Mit jelent keresz­tény­nek len­ni? Kell‑e temp­lom­ba járni?

Én csak leír­tam.… ‑Talán ez ma a leg­ne­he­zebb: A ren­ge­teg zaj, a modern világ impul­zus­ka­val­kád­ja, a Sátán meg­annyi kísér­té­se, a saját egónk öniga­zo­lá­sai köze­pet­te meg­hal­la­ni Isten sza­vát.

JESZENSZKY ZSOLT

Elké­nyel­me­sed­tünk. Úgy érez­zük, nincs is szük­sé­günk Isten­re. A tudo­mány álta­lá­nos pros­pe­ri­tást hozott, a modern, tech­no­lo­gi­zált világ a sta­bi­li­tás, a kiszá­mít­ha­tó­ság, a biz­ton­ság érze­tét adja. A vég­te­len, kifogy­ha­tat­lan bőség illú­zi­ó­ját. És ahogy egy­re inkább hiszünk az utób­bi­ban, úgy egy­re inkább meg­fe­led­ke­zünk Istenről.

Na jó, néha azért gon­do­lunk rá… és ezzel meg is nyug­tat­tuk a lel­ki­is­me­re­tün­ket. Eset­leg elmen­tünk az ünne­pi misé­re… és ezzel már a köte­les­sé­gün­ket is meg­tet­tük. Keresz­té­nyek vagyunk.

Nagy­já­ból ezt gon­dol­hat­ja, leke­ze­lő gúnnyal, egy ate­is­ta a mai keresz­té­nyek­ről. És saj­nos iga­za lehet. Per­sze, az egy másik kér­dés, hogy ma az ate­is­ták elő­sze­re­tet­tel dobá­lóz­nak néhány köz­is­mert bib­li­ai idé­zet­tel, oktat­nak ki min­ket, kérik szá­mon raj­tunk a keresz­tény­sé­get – teszik mind­ezt anél­kül, hogy bár­mi fogal­muk len­ne hitünk ter­mé­sze­té­ről. De vajon nekünk van‑e…?

Nyil­ván azt gon­dol­juk, igen. Olvas­tuk a Bib­li­át, ismer­jük a tíz­pa­ran­cso­la­tot, igyek­szünk is betar­ta­ni azo­kat. Sőt, min­den­fé­le egyéb jó cse­le­ke­de­te­ket is teszünk, néha már krisz­tu­si magas­la­tok­ban járunk, Isten büsz­ke lehet ránk – és mi is nagyon büsz­kék vagyunk a saját jósá­gunk­ra. Pon­to­san olya­nok vagyunk, mint az erény­fi­tog­ta­tó prog­resszí­vek. Híres művé­szek, ha díjat vesz­nek át, ha mik­ro­font kap­nak a kezük­be, azon­nal a köte­le­ző frá­zi­so­kat pufog­tat­ják, ami­ket a neo­mar­xis­ta kánon elvár tőlük. A hét­köz­na­pi embe­rek pedig Face­book-pro­fil­ké­pek­kel áll­nak ki hol a szi­vár­vány­csa­lá­dok, hol az SZFE, hol Ukraj­na mellett.

De nem­csak „lib­si” jóem­ber­ke­dés léte­zik, hanem keresz­tény jóem­ber­ke­dés is. Lehet, hogy az utób­bi neme­sebb, őszin­tébb szán­dék­ból fakad, és még akár valós jó cse­le­ke­de­tek­ben is nyil­vá­nul meg – de ettől még nem sza­bad­na önma­gunk hatá­sa alá kerül­ni. Keresz­tény­nek len­ni nem arról szól, hogy „jók” vagyunk. És plá­ne nem arról, hogy magun­kat annak tartjuk.

Az ember ter­mé­sze­té­nél fog­va bűnös. Ez nem azt jelen­ti, hogy osto­roz­nia kell magát, hogy nem lehet önbe­csü­lé­se. De azt sem, hogy ne tud­na, sőt ne kel­le­ne ten­nie azért, hogy „jó” legyen, hogy „mini­ma­li­zál­ja” a bűnösségét.

Nem azért, mert ezzel elnye­ri Isten meg­bo­csá­tá­sát. A meg­bo­csá­tá­sért, az irga­lo­mért nem lehet „meg­dol­goz­ni”. A kegye­lem Isten­től ered. Azt kap­juk. Sőt, már meg­kap­tuk. Az embe­ri­ség iránt érzett vég­te­len sze­re­te­té­ben elküld­te a fiát, hogy örök­re meg­vált­sa a bűne­in­ket. És ez nem egy meg­fog­ha­tat­lan, köz­he­lyes­sé vált, val­lá­si mítosz. Hanem ez maga a kereszténység.

Meg­döb­ben­tő szá­mom­ra, ami­kor magát keresz­tény­nek val­ló, Krisz­tus­ra, a Bib­li­á­ra rend­re hivat­ko­zó ember meg­kér­de­zi, hogy ugye azért a szűz­nem­zést, Mária szto­ri­ját nem hiszem el. Herr­gott! – kiál­tok fel ilyen­kor, Isten nevét bűnös­ként még­is­csak a szám­ra véve. Itt vala­ki­nek hal­vány fogal­ma sincs a keresz­tény­ség ter­mé­sze­té­ről. Krisz­tus szü­le­té­se, éle­te, kereszt­ha­lá­la és fel­tá­ma­dá­sa, annak min­den tudo­mány­ta­lan, iga­zol­ha­tat­lan, elkép­zel­he­tet­len, lehe­tet­len ele­mé­vel együtt a keresz­tény­ség leg­fon­to­sabb, leg­alap­ve­tőbb meg­ha­tá­ro­zó­ja. Ha ezt nem hisszük, akkor meg­et­te a fene az egészet.

Tel­je­sen mind­egy, hogy tudo­má­nyo­san meg lehet‑e a magya­ráz­ni. Nem szük­sé­ges. Nincs dol­gunk vele. Krisz­tus szá­mos cso­dát tett éle­té­ben, de éle­te önma­gá­ban is maga a cso­da. És ezt a cso­dát nekünk nem ele­mez­ni, mér­le­gel­ni kell, hanem örül­ni neki. Hálát adni a kegye­le­mért, ami­ben Isten része­sí­tett min­ket. Hogy elküld­te közénk a fiát, és ezzel véget vetett az embe­ri­ség cél­ta­lan bolyongásának.

Ma a tech­no­ló­gi­á­ban, tudo­mány­ban nagy para­dig­ma­vál­tá­so­kat hozó, a koráb­bi álla­po­to­kat tel­je­sen felül­író embe­re­ket, cége­ket „game changer”-nek, még diva­to­sabb szó­val „disruptor”-nak neve­zik. Ilyen volt Ste­ve Jobs és az App­le az iPho­ne-nal, ilyen Elon Musk és a Tes­la a tömeg­gyár­tás­ra alkal­mas, műkö­dő­ké­pes elekt­ro­mos autó­val, ilyen volt Oppen­hei­mer és Tel­ler Ede az atom­bom­bá­val, de Eins­tein is a rela­ti­vi­tás­el­mé­let­tel. Mind­annyi­an eltör­pül­nek azon­ban Jézus mel­lett. Ő volt a leg­na­gyobb „game chang­er”, a leg­bom­basz­ti­ku­sabb „dis­rup­tor”.

A hin­duk, budd­his­ták szá­má­ra az élet vég­te­len kör­for­gás, egy labi­rin­tus (ezt feje­zi ki a svasz­ti­ka, a horog­ke­resz­tet „meg­ih­le­tő” ősi szim­bó­lum is), sok-sok újjá­szü­le­tés­sel; a tao­is­ták sze­rint csak a vég­te­len-cél­ta­lan út léte­zik, és ebben kell fel­ol­dód­ni a „nem cse­lek­vés” által; a zsi­dó­ság pedig a pusz­tá­ban bolyon­gott, keres­ve az ígé­ret föld­jét, és vár­va a Megváltót.

Jézus mind­ezt felül­ír­ta: célt adott, kije­löl­te az utat, cse­lek­vés­re szó­lí­tott… és megváltott.

Jézus­nak, az ő misz­té­ri­u­má­nak a befo­ga­dá­sa tesz min­ket keresz­ténnyé. És nem azért, mert ettől mások felé jobb embe­rek leszünk. Az már magá­tól jön, amint befo­gad­tuk Istent, az ő fiát és szent lel­két. Hanem azért fogad­juk be Őt, mert ettől nekünk, magunk­nak lesz jobb.

Ezt a kap­cso­la­tot azon­ban – mint min­den más, vilá­gi kap­cso­la­tot is – ápol­nunk kell. A sze­rel­mek, barát­sá­gok is akkor tar­ta­nak ki, ha gon­doz­zuk őket. Egy egész­sé­ges, mély és fel­eme­lő kap­cso­lat­ban nem azért törő­dünk a másik­kal, nem azért töl­tünk vele minő­sé­gi időt, nem azért figye­lünk rá, mert elvár­ja tőlünk. Hanem mert mi érez­zük jól magun­kat, ha vele lehe­tünk, ha a közel­sé­gét érezhetjük.

Ugyan­ez a hely­zet Isten­nel is. Ne azért imád­koz­zunk, ne azért men­jünk temp­lom­ba, mert ő ezt elvár­ja tőlünk. Őszin­tén: neki tök­mind­egy, ő elvan nél­kü­lünk is. De szá­munk­ra a közel­sé­ge erő, ins­pi­rá­ció, lel­ki béke. Nem, nem old­ja meg helyet­tünk az élet összes prob­lé­má­ját. Nem ígér ötcsil­la­gos well­ness­ho­telt a min­den­na­pok­ra. De sza­bad aka­ra­tot adott arra, hogy jó dön­té­se­ket hoz­zunk. És ezek­ben a dön­té­sek­ben ott van mel­let­tünk, ha figye­lünk rá.

Talán ez ma a leg­ne­he­zebb: a ren­ge­teg zaj, a modern világ impul­zus­ka­val­kád­ja, a sátán meg­annyi kísér­té­se, a saját egónk öniga­zo­lá­sai köze­pet­te meg­hal­la­ni Isten sza­vát. Ezért jó temp­lom­ba, keresz­tény közös­sé­gek­be men­ni. Nincs recept: vala­ki­nek a közös, dicső­í­tő ének­lés, vala­ki­nek a temp­lom atmosz­fé­rá­ja, vala­ki­nek a szent­ség­imá­dás (amit a kato­li­ciz­mus elkö­te­le­zett ellen­sé­gei téve­sen bál­vány­imá­dás­nak hív­nak) jön be. De az „ott­hon, a háló­szo­bám­ban is ele­get gon­do­lok Isten­re” egy önámí­tás. Még egy­szer, nem azért, mert Neki ez kevés. Hanem mert nekünk az. Mi nem vagyunk képe­sek önerő­ből kikap­csol­ni akár a kül­vi­lág, akár saját agyunk hang­ja­it. A kele­ti­ek ezt medi­tá­ci­ó­val pró­bál­ják elér­ni, több-keve­sebb siker­rel. A kül­vi­lá­got kikap­csol­ják, a lélek meg­nyug­szik – de a transz­cen­den­cia nem szó­lal meg. Istent ha nem hív­juk, nem eről­te­ti ránk magát. A temp­lom­ban, a keresz­tény közös­ség­ben viszont ott van. („Ahol ket­ten vagy hár­man össze­gyűl­nek a nevem­ben, ott vagyok közöt­tük” – mond­ta Jézus.)

Mind elcsen­de­sül­ni, a kül­vi­lá­got, az egót kikap­csol­ni, mind pedig Isten sza­vát befo­gad­ni sok­kal könnyebb az ő házá­ban, az álta­la lét­re­ho­zott közeg­ben, aho­vá a sátán nem jut be, ahol nem tud zavart okoz­ni. Ez nem azt jelen­ti, hogy ne pró­bál­koz­na; akár a keresz­tény közös­sé­gek­be is befér­kőz­het. Az embe­re­it álta­lá­ban arról lehet meg­is­mer­ni, hogy foly­ton dör­ge­del­me­sen idé­zik a Bib­li­át, dor­gál­nak és ítél­kez­nek. Min­dent nagyon meg­ma­gya­ráz­nak. De ahogy Ham­vas Béla is fogalmazott: 

Jézus soha sen­kit sem szó­lí­tott meg dia­lek­ti­ku­san, és soha nem beszélt tár­gyi kér­dé­sek­ről, és nem vitat­ko­zott, és nem bizo­nyí­tott, hanem min­dig az ember lényét érin­tet­te meg. Nem érvek. Nem védel­mi rend­sze­rek. Nem kér­dé­sek; nem, hogy bűnös, vagy bűn­te­len. Most hoz­zád beszé­lek, meg­nyíl­tam neked, és nyílj meg nekem. Eressz engem magad­ba, ahogy én téged magam­ba eresztelek.

Ezt manap­ság nem is nagyon mer­jük meg­ten­ni. Magunk­ba enged­ni Jézust. Ezt is a modern világ tet­te velünk, a sátán nagy meg­elé­ge­dé­sé­re. Elhi­te­ti, hogy a keresz­tény­ség hie­del­mek és paran­cso­la­tok rend­sze­re, amit mások, szer­ve­zet­ten ránk eről­tet­nek. És ezt meg­ta­gad­ni maga a sza­bad­ság. Sem­mi sincs távo­labb az igaz­ság­tól. A való­di sza­bad­ság pon­to­san a keresz­tény sza­bad­ság. Ami­ről a Bib­li­á­hoz IS értő ate­is­ták rög­tön ki is jelen­tet­ték, hogy micso­da mar­ha­ság (ami­kor Orbán Vik­tor egyik tus­nád­für­dői beszé­dé­ben meg­em­lí­tet­te). Pedig a „keresz­tény sza­bad­ság” gon­do­la­ta Pál apos­tol­tól szár­ma­zik. Fel­is­mer­ni Isten üze­ne­tét (a szá­munk­ra káros, kül­vi­lá­gi, sátá­ni üze­ne­tek­kel szem­ben), és bol­do­gan (tehát nem kény­szer­ből) cse­le­ked­ni azt. Ismét Ham­vast idéz­ve: „A keresz­tény­ség nem val­lás. A val­lás tör­té­ne­ti és tár­sa­dal­mi és szel­le­mi ere­de­tű, dog­ma­ti­ká­val és papi szer­ve­zet­tel és szer­tar­tá­sok­kal. A keresz­tény­ség a nor­má­lis lét­ben való maga­tar­tás­ról szó­ló tanítás.”

Ettől még sem­mi baj az egy­há­zak­kal. Pon­to­san ahhoz segí­te­nek hoz­zá, hogy meg­hall­juk Isten sza­vát. Temp­lo­ma­ik­kal, litur­gi­á­ik­kal, elhi­va­tott lel­ki­pász­to­ra­ik­kal segí­te­nek kiszűr­ni a zajt, meg­ke­res­ni Istent. Per­sze, ezzel a fel­ru­há­zott hata­lom­mal vissza is lehet élni. Az egy­ház, annak pap­jai is képe­sek a sze­rep­té­vesz­tés­re – hiszen emberek.

És akkor még nem beszél­tünk a keresz­tény­ség­nek a hit mel­lett egy másik aspek­tu­sá­ról: a keresz­tény kul­tú­rá­ról (és az ebből kinőtt poli­ti­kai keresz­tény­ség­ről). De erről ma már nem is fogunk; majd legközelebb…

Borí­tó­kép: Illuszt­rá­ció. Erdő Péter bíbo­ros, esz­ter­gom – buda­pes­ti érsek kará­cso­nyi éjfé­li szent­mi­sét mutat be a Szent Ist­ván-bazi­li­ká­ban 2021. decem­ber 25-én (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

For­rás: magyar​nem​zet​.hu