Mi a tízes?

Ha akad itt­hon egy kis időm, végig­né­ze­ge­tem a tele­ví­zi­ós csa­tor­nák kíná­la­tát. Végig­pör­ge­tem az azna­pi műsort, figye­lem a címe­ket, ha ígé­re­tes, a cse­lek­mény rövid leírá­sát is elol­va­som. Szám­ta­lan régi klasszi­kust és aktu­á­lis ked­ven­cet rög­zí­tet­tem már így, elő­for­dult per­sze, hogy mel­lé­fog­tam, negyed­óra után kide­rült, hogy ez nem az én filmem.

Ha elaka­dok, ha nem derül ki sem­mi az adott darab­ról, de vál­to­zat­la­nul ígé­re­tes, akkor a port​.hu segít a bajbajutottnak.

Ez a nagy­sze­rű oldal min­den fon­to­sat tar­tal­maz. Tény­leg szin­te min­dent. Kül­föl­di tesó­já­hoz, az IMDb.com-hoz (Inter­net Movie Data­ba­se) hason­ló­an fel­so­rol­ja a sze­rep­osz­tást, a készí­tő­ket, és – ami a lényeg – kom­men­tel­ni is lehet. Ami azért hasz­nos, mert aki már lát­ta a fil­met, min­den­fé­le benyo­má­so­kat is meg­oszt a másik­kal. Még arra is gond­ja van a kom­men­te­lők népes sere­gé­nek, hogy SPOILER fel­irat­tal jelez­ze hoz­zá­szó­lá­sá­nak ele­jén, hogy most bizony tar­tal­mat fog elme­sél­ni, aki tehát kíván­csi a film végé­re, ezt a hoz­zá­szó­lást ugor­ja át.

Szu­per talál­mány tehát a port​.hu, és mint emlí­tet­tem, a leg­fon­to­sabb benyo­mást, hogy tehát meg­néz­zek, felvegyek‑e vala­mit vagy se, sok­szor a kom­ment­szek­ció alap­ján dön­töm el. És éppen ebben a tény­ben rej­lik az a körül­mény, ami miatt most kla­vi­a­tú­rát ragadtam.

A port​.hu olva­sói, kom­men­te­lői ugyan­is fel­te­he­tő­en ugyan­olyan átlag­em­be­rek, mint én, ön, mi, vala­mennyi­en. Egy­sze­rű fogyasz­tók, nem film­tör­té­net­ből dok­to­rált szak­em­be­rek, nem ren­de­zők, for­ga­tó­könyv­írók, ope­ra­tő­rök. Íté­le­te­ik csak­is annyi­ban érde­ke­sek és meg­szív­le­len­dők, amennyi­ben egy­be­csen­ge­nek egy­más­sal. Az a film, ame­lyet a port​.hu – mond­juk – száz olva­só­ja 9,6‑ra érté­kel, biz­to­san nem lehet rossz, ha azon­ban 5,9 a pont­szám, ne szá­mít­sunk film­tör­té­ne­ti fordulatra.

Leg­alább­is ezt gon­dol­hat­nánk. Mert a való­ság tel­je­sen más­képp fest.

Meg­fi­gyel­tem ugyan­is, hogy a magas pont­szám alap­ve­tő­en két körül­mény­nek, a fősze­rep­lő sztá­rok jelen­lé­té­nek és a for­du­la­tos, izgal­mas cse­lek­mény­nek szól. Ezek kész­te­tik elis­me­rés­re a port​.hu kom­men­te­lő­i­nek, olva­só­i­nak nagy részét, vagy­is a magyar átlag­né­zőt. Ha Leo­nar­do DiCa­p­rio vagy Johnny Depp fel­buk­kan a vász­non, ha az adott film hoz­za a köte­le­ző, nyolc­van éve műkö­dő kli­sé­ket, vagy pusz­tán annyi­ban tér el azok­tól, hogy az elsa­já­tí­tott film­nyelv alap­ján még értel­mez­ni tud­ják – akkor magas a pont­szám. Van­nak azon­ban cso­dá­la­tos mozik, nem szok­vá­nyos, egye­di látás­mód­dal, kép­vi­lág­gal, dra­ma­tur­gi­á­val. Ezek­ben a főleg euró­pai vagy Euró­pán kívül készült, de nem ame­ri­kai alko­tá­sok­ban a magas költ­ség­ve­tést, a „köte­le­ző” lát­vány­vi­lá­got kre­a­ti­vi­tás­sal pótol­ják. És még­is: azt tapasz­tal­juk, hogy eze­ket a mun­ká­kat (ame­lyek hang­sú­lyo­zot­tan nem „művész­fil­mek”, befo­ga­dá­suk lát­szó­lag ugyan­olyan egy­sze­rű, mint a Man in Blac­ké vagy a Jok­e­ré) még­is ala­po­san lepon­toz­zák a port.hu‑n. A leg­több­ször unal­mas­nak írják le, hang­sú­lyoz­zák, hogy majd­nem elalud­tak raj­ta, hogy mennyi­re nem pör­gött a cse­lek­mény, milyen vacak a képi vilá­ga, rosszak a szí­né­szek, és így tovább.

Való­já­ban arról van szó, hogy azt, ami eltér a hol­ly­woo­di kli­sé­től, már nem értjük.

Biz­to­san van némi iga­za annak, aki sze­rint a fil­mek annyi­ra fel­gyor­sul­tak az elmúlt évti­ze­dek­ben, hogy ha a saját, XXI. szá­za­di tem­pón­kat, az ideg­be­teg vib­rá­lást nem talál­juk ben­nünk, von­ta­tott­nak, ósdi­nak tűn­nek. Csak­hogy a művé­szet befo­ga­dá­sá­hoz nem szük­sé­ges sebes­ség­vál­tó. A barokk zene ma is ugyan­olyan érvé­nyes, mint annak ide­jén. A Pál utcai fiúk vagy az Egri csil­la­gok vál­to­zat­la­nul alkal­mas arra, hogy a gye­re­ket helyes erköl­csi íté­le­tek­re és katar­zis­ra igaz­gas­sa. Az Arany­csa­pat mér­kő­zé­sei las­sú­nak tűn­het­nek, de Pus­kás, Boz­sik, Kocsis mutat­vá­nyai még min­dig élvezetesek.

Való­já­ban arról van szó, hogy vég­le­te­sen elbu­tul­tunk, har­minc év alatt a magyar tár­sa­da­lom nagy része elve­szí­tet­te kap­cso­la­tát a való­ság­gal. Nem a saját éle­té­nek, tapasz­ta­la­ta­i­nak ref­le­xi­ó­it, vagy­is vég­ső soron önma­ga meg­iga­zu­lá­sát kere­si, hanem tar­tal­mat­lan, egy kap­ta­fa mutat­vá­nyok­ra vágyik. A hap­py end vagy éppen az olcsó bor­za­lom meg­szo­kott érzé­sé­vel sze­ret­ne fel­áll­ni karos­szé­ké­ből. Nem őzge­rin­cet, hanem street foo­dot kíván ebé­del­ni, szi­go­rú­an szab­vány sze­rint, azzal a meg­nyug­ta­tó érzés­sel, hogy Alasz­ká­tól Pekin­gig ugyan­azt a vaca­kot tömik maguk­ba a népek, mint ő. A mi embe­rünk már nem érti a fil­me­ket, nem is töp­reng raj­tuk szí­ve­sen, azt sze­ret­né, ha a fil­mek szol­gál­nák őt. A film­tör­té­net nagy­já­ból egé­szé­ben ter­ra incog­ni­ta, Fel­li­ni, Godard, Jan­csó, Huszár­ik, Malick, de akár a könnye­debb mozik is rész­ben vagy tel­je­sen értel­mez­he­tet­le­nek szá­má­ra. Ha fel­fog is vala­mit a vász­non zaj­ló ese­mé­nyek­ből, kép­te­len a külön­fé­le képi és szö­ve­ges meta­fo­rák, az iró­nia, a rej­tett fik­ció meg­ér­té­sé­re, befo­ga­dá­sá­ra. Arról pedig, hogy egy művé­sze­ti alko­tást több­fé­le szin­ten is lehet, sőt, kell értel­mez­ni, még csak nem is hallott.

Viszont hat pon­tot ad a film­tör­té­net klasszi­ku­sa­i­ra, vala­mint a mai kíná­lat leg­ja­vá­ra. Ha pedig indul a sci-fi- vagy a thril­ler­gő­zös, seré­nyen fel­ka­pasz­ko­dik a fűtő mel­lé, és száj­tát­va éli át újra, amit már ezer­szer átélt. Akkor érzi magát biz­ton­ság­ban, ha deká­ra meg­kap­ja, ami­re elő­ze­te­sen vágyott. Az jó nagy tízes nála.

Itt tar­tunk ma.

Szen­te­si Zöl­di László

For­rás: Demokrata