Hírek Magyarországi hírek Moys Zol­tán: Mi vagyunk a „free SZFE”

Moys Zol­tán: Mi vagyunk a „free SZFE”

A haza­já­rás egy­faj­ta élet­mód­dá vált – mond­ta Moys Zol­tán, a Haza­já­ró ren­de­ző­je. A tíz­éves műsor­ról, a Védett Tár­sa­da­lom Ala­pít­vány meg­ala­pí­tá­sá­ról és arról beszél­get­tünk, hogy milyen szel­le­mi­ség­ben fog oktat­ni a Szín­ház- és Film­mű­vé­sze­ti Egyetemen.

Moys Zoltán: Mi vagyunk a „free SZFE”

– Tíz éve kez­dő­dött a Haza­já­ró, amely a világ magyar­sá­gá­nak egyik leg­ked­vel­tebb műso­rá­vá vált, Pri­ma Pri­mis­si­ma közön­ség­díj­jal is elis­mer­ték. Gon­dol­ta vol­na, hogy egy évti­zed múl­va is jár­ni fog­ják a Kár­pát-meden­cét?
– Gon­dol­tuk, csak azt nem tud­tuk, hogy kame­rá­val vagy anél­kül. Ami­kor bele­vág­tunk a műsor­ba, úgy for­gat­tuk, hogy „min­den epi­zód aján­dék”. Azt mond­tuk, amíg lehe­tő­sé­günk van, addig csi­nál­juk, nem gon­dol­tunk bele, hogy med­dig fog tar­ta­ni. Az a kül­de­tés vezé­relt, hogy minél több ember­rel meg­is­mer­tes­sük tör­té­nel­mi hazánk érté­ke­it és azt a sajá­tos szel­le­mi­sé­get, ami magyar­rá tesz ben­nün­ket idehaza.

– Mit mutat a kilo­mé­ter­órá­juk?
– Tíz év alatt több mint három­száz epi­zó­dot for­gat­tunk le, 

csak­nem száz­öt­ven­szer kel­tünk útra, 180 ezer kilo­mé­tert utaz­tunk, több mint három­ezer­két­száz kilo­mé­tert gya­lo­gol­tunk, több mint hét­száz­öt­ven for­ga­tá­si napon. 

Vol­tak pil­la­na­tok, ami­kor azt érez­tük, a műsor betöl­töt­te kül­de­té­sét, már min­den gon­do­la­tot elmond­tunk, szin­te min­den régi­ót bemu­tat­tunk, de a folya­ma­tos nézői vissza­jel­zé­sek, a biz­ta­tó sza­vak és elis­me­ré­sek tovább­len­dí­tet­tek. Köz­ben, ahogy halad­tunk elő­re, újabb moti­vá­ci­ó­ként belé­pett az is, hogy most már nincs sok hely­szín hát­ra ahhoz, hogy tel­je­sen lefed­jük az elsza­kí­tott terü­le­te­ket, hogy a Kár­pát-meden­ce sok­szí­nű moza­ik­ké­pé­nek utol­só darab­ja is a helyé­re kerül­jön. Olyan fil­mes nyel­vet hasz­ná­lunk, ame­lyet remé­nye­ink sze­rint a jövő nem­ze­dé­kei is meg­ér­te­nek majd, és tanul­hat­nak belőle.

– Mint mot­tó­juk­ban fogal­maz­nak: a Haza­já­ró útja vég­te­len.
– Ez első­sor­ban nem is a műsor­ra utal, hanem arra, hogy alko­tó­csa­pa­tunk min­dig szív­vel-lélek­kel jár­ta a Kár­pá­tok ösvé­nye­it, a műsor kez­de­te előtt is ren­ge­te­get túráz­tunk, és biz­tos vagyok abban, hogy ha véget ér a műsor, utá­na sem fogunk meg­áll­ni, ha másért nem, a sok száz bará­tunk és a felejt­he­tet­len vidé­kek min­dig visszavárnak. 

A Haza­já­ró amúgy is túl­lé­pett már a műsor kere­te­in, a „haza­já­rás” egy­faj­ta élet­mód­dá vált, 

amely­nek a műsor­ból moz­ga­lom­má bon­ta­ko­zott Haza­já­ró Hon­is­me­re­ti és Turis­ta Egy­let is kivá­ló kere­tet nyújt.

– Hogyan jutott eszük­be a műsor? A Más­fél mil­lió lépés Magyar­or­szá­gon után gon­dol­ták, hogy érde­kes len­ne egy Más­fél mil­li­árd lépés a Kár­pát-meden­cé­ben?
– Az ötlet onnan jött, hogy koráb­bi utazá­saink során olyan mara­dan­dó élmé­nye­ket adtak, ami­ket sze­ret­tünk vol­na mások­kal is meg­osz­ta­ni. Nem­csak a mának alko­tunk, hanem a jövő­nek is. Célunk, hogy egy­faj­ta lát­le­le­tet készít­sünk a mai magyar világ­ról, hogyan és milyen kör­nye­zet­ben élünk a XXI. szá­zad elején.

Schödl Dávid, a Haza­já­ró ope­ra­tő­re és Moys Zol­tán Fotó: Bach Máté

– Mivel gaz­da­god­tak ezen az úton, hogy tud­ná össze­fog­lal­ni tíz év tapasz­ta­la­ta­it?
– Erre nagyon nehéz rövi­den vála­szol­ni, de talán a leg­fon­to­sabb üze­net, hogy akár­hány darab­ra is szag­gat­ták hazán­kat, nem tud­ták alap­ja­i­ban tönk­re­ten­ni ter­mé­sze­ti kin­cse­it, lerom­bol­ni tár­gyi emlé­ke­it, elűz­ni a Kár­pát-meden­cé­ből a hely szel­le­mét, és akár­hány­szor is pró­bál­ták a magyar­sá­got eltün­tet­ni innen, még min­dig élünk, sőt mi vagyunk több­ség­ben, és éltet­jük azt a sajá­tos szel­le­mi­sé­get, amit őse­ink­től örököltünk. 

Fon­tos tör­té­nel­mi tanul­ság, hogy min­dig akkor vol­tunk sike­re­sek, ami­kor örök és örö­költ érté­ke­ink sze­rint éltünk, és min­dig akkor süllyed­tünk szel­le­mi és anya­gi vál­ság­ba, ami­kor elsza­kad­tunk gyöke­reinktől, és been­ged­tünk hazánk­ba, közös­sé­ge­ink­be és lel­künk­be táj­ide­gen eszméket.

– Foly­tas­suk más­sal. Ön e héten kez­dett el oktat­ni a Szín­ház- és Film­mű­vé­sze­ti Egye­te­men (SZFE), doku­men­tum­fil­mes mes­ter­kur­zust vezet Sára Balázs mun­ka­tár­sa­ként. Miért fogad­ta el a fel­ké­rést, milyen lehe­tő­sé­get lát ebben? 
– Azért vál­lal­tam, mert azt a fel­ké­rést kap­tam, hogy adjam tovább azt a szel­le­mi­sé­get és szak­mai tapasz­ta­la­tot, tudást, amely­nek koráb­bi doku­men­tum­film­je­ink és a Haza­já­ró alko­tá­sa során bir­to­ká­ba kerül­tem. Nagy meg­tisz­tel­te­tés, egy­ben fele­lős­ség egy ilyen nagy múl­tú, több mint száz­öt­ven éves nem­ze­ti intéz­mény­ben, a magyar moz­gó­kép- és szín­há­zi kul­tú­ra fel­leg­vá­rá­ban oktatni. 

Ha jó szak­em­be­rek jó szel­lem­ben oktat­nak, akkor jó művé­szek kerül­nek ki az egye­tem­ről, a jó művé­szek pedig jó alko­tá­so­kat hoz­nak létre. 

Ha az embe­rek minő­sé­gi kul­tú­rát kap­nak, azzal önma­guk is érté­ke­seb­bé vál­nak, és a nem­zet is emel­ke­dik.

– Mit gon­dol, mi az SZFE kül­de­té­se, ön miként fog hoz­zá­já­rul­ni ahhoz, hogy fel­ké­szült, nyi­tott szem­mel járó doku­men­tum­fil­me­sek végez­ze­nek az egye­te­men?
– Min­den nem­ze­ti művé­sze­ti intéz­mény elsőd­le­ges kül­de­té­sé­nek a magyar és egye­te­mes kul­tú­ra leg­ma­ga­sabb szín­vo­na­lú szol­gá­la­tá­nak kell len­nie. Hogy az embe­rek­nek olyan alap­ér­té­ke­ket adjon, ame­lyek a fizi­kai léte­zé­sü­kön túl­mu­ta­tó, szel­le­mi és lel­ki vilá­gu­kat gaz­da­gít­ja. Remél­he­tő­leg olyan szak­mai tudás­sal és hiva­tás­tu­dat­tal fel­vér­te­zett doku­men­tum­film-ren­de­zők kerül­nek ki a ke­zeink közül, akik kel­lő alá­zat­tal és kitar­tó mun­ká­val képe­sek lesz­nek itt­hon és az egye­te­mes érté­kek művé­szi ábrá­zo­lá­sá­val a nem­zet­kö­zi tér­ben is mara­dan­dót alkot­ni. Sze­rin­tem akkor tud világ­szin­ten is sike­res len­ni egy magyar alko­tás – bár­mi­ről vagy bár­ki­ről is szól –, ha úgy uni­ver­zá­lis, hogy köz­ben sajá­to­san magyar szem­mel készül. Olyan esz­té­ti­kai élményt nyújt, ami a befo­ga­dót nem lehúz­za a mély­be, hanem fel­eme­li a min­den­ség felé. Nem a silány, alan­tas ösztö­neit biriz­gál­ja, hanem kieme­li a hét­köz­na­pok sod­rá­sá­ból, s miköz­ben katar­zis­él­mény­ben része­sí­ti, pél­da­ér­té­kű embe­re­ken és tör­té­ne­te­ken keresz­tül biz­tos fogódz­ko­dó­kat kap az élet útvesz­tő­i­ben való eligazodáshoz.

– Tehát, ha jól értem, ön érték­ori­en­tál­tan fog oktat­ni. Ez merész dön­tés egy érték­sem­le­ges világban…

– Érték­sem­le­ges­ség nem léte­zik, az maga az üresség. 

Nem a sze­mé­lyes érték­ren­dem­ről van szó, hanem egye­te­mes, mond­hat­ni abszo­lút érté­kek­ről. A szer­ves kul­tú­ra meg­erő­sí­té­sé­nek a mai, érték­vál­ság­ba süllyedt korunk­ban külö­nös jelen­tő­sé­ge van. Szin­te min­den glo­bá­lis fősod­ra­tú kom­mu­ni­ká­ci­ós csa­tor­nán az álva­ló­ság, a ter­mé­szet­el­le­nes­ség, az abnor­ma­li­tás, a min­den tisz­tát és fen­sé­gest lehú­zó anyag­el­vű­ség zúdul az embe­rek­re. Nem alko­tá­sok, hanem ter­mé­kek szü­let­nek. A cél nem a fel­eme­lés, hanem a leala­cso­nyí­tás, nem a gon­dol­ko­dás­ra kész­te­tés, hanem a lebu­tí­tott üze­ne­tek kér­dé­sek nél­kü­li befo­ga­dá­sa, a fogyasz­tás. Per­sze rom­bol­ni min­dig könnyebb, mint épí­te­ni, nekünk az SZFE‑n viszont a nehe­zebb, de neme­sebb utat kell jár­nunk: ész­re kell vegyük a körü­löt­tünk, alat­tunk, felet­tünk és ben­nünk léte­ző igaz és örök vilá­got, ami – akár­hogy is pró­bál­ják sár­ba tipor­ni – tele van szép­ség­gel és har­mó­ni­á­val. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy az örök érvé­nyű való­ság­nak a művé­szi szín­vo­na­lú, pro­fesszi­o­ná­lis moz­gó­ké­pi meg­fo­gal­ma­zá­sa egy kor­társ doku­men­tum­fil­mes elsőd­le­ges fel­ada­ta. Egy alko­tás nem a művész önki­elé­gí­té­sé­re szol­gál, nem a szak­ma egy bel­ter­jes kri­ti­kus szeg­men­sé­nek kell meg­fe­lel­jen, hanem a befo­ga­dó közön­ség­nek. A leg­kor­sze­rűbb tech­ni­ká­val, akár újsze­rű for­mák­kal, krea­tív meg­ol­dá­sok­kal szol­gál­ni az örök­ké­va­lót. Ehhez az egye­te­men adot­tak a leg­ma­ga­sabb szín­vo­na­lú tech­ni­kai és szak­mai fel­té­te­lek, így már csak raj­tunk múlik, hogy tudunk‑e élni a lehetőséggel.

A Haza­já­ró leg­újabb epi­zód­ja szom­ba­ton debü­tál. For­rás: Haza­já­ró közös­sé­gi oldala

– Mit gon­dol az SZFE körü­li viták­ról? 
– Min­dig is bán­tot­ta az igaz­ság­ér­ze­te­met, hogy a rend­szer­vál­tás után még sok olyan hiva­ta­lo­san „nem­ze­ti” kul­tu­rá­lis és tudo­má­nyos intéz­mény műkö­dik Magyar­or­szá­gon, ahol sem sze­mé­lyi, sem szel­le­mi­sé­gi téren szin­te sem­mi­fé­le vál­to­zás nem tör­tént a kom­mu­niz­mus óta. A vörös dik­ta­tú­ra évti­ze­de­i­ben ideo­ló­gi­ai és pár­ta­la­pon kiter­me­lő­dött „elit” – a kul­tú­ra, a tudo­mány és a tudat­for­má­lás terü­le­tén saj­ná­la­to­san elma­radt rend­szer­vál­tás ered­mé­nye­képp – úgy tar­tot­ta kéz­ben és örö­kí­tet­te át elv­tár­sa­i­nak eze­ket az intéz­mé­nye­ket, mint­ha az ala­nyi jogon, vala­mi­fé­le ele­ve elren­delt­ség elvén, mind­örök­re az övék len­ne, nem pedig a magya­ro­ké. Akár­hogy is kény­te­le­nek vol­tunk vele együtt élni, a szov­jet szu­ro­nyok­kal lét­re­ho­zott kom­mu­nis­ta idő­szak még­is csak egy inter­reg­num volt az SZFE éle­té­ben is. Nem vita­tom, hogy azok az évti­ze­dek ne adtak vol­na nagy­sze­rű művé­sze­ket és alko­tá­so­kat, de soha nem fog­juk meg­tud­ni, hogy mi lett vol­na, ha nem jön a szov­jet meg­szál­lás és a dik­ta­tú­ra, ha nem hall­gat­tat­ják el, üldö­zik el, inter­nál­ják vagy akár íté­lik halál­ra szel­le­mi nagy­sá­ga­in­kat, köz­tük szí­né­sze­ket, fil­me­se­ket, alko­tó­kat. És azt sem fog­juk meg­tud­ni, hány tehet­ség veszett kár­ba az elvesz­te­ge­tett elmúlt jó három évti­zed­ben, ami­kor az egy tőről faka­dó kom­mu­nis­ta-inter­na­ci­o­na­lis­ta és libe­rá­lis-koz­mo­po­li­ta ideo­ló­gi­ák domi­nan­ci­á­já­ban foly­ta­tó­dott az oktatás. 

Ha madár­táv­lat­ból tekin­tünk az egye­tem tör­té­ne­té­re, akkor mi vagyunk a „free SZFE”. Itt az ide­je, hogy az 1865-ös ala­pí­tók szel­le­mé­ben vissza­ad­juk az egye­te­met a nemzetnek. 

Nagyon várom a meg­tisz­tu­lást a töb­bi múlt­ban ragadt intéz­mény­ben is.

– Ön a Védett Tár­sa­da­lom Ala­pít­vány egyik ala­pí­tó­ja. Miért hoz­ták lét­re ezt az ala­pít­ványt, milyen tár­sa­dal­mat kell meg­vé­de­ni, és mitől? 
– Eddig is lát­tuk, tapasz­tal­tuk azo­kat az élet­ve­szé­lyes folya­ma­to­kat és azok irá­nyí­tó­it, ame­lyek az alap­ve­tő érté­kek lerom­bo­lá­sá­ban érde­kel­tek. Mond­hat­juk, hogy a küz­de­lem évez­re­des az egye­te­mes érté­kek, a hagyo­mány alap­ja­in állók és a rela­ti­vis­ta, anyag­el­vű ellen­erők, a hazug­ság zsol­do­sai között. Eddig úgy gon­dol­tuk, hogy a sötét­ség ellen ele­gen­dő fényt gyúj­ta­ni. Hogy nem kell törőd­nünk a rom­bo­lók­kal, elég, ha gyöke­reinkhez ragasz­kod­va élünk, épí­tünk, és pró­bál­juk u­tódainknak is átad­ni a nor­má­lis, iste­ni rend sze­rin­ti vilá­got, har­mó­ni­á­ban a ter­mé­szet­tel, a csa­lád, a nem­zet és a nem­ze­tek közös­sé­gé­nek sok­szí­nű egy­sé­gé­ben. Ezt vall­juk ma is, de most már olyan erő­vel és a glo­bá­lis tudat­for­má­ló esz­kö­zök segít­sé­gé­vel olyan har­sá­nyan támad a sötét­ség, hogy alig győ­zünk olyan ütem­ben épít­kez­ni, ami­lyen­ben ők rom­bol­ják értékeinket.

– Mivel támad­nak?
– Ha folya­ma­tá­ban néz­zük, akkor tuda­to­san tet­ték nor­má­vá az abnor­ma­li­tást, előbb meg­kér­dő­je­lez­ve, majd las­san már üldöz­ve az alap­ve­tő erköl­csi tör­vé­nye­ket. Előbb Isten helyé­be pró­bál­ták helyez­ni önma­gu­kat, aztán a nem­ze­te­ket for­dí­tot­ták egy­más ellen, később a nem­ze­tek meg­sem­mi­sí­té­sé­re töre­ked­tek, utá­na a csa­lád alap­jait kezd­ték ki, ma meg már az egyén vele szü­le­tett faji és nemi iden­ti­tá­sát is két­ség­be vonják. 

A zsi­nór­mér­ték leszo­rí­tá­sá­val, majd meg­szün­te­té­sé­vel, a „fej­lő­dés” jel­sza­vá­val való­já­ban félel­me­tes szel­le­mi süllye­dés­be taszít­ják az embe­re­ket, akik passzív elszen­ve­dő­i­vé, majd aktív áldo­za­ta­i­vá is vál­nak egy kis lét­szá­mú, de annál erő­sza­ko­sabb és hatal­mas anya­gi hát­tér­rel ren­del­ke­ző, magát hala­dó elit­nek kiki­ál­tó réteg ámokfutásának.

 Főleg a csa­lád­juk­tól, iden­ti­tá­suk­tól elsza­ka­dó fia­ta­lok van­nak a leg­na­gyobb veszély­ben, akik­nek már las­san az abnor­ma­li­tás lesz a ter­mé­sze­tes. Ami a leg­fé­lel­me­te­sebb, hogy a koráb­bi mód­sze­rek­nél sok­kal kifi­no­mul­tabb esz­kö­zök­kel, nem fegy­ver­rel vagy fizi­kai erő­szak­kal, hanem pusz­tán pro­fi kom­mu­ni­ká­ci­ó­val érik el, hogy töme­gek önként adják fel érté­ke­i­ket és vál­ja­nak a lát­szat­sza­bad­ság rabszolgáivá.

– Ezek a jelen­sé­gek főleg nyu­ga­ton bur­já­noz­tak el. Önök milyen „ellen­tá­ma­dást” ter­vez­nek? 
– Mi itt Közép- és Kelet-Euró­pá­ban még tart­juk magun­kat, ha lesza­ka­dunk az inter­net­ről és a nagy­vá­ro­sok bel­ter­jes köze­gé­től, ha körül­né­zünk a való világ­ban, nincs akko­ra baj, mint amek­ko­rá­nak a fel­na­gyí­tott, vir­tu­á­lis való­ság­ban tűnik, de már a váron belül van­nak a tró­jai falo­vak. Fő had­szín­te­rük az online tér, így amel­lett, hogy oda is beha­tol­va fel­vesszük velük a szel­le­mi küz­del­met, nagyon fon­tos, hogy a csa­lád és a meg­tar­tó közös­sé­gek sta­bil alap­ja­in kisza­kít­suk az embe­re­ket a világ­há­ló csap­dá­já­ból. Amel­lett, hogy tovább­ra is az érté­kek épí­té­sé­re kon­cent­rá­lunk, a véde­lem­re is erő­for­rá­so­kat kell cso­por­to­sí­ta­nunk, hogy ellen­áll­junk az egy­re elha­tal­ma­so­dó rom­bo­ló erőknek. 

Ezért ala­pí­tot­tuk meg a Védett Tár­sa­da­lom Ala­pít­ványt, hogy a sok épí­tő és védő közös­sé­get háló­zat­ba szer­vez­zük, így haté­ko­nyab­ban véd­het­jük meg évez­re­dek alatt átörö­kí­tett értékeinket.

For­rás: Magyar Nemzet