Mil­li­ár­dos­ból lett szé­kely­föl­di medvepásztor

Sváj­ci bak­szám­lák, luxus­au­tók, négy­fős sze­mély­zet, 117 pár cipő a gard­rób­ban, saját móló és föld­alat­ti lőtér – mind­ez csak töre­dé­ke annak, amit Szin János egy­ko­ri vál­lal­ko­zó a magá­é­nak tud­ha­tott. 34 éve­sen agy­da­ga­na­tot diag­nosz­ti­zál­tak nála. Ekkor for­dult elő­ször Isten felé, de később újra magá­ba szip­pan­tot­ta az anya­gi világ. Kifor­gat­ták a vagyo­ná­ból, majd újra talp­ra állt. Ahogy ő írja élet­tör­té­ne­té­ről szó­ló köny­vé­ben, már ott állt a pokol kapu­já­ban, ami­kor úgy dön­tött, min­den­ről lemond, és új éle­tet kezd: fent maga­san, a Bodo­ki-hava­sok­ban, a rej­té­lyes med­vék között…

Szin János medvepásztor.

– Miért dön­tött úgy, hogy meg­ír­ja ezt a könyvet?

– Az Erdély­ben töl­tött első év telén még kevés mun­kám volt, gon­dol­tam, hogy bele­vá­gok az írás­ba, de 20 – 30 oldal után úgy érez­tem, nem megy ez nekem, még­sem vagyok író. Murá­nyi Sán­dor bará­tom viszont az. Ő bele­né­zett az írá­sa­im­ba, és azt mond­ta: ne hagy­jam abba. Akkor újabb len­dü­le­tet kap­tam, de 20 – 30 oldal után megint fel­ad­tam. Két évig elő se vet­tem a fiók­ból, míg­nem elér­ke­zett 2020 tava­sza és a pan­dé­mia. Gon­dol­tam, még­is jó len­ne meg­ír­ni, és ven­dé­gek híján időm is volt. Ez tulaj­don­kép­pen egy karan­tén­könyv. Soká­ig nem hit­tem ben­ne, hogy tény­leg elké­szül, én ugyan­is nem vagyok író,

nem tudom fenn­tar­ta­ni a lenyug­vó napot a Bodo­ki-hava­sok gerin­ce felett öt olda­lon keresz­tül, nálam egy sor­ban leesik a csúcs mögé.

Szi­ká­ran írok, így elő­ször kevés volt az anyag. A kiadóm arra sar­kallt, hogy írjak a meg­gaz­da­go­dá­som­ról, aztán a beteg­sé­gem­ről is, pedig ezek­ről nem is akar­tam. Így gyűlt össze végül egy tel­jes könyv­re való írás.

– A Med­ve­pász­tor nevet nem magá­nak válasz­tot­ta, a tus­nád­für­dői pol­gár­mes­ter hív­ta így elő­ször. Köny­vé­ben leír­ja, hogy egyéb­ként a Med­ve­pász­tor az éjsza­kai égbolt har­ma­dik leg­fé­nye­sebb csil­la­ga. Volt olyan cél­ja, hogy az élet­ben is fényt, utat mutas­son azzal, hogy meg­ír­ja a saját történetét?

– Nem ter­vez­tem, de a vissza­jel­zé­sek­ből kide­rült: a köny­vem útmu­ta­tó­vá vált az útke­re­sők­nek. Azok­nak, akik a Jóis­tent vagy az útju­kat kere­sik, netán meg­gaz­da­god­tak, de nem tud­nak vele mit kez­de­ni, eset­leg éppen elsze­gé­nyed­tek, bete­gek, vagy egy­sze­rű­en csak kikap­cso­lód­ná­nak néhány órá­ra. Én csak egy őszin­te val­lo­más­nak szán­tam. Egy beteg­ség­ből fel­gyó­gyu­ló srác azzal hívott fel, hogy köl­csön­be kap­ta, de sze­ret­ne ren­del­ni egy sajá­tot, hogy min­den­ho­va magá­val vihes­se. Azt mond­ta, sze­ret­né, ha a könyv min­dig arra emlé­kez­tet­né: neki is meg kell talál­nia a saját medvéit.

– Isten­hez for­dult, ami­kor agy­da­ga­na­tot diag­nosz­ti­zál­tak Önnél, de a gyó­gyu­lás után elfe­lej­tett hálát adni. Úgy fogal­ma­zott: „meg­kap­tam, amit kér­tem, nem volt töb­bé dol­gom az Úrral. Éltem tovább élv­haj­hász, nagy­vi­lá­gi éle­tem”. Mikor for­dult ismét Felé?

– A meg­gyó­gyu­lá­som után, de még a tel­jes elsze­gé­nye­dés előtt meg­lá­to­gat­tam a teo­ló­gus bará­to­mat. Elme­sél­tem neki, hogy bár min­de­nem­ből kifor­gat­tak, most újabb ígé­re­tes befek­te­tés előtt állok: online fel­nőt­t­ipar, Romá­ni­á­ban sze­ren­cse­já­ték­szer­ve­ző lehe­tő­ség, úgy­hogy las­san talp­ra állok. A bará­tom azt mond­ta: „Jani, dobd el eze­ket, mert ezek az Úrnak nem tet­sző dol­gok, és meg­lá­tod, vala­mi sok­kal job­bat, szeb­bet ad helyet­te”. Én meg vissza­kér­dez­tem: oké, és mit mond­jak az asszony­nak, miből etet­jük meg a gye­re­ke­ket? Fele­lőt­len lépés­nek érez­tem, ő még­is biz­ta­tott. Annyi­ra lel­kes volt. Talán ennek hatá­sá­ra szü­le­tett meg ben­nem a gondolat:

az Úr adott nekem egy esélyt, meg­gyó­gyí­tott egy olyan beteg­ség­ből, ami­be bele is hal­hat­tam vol­na. Akkor miért ne adjak egy lehe­tő­sé­get én is az Úrnak?

És akkor meg­kap­tam azt a bátor­sá­got Tőle, hogy lép­ni mer­jek. Gya­kor­la­ti­lag min­dent eldob­tam. Ami­kor ezután meg­ér­kez­tem Erdély­be, gyer­mek­ko­ri álmai szín­he­lyé­re, nincs­te­len vol­tam. Egyet­len vagyo­nom sem volt már, se ház, se autó, se pénz. Csu­pán egy bőrönd a kezem­ben. Ez is azt bizo­nyít­ja, hogy ha az ember vál­ta­ni akar, ha meg sze­ret­né való­sí­ta­ni az álma­it, ahhoz bátor­ság kell. El kell vonat­koz­tat­ni a józan gon­dol­ko­dás­tól, hin­ni kell, és vakon men­ni álma­ink felé.

– Hogyan került Erdélybe?

– Két ember­nek köszön­he­tem: Máté Ben­ce ter­mé­szet­fo­tós­nak és Böj­te Csa­ba test­vér­nek. Ami­kor Afri­ká­ból haza­tér­tem azután, hogy egy nagy lehe­tő­ség köd­dé vált, rom­ja­im­ban hever­tem, és újra az Urat kér­dez­tem: miért teszed ezt velem? Az ember sok­szor nem tud­ja, hogy ami neki hir­te­len rosszul esik és fáj, lehet, hogy egy sok­kal nagyobb ren­dű jó elő­szo­bá­ja. Ez velem is így tör­tént. Máté Ben­cét gye­rek­ko­ra óta ismer­tem. Mivel már akkor lát­szott a tehet­sé­ge, ösz­tön­díj­jal támo­gat­tam, amíg a saját lábá­ra nem állt. Egy nap fel­hí­vott, hogy men­jek át hoz­zá, sze­ret­ne bemu­tat­ni vala­ki­nek. Nem árul­ta el, hogy kiről van szó. Mikor benyi­tot­tam, lát­tam, hogy Böj­te Csa­ba test­vér­rel ül egy asz­tal­nál. Elkép­ze­lé­sem sem volt, mit akar­hat­nak nekem mon­da­ni. Aztán kide­rült, Böj­te atya Ben­cét kér­te fel, hogy épít­sen med­ve­le­se­ket Szé­kely­föl­dön, mert jót ten­ne a med­vék meg­íté­lé­sé­nek, a szé­kely­ség­nek és a lakó­ott­hon­ban élő gyer­me­kek­nek, mert lát­nák, hogy

nem kell kül­föld­re men­ni poha­rat moso­gat­ni, hisz itt is van­nak lehe­tő­sé­gek és olyan érté­kek, olyan cso­dák, melyek miatt a világ min­den tájá­ról eljön­nek ide.

Ben­cé­nek nagyon tet­szett az ötlet, de nem volt rá ide­je. Azt mond­ta Csa­ba test­vér­nek: „Jani egy­faj­ta har­ma­dik szü­lő volt a csa­lád­ban, ben­ne fel­té­tel nél­kül meg­bí­zom, és tudom, hogy a jég hátán is meg­él”. Gon­dol­ko­dás nél­kül igent mondtam.

Máté Ben­ce ter­mé­szet­fo­tós­sal a medvelesen.

– Hogy indult a szé­kely­föl­di élete?

– Az első évet Böj­te Csa­ba tus­nád­für­dői ott­ho­ná­ban töl­töt­tem a csa­lá­dom­mal. Nekünk tény­leg sem­mink nem volt. A fele­sé­gem kataszt­ró­fa­ként élte meg, hogy egy luxus­vil­lá­ból – ahol négy tagú sze­mély­zet les­te min­den kíván­sá­gun­kat –, egy árva­ház­ba köl­töz­tünk. Neki tra­gé­dia volt, én viszont a gyer­mek­ko­ri álma­im meg­va­ló­su­lá­sá­nak start­vo­na­lán álltam.

Lel­ki­leg nagyon sokat kap­tunk a gye­re­kek­től: nekik sem volt sem­mi­jük, még­is bol­do­gok vol­tak. Leg­alább nekünk csa­lá­dunk volt, és ennek érez­het­tük az erejét.

A kint­lé­te­met per­sze nem csak Ben­cé­nek és Csa­ba test­vér­nek köszön­he­tem, hanem azok­nak is, akik meg­sza­ba­dí­tot­tak a vagyo­nom­tól. Nekik is hálás vagyok, mert – bár­mennyi­re iro­ni­kus is – nekik köszön­he­tem, hogy ma bol­dog vagyok.

– Meg­bo­csá­tott nekik?

– Igen. Annak, aki nem hisz az Úrban kel­lő­kép­pen, nagyon nehéz a meg­bo­csá­tás. De val­lás vagy hit nél­kül is fel­fog­ha­tó, hogy a gyű­löl­kö­dés­sel meg­mér­gez­zük a saját min­den­nap­ja­in­kat. Nem annak lesz rossz, akit gyű­lö­lünk, kizá­ró­lag magunk­nak ártunk. A gyű­löl­kö­dés­sel meg­be­te­gít­jük az elmén­ket és a testünket.

– Sokan azt vall­ják, meg­bo­csá­ta­ni lehet, de felej­te­ni nem. Önhöz nagyon közel álló embe­rek árul­ták el. Le tud ma velük ülni egy asztalhoz?

– Ma már igen. Hisz meg­bo­csá­tot­tam nekik. De nem volt min­dig így. Anno öröm­mel újsá­gol­tam a teo­ló­gus bará­tom­nak, hogy kép­zeld, meg tud­tam bocsá­ta­ni azok­nak, akik miatt elve­szí­tet­tem a vagyo­no­mat, de soha töb­bé nem aka­rom lát­ni őket. Erre ő azt mond­ta: oké, jó úton haladsz, de ez még nem a megbocsátás.

Meg­bo­csá­tás az, ha úgy tudsz hoz­zá­juk viszo­nyul­ni, ugyan­úgy át tudod ölel­ni őket, ugyan­úgy tudod sze­ret­ni őket, mint azelőtt.

Nekem ez nem ment egyik pil­la­nat­ról a másik­ra. Sokat ada­koz­tam az éle­tem­ben, és ma úgy látom, hogy meg­bo­csá­ta­ni olyan, mint ada­koz­ni. Ugyan­olyan jó érzés­sel töl­ti el az embert, hisz a bizal­munk­kal ado­má­nyoz­zuk meg azt az embert, aki jól tud­ja, hogy nem érdem­li meg.

– A biza­lom újjá­épü­lé­se egyen­lő a megbocsátással?

– Igen. De! Azért meg­ta­nul­tam vala­mit (és ez mil­li­ár­dos tanu­ló­pénz volt): nincs szük­ség a biza­lom­ra, ha azt lehet szer­ződ­ni is… Nem kell kísér­te­ni az ördö­göt, ves­sük papír­ra akkor is, ha hoz­zánk közel állók­kal kötünk üzletet!

– Van bár­mi, ami hiány­zik a régi életéből?

– Ele­in­te volt, ma már nincs. Ami­kor még nem tud­tam tel­je­sen átad­ni magam Isten­nek, még hiány­zott néhány dolog a tár­gyi világ­ból. Hiány­zott az a faj­ta biz­ton­ság, amit egy óri­á­si vagyon nyújt, ami – ma már tudom – egy hamis biz­ton­ság­ér­zet. Ezt bebi­zo­nyí­tot­ta az agy­da­ga­na­tom is: az egész vagyo­nom kevés volt ahhoz, hogy hama­rabb meg­gyó­gyul­jak. Az Úr viszont meg­gyó­gyí­tott. Sőt, meg­ad­ta gyer­mek­ko­ri álmaimat.

Együtt a havasokban.

– Mi az, amit ma más­képp csinálna?

– Sok­kal hama­rabb men­nék Erdély­be, és sok­kal hama­rabb az álma­im felé for­dul­nék. Ha Szin János med­ve­pász­tor beszél­het­ne a nye­rő­gé­pes Szin János­sal, akkor azt mon­da­ná neki: minél hama­rabb for­dulj az álma­id felé! Ha akkor lett vol­na ilyen mély hitem, sok­kal hama­rabb és sok­kal könnyeb­ben bol­dog lehet­tem volna.

– Most tel­jes­nek érzi az éle­tét, és ele­get tud ten­ni sebész­or­vo­sa azon kéré­sé­nek, hogy éljen stresszmentesen?

– Ehhez nekem még idő kell. Dol­goz­ni muszáj, és az néha stresszel jár. A közös­sé­gi olda­la­mon meg szok­tam osz­ta­ni, hogy milyen kirán­du­lá­si lehe­tő­sé­gek van­nak, mi mennyi­be kerül, és egy­szer vala­ki alá­kom­men­tel­te, hogy íme, a vér nem válik víz­zé, megint a kap­zsi­ság útjá­ra lép­tem. El sem tudom mon­da­ni, mennyi­re rosszul esett! Meg kell élnem vala­mi­ből, nem lehe­tek reme­te. Bár én haj­la­nék rá, de köte­les­sé­gem van: a csa­lá­do­mat el kell tartanom.

Med­vék között.

– Mi az, ami­vel még tel­je­sebb len­ne az éle­te? Vagy úgy érzi, most cél­ba ért? Egy­ál­ta­lán: van‑e pont, ami­kor az ember hát­ra­dől, és azt mond­ja: min­dent elér­tem, vagy örök kere­sők vagyunk?

– Én uta­zó vagyok. Meg­ta­nul­tam magát az utat és nem a célt élvez­ni. Lehet kitűz­ni célo­kat, de ha azt elér­jük, már értel­met­len­né is vált. Utá­na újabb és újabb célo­kat tűzünk ki. Viszont az uta­zás állan­dó, és azt kell élvez­nünk! Még cél sem kell min­dig. Én a min­den­na­po­kat élve­zem, azo­kat élem meg bol­do­gan. Pél­dá­ul ezt a beszél­ge­tést önnel, vagy azt, hogy ma elvit­tem a kis­fi­a­mat isko­lá­ba, és búcsú­zás­kor meg­pu­szilt. Nem vágyom már nagy célok­ra. Lehet, hogy ez már egy­faj­ta meg­ér­ke­zés, csak nem merem beval­la­ni magam­nak. De egy biz­tos: élve­zem az utat az isme­ret­len felé.

– Egy ilyen élet­út után meg tud­ja fogal­maz­ni, hogy mi a boldogság?

– Sze­rin­tem min­den­ki szá­má­ra más, és való­szí­nű­leg van­nak foko­za­tai is. Most bol­dog vagyok, hisz olyan mun­kát végez­he­tek és ott, ami­re és ahol min­dig is vágy­tam. Min­den nap, ami­kor fel­ke­lek, alig várom, hogy dol­goz­has­sak, talál­koz­has­sak a med­vék­kel, lát­has­sam a hava­so­kat. Min­den pil­la­na­tot élve­zek. Per­sze van, amit nem: pél­dá­ul ami­kor be kell men­nem a hava­sok­ból a város­ba. De aztán vissza­té­rek, és újra feltöltődöm.

Az egy­szer­re ret­te­gett és sze­re­tett szé­kely­föl­di med­vék egé­szen közelről.

– Min­den jóér­zé­sű magyar­nak meg­do­bog­tat­ják a szí­vét az erdé­lyi hava­sok, igyek­szünk újra és újra vissza­tér­ni oda. De mit jelen­te­nek ezek a hegyek Önnek?

– Sokat gon­dol­kod­tam már ezen. Egy­részt a gyer­mek­ko­ri álma­im meg­va­ló­su­lá­sát. A nagy­apám itt szü­le­tett, 25 szá­za­lék­ban magam is erdé­lyi vagyok, lehet, hogy innen is a kötő­dés. De nem csu­pán ennyi:

azt hiszem, a hegyek nekem magát a bol­dog­sá­got jelentik.

Mizsei Ber­na­dett

(Szin János­ról hon­lap­ján olvas­hat töb­bet, és itt ren­del­he­tő meg köny­ve is, amely­be vir­tu­á­li­san bele is lapoz­hat. Fotók: med​ve​pasz​tor​.med​ve​les​.hu)

For­rás: vasar​nap​.hu