Hírek Magyarországi hírek MI MARADUNK!

MI MARADUNK!

A magyar kul­tú­ra sze­re­pe nem­ze­tünk éle­té­ben Tri­a­non után száz évvel

1920. júni­us 4‑én a magyar kül­dött­ség alá­ír­ja Fran­cia­or­szág­ban a tri­a­no­ni béke­dik­tá­tu­mot, amely a min­den­ki által ismert terü­le­ti és népes­ség­vesz­te­sé­ge­in­ket okozza.

Az ország cson­kí­tá­sa a nem­zet­gaz­da­ság külön­bö­ző ága­i­ban a követ­ke­ző­kép­pen csa­pó­dik le:

a ter­mő­föld 61, a faál­lo­mány 88, a vas­út­há­ló­zat 62, az utak 64, a nyers­vas 83, az ipar­te­le­pek 55, vala­mint a hitel- és bank­in­té­ze­tek 67 szá­za­lé­ka került ide­gen orszá­gok bir­to­ká­ba. Gyak­ran idé­zett és fáj­dal­mas ada­tok ezek, melye­ket talán egy­re töb­ben isme­rünk, és egy­re töb­ben vésünk az emlé­ke­ze­tünk­be, hogy majd gyer­me­ke­ink és az ő gyer­me­ke­ik is örök memen­tó­ként emlé­kez­hes­se­nek 1920. júni­us 4‑ére, egé­szen addig, amíg más­kép­pen nem for­dul a világ kereke.

Egy­va­la­mi azon­ban nem sze­re­pel a fen­ti fel­so­ro­lás­ban, pedig fel­be­csül­he­tet­len az érté­ke. Egy­va­la­mi, amin kény­te­le­nek vagyunk elidőz­ni, mert ez az egyet­len kin­csünk, ami egye­te­mes, mind­annyi­un­ké. Az elsza­kí­tott terü­le­te­ken élő test­vé­re­ink­től ezt is el óhaj­tot­ták ven­ni az új „urak”, de nem sike­rült. Sőt…!

A magyar kul­tú­ra. A magyar kul­tú­rát nem sike­rült eltu­laj­do­ní­ta­ni tőlünk sem itt­hon, sem mos­ta­ni hatá­ra­in­kon túl, és ez az, ami remé­nye­ink sze­rint soha­sem lesz tőlünk elve­he­tő. Az első magyar írá­sos emlé­ke­ink közel ezer­éve­sek, dala­ink annyi­ra ősi­ek, hogy ere­de­tük a tör­té­ne­lem távo­li homá­lyá­ba vész. A tri­a­no­ni ország­cson­kí­tás vége­lát­ha­tat­lan pusz­tí­tá­sa egy­va­la­mit tehát nem ért el: a kul­tú­rán­kat. Szá­mos okát ismer­jük ennek a jelen­ség­nek. Az egyik leg­ké­zen­fek­vőbb a magyar nyelv min­den más­tól való külön­bö­ző­sé­ge. A kör­nye­ző nem­ze­tek egyi­ke sem, de a szé­les föld­ke­rek­sé­gen mások sem beszél­nek a mi nyel­vünk­höz hason­lót, és ez a tény fun­da­men­tá­li­san meg­ha­tá­roz min­ket, magya­ro­kat, így kul­tú­rán­kat is.

Fotó: Ori­go

A másik kézen­fek­vő magya­rá­za­ta, hogy a magyar szel­le­mi örök­sé­get miért nem sike­rült kiir­ta­ni az elcsa­tolt terü­le­te­ken élő nem­zet­tár­sa­ink köré­ben, az az, hogy a jelen­le­gi hatá­ra­in­kon kívül maradt magya­rok rend­kí­vül ősi, réteg­zett kul­tu­rá­lis hagyo­mánnyal reked­tek „oda­át”. Ez az ezer­éves szel­le­mi és művé­sze­ti örök­ség épp ezért való­ban meg­tar­tó­erő­vel bírt és bír a mai napig olyan fia­tal álla­mok­kal szem­ben, ame­lyek ekkor, 1920-ban szü­let­tek meg. (Itt jegy­zem meg, hogy Cseh­szlo­vá­kia, Jugo­szlá­via azóta pél­dá­ul már nem létezik.)

A magyar kul­tú­rát nem sike­rült az elmúlt száz esz­ten­dő­ben asszi­mi­lál­ni a Kár­pát-meden­cé­ben. Olyan erő lako­zik ben­ne, amely nem enge­di meg­tör­ni a jelenlétet.

Kul­tú­ránk e meg­tar­tó­ere­jét más­hol is tet­ten érhet­jük a nagy­vi­lág­ban. Tekint­sünk a diasz­pó­rá­ban élő magya­rok­ra! Az elmúlt évek­ben a magyar kor­mány nem­zet­po­li­ti­kai intéz­ke­dé­se­i­nek köszön­he­tő­en szer­te a világ­ban meg­je­len­tek a Kőrö­si Cso­ma Sán­dor-prog­ram ösz­tön­dí­ja­sai, akik arról adnak szá­mot, hogy a világ leg­kü­lön­bö­zőbb pont­ja­in élő magya­ro­kat a kul­tú­ra tart­ja össze. Élnek e vilá­gon olyan magya­rok, akik a nyel­vet már nem beszé­lik, hiszen akár harmad‑, negyed­ge­ne­rá­ci­ós magyar­ként élik az éle­tü­ket a ten­ge­ren­tú­lon, de még­is meg tud­ják élni magyar iden­ti­tá­su­kat pél­dá­ul a magyar népi kul­tú­rán keresztül.

A bar­tó­ki érte­lem­ben vett parasz­ti művelt­ség jelen­tős sze­le­te annak a kul­túr­kincs­nek, amit az elmúlt szá­za­dok magyar embe­rei hagy­tak ránk. Sokan talán nem is sej­tik, hogy milyen kiemel­ke­dő sze­re­pet hor­doz ez a közös tudás mind a mai napig. A husza­dik szá­zad Tri­a­non óta eltelt évti­ze­de­i­re vissza­te­kint­ve lát­hat­juk, hogy folya­ma­to­san támasz­kod­hat­tunk erre a kincs­re itt­hon, az elcsa­tolt terü­le­te­ken és a diasz­pó­rá­ban egyaránt.

Magyar gyűj­tők tet­ték nép­ze­nei kin­csün­ket világ­hí­rű­vé, majd újabb gyűj­tők hono­sí­tot­ták meg ezt a kul­tú­rát Buda­pes­ten az ezer­ki­lenc­száz­hat­va­nas évek végé­től. Magyar­ként a vilá­gon egye­dül­ál­ló módon nap mint nap talál­koz­ha­tunk azzal a jelen­ség­gel, hogy fia­ta­lok soka­sá­ga élő erdé­lyi, dél­vi­dé­ki, fel­vi­dé­ki zené­re tán­col és éne­kel. Ezek a jele­ne­tek nem hagyo­mány­őr­ző klu­bok­ban vagy műve­lő­dé­si házak­ban ját­szód­nak, hanem a min­den­na­pi valóságunkban.

A magyar kul­tú­ra él és éltet. Az 1960 – 70-es évek­ben anya­or­szá­gi fia­ta­lok men­tek tán­cot tanul­ni Erdély­be, ma pedig magyar­or­szá­gi tán­co­sok men­nek hatá­ra­in­kon túl­ra „vissza­ta­ní­ta­ni” azo­kat a tán­co­kat, melye­ket ere­de­ti­leg ott jár­tak. Vissza­ta­ní­ta­ni, mert hála Isten­nek, van kinek. A magyar kul­tú­ra él és éltet. Egy gene­rá­ci­ó­val ezelőtt a folk­kul­tú­rát sokan kezd­ték elsa­já­tí­ta­ni, de a most szü­le­tő nem­ze­dé­kek tag­ja­i­nak a magyar tánc, a magyar zene már nem tanult tudás lesz, hanem „anya­nyel­vi szin­ten” fog­ják tán­col­ni a tán­ca­in­kat, éne­kel­ni énekeinket.

A magyar kul­tú­ra folya­ma­to­san jelen van, és helyet köve­tel magá­nak. Raj­tunk múlik, hogy mek­ko­ra teret, mennyi időt és ener­gi­át szen­te­lünk neki. Ha időn­ként el is csen­de­sít­jük, hátat is for­dí­tunk neki, szán­dé­ko­san nem veszünk róla tudo­mást, idő­ről idő­re még­is fel­szín­re tör ben­nünk a saját közös­sé­günk­höz, hagyo­má­nya­ink­hoz való tar­to­zás élmé­nye. Ha egy popu­lá­ris zene­szám­ba népi dal­la­mot csem­pész­nek, ha egy ruha­da­ra­bon, egy ház hom­lok­za­tán népi motí­vu­mot pil­lan­tunk meg, várat­lan meleg­ség önti el a szívünket.

A béke­dik­tá­tum alá­írá­sa után száz évvel a Kár­pát-meden­cé­ben mind­egy­re nyüzs­gőbb és szí­ne­sebb kul­tu­rá­lis fel­len­dü­lés van kibon­ta­ko­zó­ban. Tekint­sünk az elsza­kí­tott ország­ré­sze­ink­re Mar­tos­tól Tus­nád­für­dő­ig, Kis­he­gyes­től Toroc­kó­ig vagy Szi­ne­vér­től Gom­ba­szö­gig. Az itt meg­ren­de­zett kul­tu­rá­lis ren­dez­vé­nyek, sza­bad­egye­te­mek mind arról tesz­nek tanú­bi­zony­sá­got, hogy a magyar kul­tú­ra él, meg­tart és helyet köve­tel magá­nak. Nem­csak a nép­ze­nénk és nép­tán­cunk, hanem a mai popu­lá­ris kul­tú­ra is leté­te­mé­nye­se a Kár­pát-meden­cei magyar meg­ma­ra­dás­nak. Óri­á­si élmény volt 2016-ban, a magyar fut­ball­vá­lo­ga­tott Eb-mene­te­lé­se ide­jén a Szé­kely­kő lábá­nál a szór­vány­ma­gyar­ság­nak szer­ve­zett fesz­ti­vá­lon hal­la­ni, ahogy két kon­cert között több ezer magyar fia­tal együtt dalol­ja az azóta is sok­szor éne­kelt rig­must: „Az éjjel soha nem érhet véget…”

Kul­tú­ránk for­mál min­ket, és mi is for­mál­juk a kul­tú­rán­kat. Minél töb­ben vál­lal­juk magunk­ra a magyar kul­tú­ra ügyét, annál biz­to­sabb meg­ma­ra­dá­sunk saját, tágan vett hazánk­ban. Száz év telt el azóta, hogy külön­bö­ző orszá­gok­ban, de ugyan­azon a nyel­ven ének­lünk, tán­co­lunk. Sokan azt remél­ték, hogy ez nem így lesz, de ami jó hír szá­munk­ra: itt vagyunk, együtt vagyunk, és éltet­jük magun­kat és egy­mást. Egy tel­jes szá­zad bor­zal­mai, kisebb­sé­gi léte vagy akár fél­szá­zad­nyi kom­mu­niz­mus sem tör­het min­ket derék­ba, mert mi, magya­rok tud­juk, hogy hogyan kell túl­él­ni és végül győ­ze­del­mes­ked­ni, erről szól a létünk.

A száz éve tör­tént ország­cson­kí­tás­ra tekint­het­nénk úgy, mint hazánk leg­na­gyobb kudar­cá­ra, de tekint­he­tünk úgy is, mint az elmúlt bő ezer év leg­na­gyobb kihí­vá­sá­ra. A kihí­vás címe akár az is lehet­ne – hogy a nép­sze­rű vetél­ke­dőt idéz­zük: „Maradj talpon!”.

Nos, a magyar nem­zet köszö­ni szé­pen a kihí­vást. Ahogy az elmúlt ezer évben a Kár­pát-meden­cé­ben, úgy ezután is marad­junk egyek a kul­tú­ránk­ban, és akkor meg­ta­lál min­ket az iste­ni áldás! Zeng­jen a magyar dal, hiszen MI MARADUNK!

For­rás: www​.demok​ra​ta​.hu

A szer­ző az Alap­jo­go­kért Köz­pont elemzője.