Hírek Morzsák Mivé lesz édes­apa, ha szét­lö­vik a lábát?-filmajánló

Mivé lesz édes­apa, ha szét­lö­vik a lábát?-filmajánló

Döb­be­ne­tes ere­jű doku­men­tum­fil­met muta­tott be a Netf­lix néhány nap­pal ezelőtt. A tíz éven keresz­tül for­ga­tott Father Sol­di­er Son egy Afga­nisz­tán­ban élet­re szó­ló sebe­sü­lést szer­zett ame­ri­kai kato­na és két fia viszo­nyát, tör­té­ne­tét mutat­ja be. Ez a film fér­fi­ak szá­má­ra is fel­ka­va­ró, illet­ve megrendítő.

Kelet-közép-euró­pai fej­jel azt talán fel sem tud­juk fog­ni iga­zá­ból, mek­ko­ra kul­tu­sza van az Ame­ri­kai Egye­sült Álla­mok­ban a kato­na­ság­nak. A mozik­ban látott, sok­szor valós tör­té­ne­tek­ből, hely­ze­tek­ből ihle­tő­dött huszon­egye­dik szá­za­di hős­epo­szok­nak, a klasszi­kus ame­ri­kai kato­na­fil­mek­nek rész­ben talán az is a „fel­ada­ta”, hogy embe­re­ket tobo­roz­zon a sereg­be, akik­kel Ame­ri­ka úgy­mond leural­ja a világ­nak azt a részét, amely­re éppen szük­sé­ge van. Ám ez a fel­te­vés túl egy­sze­rű, a téma annál sok­kal bonyo­lul­tabb, hogy azt néhány sor­ban leír­juk. Főleg akkor, ami­kor meg­je­le­nik egy olyan doku­men­tum­film, ame­lyet tíz évig for­gat­tak egy ame­ri­kai kato­ná­ról és csa­lád­já­ról. A Father Sol­di­er Son egy­elő­re még nem is kapott magyar címet, de elkép­zel­he­tő­nek tar­tom, hogy nem is for­dít­ják le, annyi­ra egy­sze­rű és még­is sokat­mon­dó az eredeti.

Les­lye Davis és Cat­rin Ein­horn tíz éven keresz­tül for­gat­ta Bri­an Eisch­ről és csa­lád­já­ról, kezd­ve onnan, hogy a tipi­ku­san ame­ri­kai Bri­an, a jóké­pű sza­kasz­ve­ze­tő, a fiai által cso­dált apa Afga­nisz­tán­ban szol­gál, egé­szen addig, hogy fia, a 19 éves Isa­ac is úgy dönt, hogy kato­na lesz, min­den koráb­bi til­ta­ko­zá­sa és láza­dá­sa elle­né­re. A két ese­mény között viszont ren­ge­teg min­den tör­té­nik: a bő más­fél órá­ba sűrí­tett tíz évben óri­á­si tra­gé­di­ák és örö­mök vált­ják egymást.

A kez­dő­kép­sor, a két­he­tes sza­bad­ság­ra haza­té­rő apju­kat váró kis­fi­úk lázas pör­gé­se, majd a repü­lő­té­ri jele­ne­tek döb­be­ne­te­sen fel­ka­va­ró­ak, ember legyen a tal­pán, aki torok­szo­ru­lás nél­kül kibír­ja. Aztán az idil­li képek­ből (apa hor­gá­szik a fiúk­kal és mesél) per­ce­ken belül levá­gó­dunk a föld­re: a követ­ke­ző beve­tés­ről Bri­an nagyon súlyos sebe­sü­lés­sel tér haza, a harc­ban elta­lál­ják a bal lábát, de úgy, hogy az orvo­sok sze­rint ampu­tál­ni kell azt. 

Bri­an tehát kitün­te­tés­sel lesze­rel, haza­tér, és meg­pró­bál vissza­il­lesz­ked­ni a „hét­köz­na­pi” élet­be. Tűr­ve él: éli azt, amit rámért a sors, az egye­dül­ál­ló apa nehéz­sé­ge­it, a fáj­dal­ma­kat, a sere­gen belü­li iden­ti­tá­sa elvesz­té­sét, a segély­ből élő fér­fi sze­rin­te ter­hes éle­tét. Egy per­cig sem bán­ja, hogy kato­na­ként szol­gál­ta a hazá­ját, és kér­dé­se­ket sem tesz fel magá­nak vagy a kül­vi­lág­nak arról, hogy ez jól van‑e így. Hogy ott­ho­ná­tól töb­be­zer kilo­mé­ter­re, isme­ret­len népek és embe­rek hábo­rú­já­ba avat­ko­zik bele az ame­ri­kai had­ve­ze­tés – nem, Ame­ri­ká­ban a kiszol­gált kato­nák egy része egy­ál­ta­lán nem tesz fel ilyen kér­dé­se­ket, mert szá­muk­ra a sereg­hez csat­la­koz­ni olyan lehet, mint Szé­kely­föl­dön a régi csa­lád­mo­dell­ben az, hogy egy fiút pap­nak tanít­tat­tak: haza­fi­úi köte­les­ség. Aki pedig elesik vagy meg­se­be­sül, azt hős­ként tisz­te­lik, és éle­te végé­ig kijár neki, illet­ve csa­lád­já­nak a megbecsülés. 

Ugyan­így nem kér­dő­je­le­zi meg Bri­an dön­té­sét, a tör­té­né­sek szük­ség­sze­rű­sé­gét későb­bi élet­tár­sa, sem a kiseb­bik fia, Joey, aki­nek min­den álma, hogy apja nyom­do­ka­i­ba lép­jen a sereg­ben. Döb­be­ne­te­sen erős kép, ami­kor a kis­fiú édes­ap­ja toló­szé­ké­ben ülve videó­já­té­kot ját­szik – min­den­ben azo­no­sul vele. Egye­dül a nagyob­bik fiú­ban, Isa­ac­ben merül­nek fel kér­dé­sek, és apja kato­na­ság utá­ni lel­ki­ál­la­po­tát, a csa­lád éle­té­nek ala­ku­lá­sát lát­va meg­fo­gal­ma­zó­dik ben­ne, hogy ő bizony nem köve­ti apja pél­dá­ját, ahogy koráb­ban tervezte.

Bri­an Eisch éle­te ugyan­is gyö­ke­re­sen meg­vál­to­zik: való­szí­nű­leg poszt­tra­u­más stressz­től szen­ved, meg­ke­se­re­dik, bele­me­ne­kül a hábo­rús videó­já­té­kok vilá­gá­ba, csa­lád­já­val csak vesze­ked­ve kom­mu­ni­kál éve­ken át. Később sike­rül kilá­bal­nia a pszi­chi­ka­i­lag igen nehéz peri­ó­dus­ból – a film­ben elké­pesz­tő­ek azok a jele­ne­tek, ami­kor láb­pro­té­zis­sel sza­lad­ni kezd a tele­pü­lés mel­let­ti műúton. 

Las­san-las­san újra magá­ra talál, ott­ho­ni műhe­lyé­ben műcsa­li­kat kezd gyár­ta­ni, illet­ve újra­nő­sül, fele­sé­gül veszi a szin­tén elvált, három­gye­re­kes anyát, akit már sérül­ten ismert meg. Az eskü­vő pil­la­na­tai is nagyon érzék­le­te­sen van­nak bemu­tat­va a fil­men. Vég­te­le­nül egy­sze­rű és becsü­le­tes embe­re­ket látunk, olya­no­kat, akik ebből az egy­sze­rű élet­ből is pró­bál­ják a lehe­tő leg­töb­bet kihoz­ni, illet­ve meg­győ­ző­dé­sem, hogy ilyen éle­sen nem is gon­dol­nak erre. Nagyon külön­bö­zik az élet­fel­fo­gá­suk egy átla­gos euró­pai embe­ré­től is: iga­zi ame­ri­ka­i­ak egy Wis­con­sin állam­be­li kis­vá­ros­ból, Wautomából. 

Aztán bekö­vet­ke­zik az iga­zi tra­gé­dia (ezt azért nem spo­i­le­rez­ném le), ennek fel­dol­go­zá­sa a leg­na­gyobb kihí­vás a csa­lád éle­té­ben. Egyik pil­la­nat­ról a másik­ra törik derék­ba a csa­lád éle­te, még kemé­nyeb­ben, mint Bri­an sebe­sü­lé­se­kor. Bria­nék har­ca átvitt érte­lem­ben még kemé­nyebb a min­den­na­pok­ban, mint egy­kor az afga­nisz­tá­ni harc­té­ren. Az egy­kor G. I. Joe-figu­rá­hoz hason­lí­tó, izmos, élet­vi­dám, pél­da­kép-apát elhí­zot­tan, meg­tör­ten, remény­vesz­tet­ten sír­ni lát­ni – ez talán az egyik leg­fon­to­sabb kép­sor a film­ben. Ám vala­hogy ez a világ és ezek az embe­rek olya­nok, hogy ezen is túl­men­nek. Talán erre is meg­ta­nít a kato­na­élet: nincs az a tra­gé­dia, amit ne lehet­ne túlélni. 

Az utol­só per­cek a már 19 éves Isa­ac kato­nai eskü­té­te­lé­ről szól­nak, illet­ve kis­öccse, Jaxon szü­le­té­sé­ről. Az eskü­té­tel után Bri­an és új fele­sé­ge, Maria cse­cse­mők­nek és kis­gye­re­kek­nek készült, kato­na­min­tás body­kat, ruhács­ká­kat néze­get­nek egy árus asz­ta­lán. Az apa később kifej­ti, hogy sze­ret­né, ha leg­ki­sebb fia is kato­nai pályá­ra lép­ne majd – tudo­má­sa sze­rint a gye­re­kei már a negye­dik gene­rá­ció a csa­lád­ban, akik bevo­nul­nak. Azt nem tudom eldön­te­ni, hogy egy ilyen film mennyi­re szol­gál pro­pa­gan­da­cé­lo­kat – az üze­net egy­ál­ta­lán nem egy­ér­tel­mű, tud­va azt, hogy Ame­ri­ká­ban évszá­za­dok óta mek­ko­ra és milyen kul­tu­sza van a kato­nai pályá­nak. Figye­lem­be kell ven­ni azt is, hogy az ame­ri­ka­i­ak sze­gé­nyebb réte­ge­i­ben az „ame­ri­kai álom” egyik meg­va­ló­sí­tá­si lehe­tő­sé­ge a sereg­hez való csat­la­ko­zás, csak­úgy, mint a sport – de amint a film ele­jén elhang­zik, van egy olyan írat­lan tör­vény vagy szo­kás is, hogy min­den csa­lád ad egy embert a sereg­nek. A bevo­nu­lás után meg­szám­lál­ha­tat­lan út és lehe­tő­ség áll az ifjú előtt – lehet, hogy az első hábo­rús beve­té­sen elesik vala­hol a világ másik felén, de lehet, hogy soha nem kerül harc­tér­re. Vagy úgy jár, mint Bri­an, hogy egész hát­ra­le­vő éle­tét hős­ként, örök­re sérült, de meg­be­csült vete­rán­ként éli meg, akit a hét­köz­na­pi éle­té­ben sem kerül­nek el a tragédiák.

Mert min­den­ki­nek meg­van a maga tör­té­ne­te. A Bri­an Eis­c­hé ez, amit kez­dő­zet­le­nül, mítosz­te­rem­tés nél­kül mutat meg ez a film. A szín­tisz­ta, a néha fáj­dal­ma­san ordí­tó valóságot.

Father Sol­di­er Son (ame­ri­kai doku­men­tum­film, 2020, 100 perc) Ren­dez­te: Les­lye Davis és Cat­rin Einhorn 

For­rás: liget​.ro / Kato­na Zoltán