„Mindaz, amit a falvakban tanultam, beépült az énekóráimba, előadásaimba és fellépéseimbe” — Beszélgetés Bozzay Zina magyar népdalénekessel, zeneszerzővel és oktatóval

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven

Édesapja kisgyermekként hagyta el Magyarországot a második világháború végén; édesanyjával és annak új amerikai férjével 1950 előtt érkeztek az Egyesült Államokba. Zina olyan családban nőtt fel, ahol a név és az identitás  magyar volt, de a nyelv már nem. Korán megismerkedett Bartók Béla magyar népdalok ihlette műveivel, de mivel a népdalokat eredeti környezetükben, adatközlőktől is hallani akarta, többször ellátogatott a Kárpát-medencébe. 2010-ben San Franciscóban megalapította a Népdalkört és Vadalma triót. 2017-ben Magyarországra költözött; online énekóráin több mint 50 országból vesznek részt, Amerika és Európa több  helyszínén tanít, emellett nyári workshopokat tart, mentorál és coachingol, illetve számos magyarországi intézménnyel és népi előadóművésszel dolgozik együtt.

Antal-Ferencz Ildikó

Milyen magyar gyökereid vannak, és hogyan őrizte családod — majd később te is — a magyar családi kulturális örökséget San Franciscóban felnőve?

Az én történetem némileg eltér sok más, az észak-amerikai diaszpórában élő magyar családétól. Édesapám kisgyermekként hagyta el Magyarországot a második világháború végén a szüleivel, majd édesanyjával és annak új amerikai férjével az Egyesült Államokba érkezett, valamikor 1950 előtt. Mostohaapja katonai pilóta volt, így a család egyik támaszpontról a másikra költözött. Otthon nem beszélhettek magyarul, az iskolában pedig csúfolták emiatt. Ez nagyon más nyelvi környezetet jelentett, mint amilyen jellemzően az 1956 után érkezőké, vagy azoké volt, akik olyan családban nőttek fel, ahol mindkét szülő magyar volt. Apám elveszítette anyanyelvét.

Ez az előtörténet fontos ahhoz, hogy megértsük, én hogyan nőttem fel. Családunkban megvolt a magyar identitás és a név, de a nyelv elveszett. Édesapám akkor vette fel újra a kapcsolatot az édesapjával, több évtizednyi különélés után, amikor én megszülettem. Kiskoromban minden évben Magyarországra látogattunk; ezek az utazások mély hatással voltak rám. San Franciscóban voltak magyar dísztárgyaink és magyar ünnepi ruháink, de egyáltalán nem kapcsolódtunk a helyi magyar közösséghez. Csak felnőttként kerültem kapcsolatba velük. Gyermekként nagyon korán találkoztam a magyar kultúrával a zenén keresztül is. Zongoratanulmányaim során Bartók-darabokat tanultam, és magyar kötődésem miatt többre voltam kíváncsi.

Honnan ered érdeklődésed a zene, különösen a magyar népzene iránt?

Kiskorom óta vonzódom a zenéhez. Négy- és hatéves korom között folyamatosan könyörögtem zongoraleckékért. Gyermekként azt feltételeztem, hogy minden zenész maga szerzi azt a zenét, amit játszik, így első zongoraóráimra saját kis alkotásaimmal érkeztem. Szerencsére a tanárom nem világosított fel arról, hogy ez nincs így, ezért egész gyermekkoromban folytattam a zeneszerzést. Klasszikus zenére képeztek, mert ez volt számomra akkor elérhető, de mindig is a hagyományos és népzene érdekelt a legjobban. Gyerekkorom kedvenc klasszikus darabjait népi hagyományok inspirálták. Középiskolásként kubai ütőhangszereket és jávai gamelánt tanultam, a konzervatóriumban pedig észak-indiai éneket és mandinkai korát, és egy régizenei kórusban is énekeltem. Fél évet töltöttem zenei terepkutatással Argentínában, egy nyarat pedig Japánban. A kelet-európai zene iránti érdeklődésem végül oda vezetett, hogy egy balkáni hagyományokra specializálódott kaliforniai kórussal dolgoztam együtt. Teljesen természetes folyamat volt, ahogy a magyar népzene felé fordultam. Amikor pedig az Egyesült Államokban nem találtam meg azt, amit kerestem, Magyarországra költöztem.

Olvastam, hogy hallani akartad azokat az eredeti felvételeket, amelyeket Bartók a magyar népdalokon alapuló műveihez használt, de nem találtad meg őket a könyvtárban, ezért költöztél Magyarországra.

Így van. Ismertem Bartók népdalok ihlette műveit, de az eredeti falusi felvételeket is hallani akartam, amelyekről zenetörténet órán tanultunk. Amikor Budapestre érkeztem, hihetetlen szerencsém volt, hogy rátaláltam az Óbudai Népzenei Iskolára, ahol az énekórákon közvetlenül az eredeti falusi felvételekből tanítanak. Néhány tucat dal után elkezdtem beléjük szeretni. Mivel akkor még nem beszéltem magyarul, kezdetben a zene jellegére figyeltem: a díszítésekre, a hangolásra, a ritmusra, a hangszínekre. Valójában így sajátítottam el a magyar nyelvet: leírtam a szövegeket, visszaénekeltem őket, és fokozatosan megtanultam a jelentésüket. Így idővel a dalszövegek egyre többet jelentettek számomra. Gyorsan megtanultam, hogy a régi felvételek és dalok csupán a jéghegy csúcsát jelentik: egy teljes élet- és gondolkodásmódot örökítettek meg. Azt hiszem, ekkor változott meg az életem…

Ilyen nagy hatással voltak rád a Kárpát-medencei látogatásaid?

Igen. Néhány korai falulátogatásom után egy különösen meghatározó utazás történt 2015-ben, amikor öt napot töltöttem Dezső Erzsi néninél Magyarszováton, az erdélyi Mezőség közepén, az akkor hároméves kislányommal. Addigra már több tucat dalt tanultam tőle, és kiderült, hogy az az út nem újabb dalok rögzítéséről fog szólni, hanem „minden másról”. Az együtt töltött napok során sokkal mélyebben megértettem a falusi életmódot, és az azzal kapcsolatos félreértéseket. Megtanultam például, mit jelent a bőség — gyümölcsökből, friss levegőből, időből — egy olyan közegben, amelyet mi „szegénységnek” nevezünk. Megtanultam a dalok szövegeit kommunikációként értelmezni. Megtanultam, mit jelent a földből élni, és sokat gondolkodtam azon, milyen távol kerültünk ettől. Annak a hétnek számos mély tanulsága a mai napig velem maradt, és bátorságot adott ahhoz, hogy később más utakra is elinduljak, szélesebb céllal és a népdalok környezete iránti kíváncsisággal.

E későbbi utak során értettem meg annak erejét, hogy az ember képes mindent maga előállítani — nemcsak az élelmiszert, hanem a ruhákat és mindent a háztartásában — ahelyett, hogy az üzletektől függne. Évekig éltem San Franciscóban, ahol mindennek az ellentétét tapasztaltam meg, így el tudtam gondolkodni azon a mély üresség- és gyökértelenség-érzésen, amely azokban élhet, akik már nem rendelkeznek ezekkel a készségekkel és tudással. Egyre többféleképpen kezdtem gondolkodni a munkámról és az én szerepemről, illetve arról, hogy valójában mit jelent ez a szakadék — a dalokon túl. Nagyon érdekelt, milyen lehetett a falusi élő hagyomány a maga valóságában: milyen volt az esti fonó, kik voltak jelen, mit és hány órát énekeltek az emberek stb. — és hogyan hullott szét mindez. Végső soron az kezdett el érdekelni, hogy mit veszítettünk el — mi a „modernizáció” valódi ára, amelyet oly’ sokan pozitívnak tartanak. Például sokkal kényelmesebbnek tűnik boltban venni a kész anyagot, mint gyűjteni, előkészíteni, fonni, festeni, szőni stb. De amikor eltűnnek az esti fonóbeli összejövetelek, valószínűleg elvesznek az életre szóló barátságok, a mindennapi érzelmi támogatás, a közösségi idő, a flört, a katarzis és persze a tucatnyi fonóban énekelt népdal is… Ez nagyon nagy ár néhány olcsó textilért. Mindaz, amit a falvakban tanultam, beleépült az énekóráimba, előadásaimba és fellépéseimbe. Ez minden munkám alapja, és meghatározza, hogyan mutatom be ezeket az anyagokat.

Néhány év magyarországi tartózkodás után visszatértél az Egyesült Államokba, és elkezdted tanítani azokat a magyar dalokat, amelyeket korábban gyűjtöttél. Kik érdeklődtek ott a régi magyar népdalok és azok kulturális háttere iránt?

Igen, 2010-ben visszatértem San Franciscóba, és kerestem valakit a helyi magyar közösségben, akinél tovább tanulhatok, mert teljesen összetört a szívem, hogy el kellett hagynom magyarországi mentoromat, Fábián Évát. Viszont azok az emberek, akiket megkerestem, azt mondták, hogy tőlem szeretnének tanulni — ami abszurdnak tűnt, hiszen ők magyar anyanyelvűek voltak, én pedig még nagyon új voltam ebben. Megértettem, hogy nekik nem volt hozzáférésük azokhoz az eredeti felvételekhez, amelyekből nekem már több ezres tapasztalatom volt, és zenei képzettségem révén képes voltam lebontani és elmagyarázni számukra a nehezebb dalok zenei aspektusait. Szerettem volna megnyitni ezeket az órákat a nem magyarul beszélők számára is — lényegében megteremtve azt, amit én magam is kerestem korábban, mielőtt Magyarországra kerültem. Így indult el a Népdalkör (Hungarian Folk Singing Circle), azaz az angol nyelven tartott heti magyar népdaléneklő órák. Mindenféle háttérrel rendelkező személy csatlakozott: magyarul nem beszélő magyar származásúak, magyarul beszélő bevándorlók, néptáncosok, balkáni zene és más kelet-európai stílusok iránt érdeklődők, és olyanok is, akiknek magyar párjuk volt.

Az első években dunántúli, felvidéki, erdélyi és moldvai dalokat tanítottam — vagyis minden nagyobb régióból, kivéve az Alföldet, amelyet a legkevésbé ismertem, leszámítva néhány ottani karácsonyi népdalt. Többnyire archív felvételekből tanítottam, de néhány saját felvételemből is. Miután Magyarországon olyanok között éltem, akik évtizedek óta foglalkoztak ezzel, tudatában voltam annak, mennyire kezdő vagyok még ebben a stílusban, de örömöt jelentett megosztani mindazt, amit tudtam olyanokkal, akik láthatóan ki voltak szomjazva erre a tudásra. Minden héten felhívtam magyarországi mentoraimat, és évente egy-két hónapra visszatértem tanulni, különösen a falvak látogatása miatt. Tudtam, mit kell elmagyarázni a kaliforniaiaknak — legyen szó a tájegységekről, falusi életről vagy énektechnikáról —, mert ugyanazok a kérdések foglalkoztattak korábban engem is. Azt hiszem, óráim sikerének egyik fontos része az volt, hogy tudtam kapcsolódni a tanulókhoz.

Közben a magyar közösség is hívni kezdett, hogy énekeljek a nemzeti ünnepeken, például március 15-én vagy augusztus 20-án. Helyi zenekar hiányában többnyire egyedül, kíséret nélkül énekeltem. Amikor az emberek hosszabb fellépést igényeltek, kérésüknek nem tudtam eleget tenni. Szerettem volna a szélesebb közönséggel is megismertetni ezeket a dalokat — azokkal is, akik nem jártak az énekórákra. Mivel képzett zeneszerző voltam, természetes módon született a megoldás: zenészeket találtam a saját „falumból”, akik a dalokhoz illő kíséretet hoztak létre — így született meg a Vadalma trió. Több év alatt alakítottuk ki hangszereléseinket, számos helyszínen koncerteztünk, különösen olyan helyeken, ahol korábban nem mutattak be magyar népzenét — nemcsak helyi magyar fesztiválokon és nagy színpadokon, hanem kis, intimebb koncerthelyszíneken és klubokban, ahol más zenei stílusok  bemutatására is sor került. Én jobban szeretem ezeket a kisebb helyeket és a személyes kapcsolódást. Háttérinformációkat és dalszövegfordításokat is megosztottam a résztvevőkkel — a koncertek így részben oktatási jellegűek voltak, ezért azok közül, akik eljöttek egy fellépésre, néhányan utána csatlakoztak az órákhoz is. Nagyon fontos volt számomra, hogy az emberek értsék, amit hallanak, és hogy elérhető legyen számukra az a lehetőség, hogy többet tudjanak meg róla. Így a Népdalkör és a Vadalma révén csodás közösséget építettem fel azokban az években. 2017-ben pedig lehetőségem nyílt visszaköltözni Magyarországra.

Ma már a világ minden tájáról vannak énekes tanítványaid. Kik ők, és honnan az érdeklődés?

Amikor a budapesti Hagyományok Háza meghívott, hogy tartsak angol nyelvű magyar népdaléneklő órát — pontosan olyat, amilyet San Franciscóban vezettem — kiderült számomra, hogy itt is van igény angol nyelvű órákra. A diákok között voltak diaszpórában élő magyarok (például a Balassi Intézet hallgatói), nemzetközi diákok (például a Kodály Intézetből), itt élő külföldiek, akiket érdekelt a helyi kultúra, angoltanárok és olyan emberek, akiket érdekelt az éneklés. Meglepetésemre még helyi magyarok is csatlakoztak, aki a magyar népdalok tanulásra közben az angol nyelvet gyakorolhatják — ők tehát ellentétes okból élvezik a fordításokat.

Navratil Andreával egy ideig az S4 Kulturális Központban tartottunk órákat — az övéi magyarul, az enyéim angolul zajlottak. Aztán jött a Covid. Évek óta használtam a Skype-ot egyéni beszélgetésekhez, de sosem gondoltam volna, hogy a csoportos énekórák online formában is működhetnek. Úgy döntöttünk, teszünk egy próbát a heti csoportommal. Közben eszembe jutott, hogy a budapesti esti órák az Egyesült Államokban reggelre és kora délutánra esnek, így  — mivel már megvoltak az ottani kapcsolataim —, küldtem egy e-mailt azoknak is, hogy csatlakozhatnak hozzánk. Tíz főről gyorsan huszonötre nőttünk, majd a heti egy csoportból kettő, végül három lett. Amikor Ausztráliából kaptam üzenetet valakitől, aki szeretett volna csatlakozni, de ott éppen éjszaka volt, létrehoztam egy budapesti reggeli időpontot is. Később indítottam egy koradélutáni órát is az ázsiai résztvevők számára. Azóta minden kontinensről voltak diákjaim, több mint 50 országból és több mint 25 amerikai államból és kanadai tartományból.

Mi a tanítási módszered?

Ugyanaz személyesen és online is, és alapvetően az a módszer, ahogyan magam is tanultam — a magyar táncházmozgalom csodálatos és erőteljes módszere: meghallgatjuk az eredeti felvételt, majd sorról sorra visszaénekeljük — ez mindennek az alapja. A fő különbség abban rejlik, ahogyan ezt különböző háttérrel rendelkező emberekre alkalmazom: előre kinyomtatom nekik a dalszövegeket, együtt végigvesszük a kiejtést és a fordítást, valamint több háttérinformációt adok, hogy mindenki megfelelően tájékozódjon. Nemrég publikáltam is egy tanulmányt a Zenetudományi Intézetnél, a táncházmozgalom 50. évfordulóját ünneplő kötetben, amely pontosan ezzel a kérdéssel foglalkozik részletesen.

Említetted Fábián Évát és Navratil Andreát, de több más magyar népi előadóművésszel is dolgoztál együtt. Kik voltak a legnagyobb hatással rád?

Fábián Éva volt a fő mentorom az első néhány magyarországi évben. Hamarosan megismertem Nyitrai Mariannát és Agócs Gergelyt, majd Navratil Andreát is. Mindannyian nagyon fontos mentorok voltak számomra; rendkívül hálás vagyok nekik a munkám támogatásáért és a kérdéseim iránti türelmükért. Sok más személlyel is dolgoztam együtt, részben a mesterdolgozatomhoz készített interjúk révén (például Palya Beával, Szalóki Ágival, Bognár Szilvivel), valamint közös fellépéseken a Vadalma-turnék során (például Berecz István, Salamon Soma, Enyedi Ágnes, Mihó Attila, Vizeli Máté, Ölveti Mátyás, Debreczeni-Kis Helga, Korsós Kinga, Raksányi Boglárka, valamint olyan együttesek, mint a Dűvő, a Pendely Énekegyüttes, a Fényes Banda stb.). Legalább ennyire fontosak — ha nem fontosabbak — számomra azok a falusi zenészek, akiktől megtiszteltetés és kiváltság volt tanulni a dalokat. Most arra összpontosítok, hogy minél többükkel dolgozhassak együtt, amíg még köztünk élnek.

Egyetemekkel is dolgozol együtt, nyári workshopokat tartasz, mentorálsz…

Igen, jelenleg több budapesti intézményben tanítok: hetente az Óbudai Népzenei Iskolában, egyszeri kurzusokat vagy mesterkurzusokat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen vagy a Magyar Zene Házában, éves előadásokat a Fulbright-ösztöndíjasok számára, az ELTE-n külföldi egyetemi hallgatói csoportok számára, továbbá több helyi középiskolában is. Az évek során különböző intézmények hívtak workshopokat tartani, vagy profi énekeseket és együtteseket coacholni egy-egy fellépésre vagy felvételre készülve, valamint az év közben nálam tanuló diákok intenzív nyári képzésre is felkértek. Tanítottam az Egyesült Államokban, például a Csipketáborban, magyar fesztiválokon és magyar házakban, különböző népzenei helyszíneken és közösségi zenei központokban. Nemrég Clevelandben, Zágrábban és Ljubljanában tartottam előadást és tanítottam dalokat.

Magyar kiejtést is tanítasz nem magyar anyanyelvűeknek. Miért fogtál bele?

Ez teljesen természetesen fejlődött ki az énekóráimból. Ahogy említettem, óráim kezdettől fogva nyitottak voltak a magyarul beszélők és nem beszélők számára is. Utóbbiaknak nyilvánvalóan meg kellett tanulniuk a magyar betűk hangzását, ezért — hogy ne unatkozzanak a magyar anyanyelvűek — fél órával korábban hívtam őket, hogy együtt átvegyük az ábécét. A Népdalkör számos résztvevője éveken át állandó tagunk maradt, de mindig érkeztek újak is, akiknek ugyanarra a bevezetésre volt szükségük, én viszont nem akartam azt újra és újra ismételni mindenki más előtt, így praktikus megoldásnak bizonyult külön magyar kiejtési órákat tartani. Ezt a mai napig folytatom; idővel továbbfejlesztettem az óráimat, finomítottam a hangok tanításának módját. Rájöttem arra is, hogy ez más csoportok számára is hasznos lehet, például magyar nyelvet tanulóknak vagy Magyarországra látogatóknak, így őket is szívesen fogadtam ezekre az óráimra. Sok magyar nyelvóra inkább a szókincsre és nyelvtanra összpontosít, miközben egyes anyanyelvi tanárok nehezen tudják elmagyarázni a hangképzést, vagy eleve veszett ügynek tekintik a helyes kiejtést. Én nem így állok hozzá. Nagy örömet okoz számomra, hogy angol anyanyelvűként magyarázhatom el a kiejtést, világossá tehetem számukra ezt a rendszert. A magyar fonetikus nyelv, és csak néhány olyan hang van benne, amely nem közös az angollal. Rengeteg dolog lehet ijesztő benne, de a kiejtésnek nem kell ezek közé tartoznia!

Érdekes módon, még azoknak sincs akcentusuk éneklés közben, akik beszéd közben erős akcentussal beszélnek magyarul. Mi ennek a tudományos oka?

Igen, és ez gyönyörű, nem? Nem vagyok tudós, és nem ez a kutatási területem, de sok éves tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy a magyar nyelvű éneklés fantasztikus módja a kiejtés gyakorlásának és javításának. A szótagok lassabban hangzanak el, mint beszéd közben, rengeteg az ismétlési lehetőség tanulás közben, az ember felvételt követve, más énekesekkel együtt ejti ki a szavakat, és nem kell a megfelelő szavakat vagy ragozásokat keresgélnie, csupán arra kell figyelnie, hogy helyesen ejtse ki azt, amit hall. Ezek a körülmények ideálissá teszik a megfelelő kiejtés kialakítását.

Utolsó kérdés: hogyan éled meg kettős nemzeti identitásod?

Azt szoktam mondani, hogy egyrészt teljesen amerikai vagyok (vagyis az Egyesült Államokból származó) — de egészen pontosan, észak-kaliforniai — ugyanakkor teljesen magyar is. Az életem teljesen kétnyelvű és kétkultúrájú. Ugyanez igaz a gyermekeimre, a baráti körömre, a tágabb családomra és a szakmai életemre is. Élvezem a hídépítést és a kultúrák közötti megértést, valamint azt, hogy olyan szerepet tölthetek be, amelyet én magam kerestem. Hálás vagyok, hogy saját tapasztalataim révén segíthetek másoknak is, akik valahol e két — vagy a magyar és egy másik — kultúra között helyezkednek el, esetleg „magyarságban érdekeltek” — kapcsolataik, hivatásuk vagy hobbijaik révén.