú­rá­ra, hogy egy­szer leját­szot­tam nekik József Atti­la ódá­ját, Lati­no­vits Zol­tán elő­adá­sá­ban. Volt, aki néz­te az angol szö­ve­get; de sokan csak hall­gat­ták, figyel­ték a szö­veg dal­la­mát meg a hang­sú­lyo­kat. Volt nálunk egy bra­zil köl­tő is. Az én mul­ti­kul­ti mun­kám a kana­dai köl­tők­kel indult, de ott volt tet­ten érhe­tő iga­zá­ból, ami­kor a Médi­a­wa­ve kap­csán elkezd­tem kutat­ni az itte­ni kisebb film­fesz­ti­vá­lo­kat. Ugyan­ak­kor már mi sem abban a Kana­dá­ban élünk, aho­va régen jöt­tünk. A bűnö­zés, a kábí­tó­szer, a libe­rá­lis ideo­ló­gi­ák, nagyon sok min­den begyű­rű­zött abból, ami­ről mi koráb­ban úgy gon­dol­tuk, hogy csak Ame­ri­ká­ban léte­zik. Hoz­zánk kicsit később, de bejött mindez.

Végül: azt mond­tad, sze­ret­né­tek kicsit több időt Magyar­or­szá­gon töl­te­ni. Miért és hogyan?

Vet­tünk egy győ­ri lakást. Kicsi, de gyö­nyö­rű és nagyon jó helyen van, nem a bel­vá­ros­ban, de még a váro­son belül, köze­lé­ben folyik a Duna. Elhagy­tunk a ‘80-as évek végén egy sötét, büdös várost, és most vissza­me­gyünk egy pom­pá­za­tos, épí­té­sze­ti­leg és kul­tu­rá­li­san is érté­kes város­ká­ba, ahol nagyon jó élni. Ha nem len­né­nek gye­re­ke­ink, már ott élnénk; de van­nak, és őket nem akar­tuk sem­mi­lyen válasz­tá­si hely­zet­be hoz­ni. A nagyok úgy­sem jön­né­nek, a 17 éves „kicsit” meg nem sze­ret­nénk elsza­kí­ta­ni a nagyok­tól. Majd ha úgy dön­te­nek, akkor majd men­nek maguk­tól. Ami­re van esély, mert nagyon sze­ret­nek ott len­ni, sőt már egé­szen ott­ho­no­san mozog­nak, bejár­tuk velük Szé­kely­föl­det, Dél­vi­dé­ket, Fel­vi­dé­ket, vit­tük őket fesz­ti­vá­lok­ra, ahol néha unat­koz­tak, de érez­ték a mili­őt. Nem­rég vala­me­lyik rokon kér­dez­te a leg­ki­seb­bet, hazamenne‑e, és azt vála­szol­ta: igen, élne Magyar­or­szá­gon, csak­hogy a mun­ka… Mivel már las­san főis­ko­lás lesz, már ő is ebben gon­dol­ko­dik. De majd meg­ol­dó­dik az is, ha oda­jut. Min­den­eset­re tud­ják, miről dönt­het­nek, ha arra kerül a sor. Azt is mond­ják, Kana­dá­ban nincs olyan minő­sé­gi kul­tú­ra, mint Magyar­or­szá­gon. A fiam pél­dá­ul rajon­gott a Ter­ror Házá­ért, hogy az milyen pro­fi múze­um, milyen fan­tasz­ti­ku­san ki van talál­va. Itt is van­nak múze­u­mok, per­sze, de egy száz­va­la­hány éves ország­ban nem fogsz egy Magyar Nem­ze­ti Múze­u­mot talál­ni. Három év múl­va elvi­leg mehe­tek nyug­díj­ba; akkor­tól elkép­zel­he­tő, hogy három-négy-öt hóna­pot is ott­hon töl­tünk min­den évben. És akkor ők is töb­bet jöhet­né­nek, és ahogy egy­re több dolog érin­ti majd meg őket, könnyeb­ben talál­ná­nak mun­ka­le­he­tő­sé­get is. Pél­dá­ul, leg­utóbb elmen­tünk Szé­kely­föld­re, a Mini Erdély Park­ba, Szej­ke­für­dőn, amit egy Faza­kas Sza­bolcs nevű srác álmo­dott meg, és oda köl­tö­zött a rajz­film­stú­dió is. Gye­re­ke­ink ott talál­koz­tak a szé­kely ani­má­to­rok­kal, meg a szu­per gépe­ik­kel, és lát­tam, ahogy a por­tu­gál-kana­dai vejem és a lányom a szé­ke­lyek között ül és mutat­ják nekik, ők ezt hogyan csi­nál­ják, köz­ben a fiam elbe­szél­get egy másik srác­cal, aki szin­tén három­di­men­zi­ós dol­go­kat épít szá­mí­tó­gé­pes játé­kok­ban. Ha egy ilyen hely­zet meg­tör­té­nik Győr­ben vagy Buda­pes­ten, és mun­kát aján­la­nak nekik, lehet­sé­ges, hogy azt vála­szol­nák: rend­ben, jövünk. Azt látom, hogy ez a lehe­tő­ség egy­ál­ta­lán nincs kizárva.

Antal-Ferencz Ildi­kó