Hírek Vélemények/Publicisztikák Miért is nem tüntetünk?

Miért is nem tüntetünk?

Miért nem tüntetünk?

A hír, amely sze­rint Pápai Gábor átve­he­ti a MÚOSZ saj­tó­dí­ját, még csak nem is meg­le­pő. A Nép­sza­va kari­ka­tu­ris­tá­ja „vic­ces” raj­zán azt ábrá­zol­ta, aho­gyan Mül­ler Cecí­lia orszá­gos tisz­ti főor­vos a kereszt­re feszí­tett Jézus mel­lett azt mond­ja: Alap­be­teg­sé­ge füg­gő­sé­get okozott.

Ezt a keresz­té­nyek mil­li­ó­it sér­tő, ember­te­len és ször­nyű „alko­tást” talál­ta a leg­ér­de­me­sebb­nek az idei ter­més­ből a MÚOSZ kari­ka­tu­ris­ta-szak­osz­tá­lya a kitüntetésre.

Lép­jünk is át gyor­san Pápai Gábor sze­mé­lyén, aki nyil­ván­va­ló­an beteg ember, rög­esz­més gyű­löl­kö­dő, aki­nek elég bün­te­tés egy éle­ten át a saját tár­sa­sá­gá­ban tar­tóz­kod­ni. Fon­to­sabb és érde­ke­sebb a MÚOSZ sze­re­pe, hiszen az újság­író-szer­ve­zet szak­mai dön­tés helyett köz­éle­ti állás­fog­la­lás­sal üzent a magyar tár­sa­da­lom­nak. Keresz­té­nye­ket fenye­get­nek egy olyan ország­ban, ahol még har­minc, har­minc­öt évvel ezelőtt is meg­fi­gyel­tek, üldöz­tek, meg­bün­tet­tek hitü­ket gya­kor­ló embe­re­ket, nem beszél­ve az ötve­nes évek papo­kat, hívő­ket egy­aránt meg­ti­ze­de­lő gyil­kos­sá­ga­i­ról. (Hogy is mond­ta dr. Lakat Károly, a híres fut­bal­lis­ta és edző? Magyar vagyok, keresz­tény és fra­dis­ta – ebből egy is elég vol­na, hogy ne vigyem sem­mi­re ebben az országban.)

A bot­ránnyal nagy­já­ból egy idő­ben Deme­ter Szi­lárd, a Pető­fi Iro­dal­mi Múze­um igaz­ga­tó­ja arról érte­ke­zett Face­book-bejegy­zé­sé­ben, hogy Soros György a libe­rá­lis Füh­rer, mi, magya­rok pedig az új zsi­dók, aki­ket el akar­nak tün­tet­ni a föld szí­né­ről. Hogy a hason­lat szerencsés‑e, min­den­ki dönt­se el maga, de hogy sem­mi sér­tő sincs ben­ne, tel­je­sen vilá­gos. Ennek elle­né­re Deme­ter­nek pár órán belül a tel­jes hazai ellen­zék – bele­ért­ve a poli­ti­ku­so­kat, és a saj­tót – neki­esett, sza­na­szét szed­ték, meg­hát­rá­lás­ra késztették.

A két ügyet objek­tí­ve össze­ha­son­lít­va azt talál­juk, hogy az első nyílt fenye­ge­tés, a máso­dik pedig fél­re­ért­he­tő, sze­ren­csét­len, de alap­ve­tő­en ártal­mat­lan meg­jegy­zés. És még­is Deme­tert csi­nál­ták ki, nem pedig a MÚOSZ háza táját szánt­ják be sóval.

Annak oka, hogy az unos-unta­lan fel­em­le­ge­tett ket­tős mér­ce miért műkö­dik még min­dig az ország­ban, könnyen meg­vá­la­szol­ha­tó. Ennek okai első­sor­ban mi vagyunk. A másik oldal becs­te­len, vele­jé­ig aljas mód­szer­ta­nát per­sze nem sza­bad követ­ni, hiszen nem lehe­tünk olyan­ná, amely­től ere­den­dő­en undo­ro­dunk – de az is igaz, hogy ha nem teszünk sem­mit, fel­fal­nak ele­ve­nen min­ket a vágya­ink­kal, az esz­mé­nye­ink­kel együtt. Háló­za­tot kell épí­te­nünk, olyan háló­za­tot, amely erő­sebb az övé­ké­nél, de leg­alább­is ugyan­olyan gyors rea­gá­lá­sú, auto­ma­tiz­mu­sok­ra épü­lő, éppen ezért eredményes.

Anél­kül, hogy a háló­zat­épí­tés stra­té­gi­á­já­val untat­nám az olva­sót, legyen elég annyi, hogy a mi szer­ve­ző­dé­sünk irá­nya ver­ti­ká­lis. Gon­dol­ko­dá­sunk meg­fe­lel az évez­re­des magyar szab­vány­nak: lát­ha­tó veze­tőnk van, hie­rar­chi­á­ban dol­go­zunk (állan­dó­an vitat­va a bel­ső moz­gá­so­kat, hiszen indi­vi­du­a­lis­ták is vagyunk), vég­re­hajt­juk az uta­sí­tá­so­kat, és a rend­sze­ren belül kre­a­ti­vi­tá­sunk­kal, szor­gal­munk­kal hala­dunk elő­re. Ez a keret nagy­fo­kú önál­ló­ság­gal is fel­ru­ház ben­nün­ket, éppen ezért szí­ve­sen vál­lal­juk a fele­lős­sé­get. Nem­igen sze­ret­jük, ha a velünk egy szin­ten lévők bele­szól­nak elkép­ze­lé­se­ink­be, azt pedig kife­je­zet­ten rühell­jük, ha mások szab­nak közös irányt, az a veze­tő dol­ga. Az egyen­ran­gú­sá­got nem becsül­jük, nem fogad­juk el, nem tudunk mit kez­de­ni vele.

Ezzel szem­ben a túl­ol­dal hori­zon­tá­li­san szer­ve­ző­dik. Nekik nincs lát­ha­tó veze­tő­jük, illet­ve min­den­ki az lehet, aki a háló­zat tag­ja­ként vál­lal­ja az arcát, kilép a nyil­vá­nos­ság elé. Ha őt vagy bár­me­lyik háló­za­ti tagot sére­lem éri, az egész gépe­zet moz­gás­ba len­dül, mel­lé­ren­de­lő viszony­ban lévén min­den­ki teszi a dol­gát, nincs uta­sí­tás, nincs hatás­kö­ri vita. A fele­lős­ség meg­fog­ha­tat­lan, szét­osz­lik. Más lap­ra tar­to­zik, hogy béke­idő­ben egy­mást is kós­tol­gat­ják, de ami­kor beüt a vész, vagy egy­sze­rű­en érde­ket kell véde­ni, a hori­zon­tá­lis irá­nyú háló­za­ti modell működőképes.

Ha ezt meg­ér­tet­tük, meg kell vál­toz­nunk. Ha sike­re­sek aka­runk len­ni, ha ki aka­runk lép­ni abból a hely­zet­ből, hogy örök­ké rámu­ta­tunk a ket­tős mér­cé­re, de nem tör­té­nik sem­mi. A ver­ti­ká­lis modell meg­tar­tá­sá­val a hori­zon­tá­lis gon­dol­ko­dás ele­me­it is be kell csem­pész­nünk köz­gon­dol­ko­dá­sunk­ba. Terv­uta­sí­tás helyett kell enged­nünk az egyé­ni kez­de­mé­nye­ző­kész­ség­nek. Nem arról van szó, hogy a mi saj­tónk, a mi poli­ti­kai közös­sé­günk ne vol­na ugyan­olyan fel­ké­szült és siker­re ter­mett, mint a túl­ol­da­lé, hanem pusz­tán arról, hogy nem vagyunk gát­lás­ta­la­nok, harc köz­ben nem éget­het­jük fel a csa­ta­me­ző mögöt­ti hát­or­szá­got. A hát­or­szág ugyan­is a hazánk – amit az ellen­ség fel­pré­dál­hat, mert nem szá­mít neki, nekünk azon­ban pont ezt kell óvnunk. Ugyan­ak­kor vilá­gos, hogy ha nem lépünk ki a vég­re­haj­tá­sos rend­szer­ből, ha nem figye­lünk oda egy­más­ra, nem segít­jük egy­más mun­ká­ját, bukás­ra vagyunk ítél­ve, mert a másik oldal stra­té­gi­á­ja hosszú távon haté­ko­nyabb. Sok min­dent elér­tünk, de ha nem állunk szo­ro­sab­ban, ha nem dol­go­zunk tel­jes eltö­kélt­ség­gel (eddi­gi sike­re­in­ket is ennek köszön­het­tük), akkor más­fél év múl­va elve­szít­jük a választást.

Erről szól ez a kis tör­té­net. Sokat kell mun­kál­kod­ni azért, hogy fel­nő­jünk a fel­adat­hoz. A fen­ti­ek szel­le­mé­ben elő­ször is tün­te­tést kel­le­ne szer­vez­nünk a MÚOSZ szék­há­zá­hoz, egy­részt magá­ért az ügyért, hogy ebben az ország­ban sen­ki ne fenye­get­hes­sen keresz­té­nye­ket, más­részt stra­té­gi­ánk töké­le­te­sí­té­se, fino­mí­tá­sa végett. Hogy ami­kor itt az idő, szo­ro­sabb legyen a kötelék.

Miért is nem tesszük?

For­rás: Demok­ra­ta / Szen­te­si Zöl­di László