Hírek Vélemények/Publicisztikák Mi a teen­dő, brüssze­li nők?

Mi a teen­dő, brüssze­li nők?

A kér­dés lehet­ne köl­tői, hisz nincs rá tőmon­da­tos válasz, mert nap­ja­ink­ban eltű­nő­ben van­nak a kapasz­ko­dók és az iga­zo­lást jelen­tő nor­ma­tí­vák. Azok­ból a fogal­mak­ból lett hiány, melyek évszá­za­dok alatt még a poli­ti­kát is kezel­ni tud­ták egy­sze­rű téte­le­ik­kel. Mes­ter­sé­ges zűr­za­var­ger­jesz­tés, szö­vet­sé­ge­si hűt­len­ség, írott és írat­lan sza­bá­lyok annu­lá­lá­sa vagy éppen nyílt és per­sze meg­gon­do­lat­lan, poli­ti­kai fenye­ge­tő­zés lett úrrá modern korunk világában.

S ha mind­ez nem len­ne elég, ott van a nő és fér­fi sze­re­pek tel­jes átala­kí­tá­sá­ra tett kísér­let, nem­csak a nemi­ség foga­lom­kö­ré­ben, hanem a min­dig érzé­keny poli­ti­kai ütközetek/háborúk lövész­ár­ka­i­ban. A tör­té­ne­lem során leg­in­kább a fér­fi­ak­nak volt több hatal­muk, maga­sabb pozí­ci­ó­ik a tár­sa­dal­mak­ban. Juli­us Cae­sar­tól Bona­par­te Napó­le­o­non át Win­ston Chur­chil­lig nyo­mon követ­he­tő az akkor ter­mé­sze­tes­nek tűnő ten­den­cia. Vol­tak per­sze ama­zo­nok, har­ci­as király­nők, akik hódí­tó csa­ták­ba küld­ték a had­se­re­ge­i­ket veze­tő fér­fi­a­kat. Lát­hat­tunk női harc­kész­sé­get, önfel­ál­do­zást jó néhány tör­té­nel­mi ese­mény ide­jén. Ahogy ismer­tük a Vas­la­dyt, Mar­ga­ret That­chert, a lon­do­ni Dow­ning Street 10. lakó­ját, Nagy-Bri­tan­nia egy­ko­ri miniszterelnökét.

Miként nehe­zen felejt­he­tő a jelen­leg is hiva­ta­lá­ban lévő kan­cel­lár, Ang­e­la Mer­kel tény­ke­dé­se. Egy idő­ben – talán nem érdem­te­le­nül – Euró­pa veze­tő­je volt egy erős német gaz­da­ság­gal és poli­ti­kai örök­ség­gel a háta mögött. Bár­csak a 2015-ben kiala­kult mig­rá­ci­ós vál­ság­ban ját­szott sze­re­pét tud­nánk feled­ni! Ang­e­la Mer­kel élet­pá­lyá­ját vizs­gál­va egy­ér­tel­mű­en érzé­kel­he­tő, hogy egy rossz dön­tés – mára már mind­egy, hogy tuda­tos vagy meg­gon­do­lat­lan volt – az egész kon­ti­nen­sünk jövő­jét képes alap­ve­tő­en átraj­zol­ni. A hatá­rok meg­nyi­tá­sa, elő­idéz­ve az invá­zi­ót, min­den­kép­pen ilyen elfo­gad­ha­tat­lan lépés volt. Fon­tos tehát elgon­dol­kod­ni azon, hogy bár létez­nek har­ci­as­ság­ra haj­la­mos nők, de alka­tuk­ból adó­dó­an még­is inkább a békés lét­re érzé­ke­nyeb­bek. Mer­kel asszony nem ment­he­tő fel tör­té­nel­mi bűne alól, de lehet, hogy elfo­gad­ha­tat­lan tet­tét nem­csak a hát­tér­erők ösz­tö­kél­ték, hanem a női empá­tia is sze­re­pet ját­szott a határnyitásban.

Mert a nő, az éle­tet adó anya gene­ti­ka­i­lag és iste­ni ado­mány­ként a meg­bé­ké­lés leté­te­mé­nye­se, és kevés­bé a harc, a hábo­rú szim­bó­lu­ma. Azért szü­le­tik keve­sebb lány, mint fiú, mert a fér­fi­ak dol­ga eles­ni a fron­to­kon, vagy­is náluk kell a nagyobb szá­mú után­pót­lás. Leg­alább­is ilyen hagyo­má­nyok által vezé­rel­ve éltek nagy­szü­le­ink, hoz­ták eme elve­ket maguk­kal szü­le­ink, és felej­tet­tük el mi, a mai gene­rá­ció, hogy mind­ezek hiá­nyá­ban egy egé­szen téves utat jelöl­jünk ki gyerekeinknek.

Ami miatt fel­me­rült ben­nem e tézi­sek kusza­sá­ga, az a sok­szor magam­ban fel­tett kér­dés: mi hát a teen­dő? Ami­kor a brüssze­li poli­ti­kai elit sze­rep­já­té­kát vizs­gál­juk, rá kell jön­nünk, hogy nagyon nagy a baj. Első­sor­ban azért, mert a poli­ti­ká­ban részt­ve­vők között mára csak az a különb­ség, ki mennyi­re agresszív. A hagyo­má­nyos nő-fér­fi jel­lem­ző­ket sajá­tos embe­ri „tor­zók” vált­ják fel. Azt még kezel­he­tő­nek éltük meg – ha el is uta­sí­tot­tuk –, hogy az Euró­pai Unió koráb­bi fér­fi veze­tői közül Jean-Cla­ude Jun­c­ker volt bizott­sá­gi elnök, Mar­tin Schulz, az Euró­pai Par­la­ment egy­ko­ri elnö­ke vagy a jelen­té­sek író­ja, Rui Tavar­es – hogy csak hár­mu­kat emel­jük ki – főál­lás­ban sza­pul­ták Magyar­or­szá­got. Sér­te­get­ték és folya­ma­to­san igye­kez­tek meg­aláz­ni hazán­kat olyan mond­va­csi­nált ügyek­kel, melyek más orszá­gok­ban nem kri­ti­zált gyakorlatok.

Tulaj­don­kép­pen nem kimond­va azt vetet­ték a sze­münk­re, hogy ezer éve léte­zünk, sőt a tri­a­no­ni ármányt is képe­sek vol­tunk túl­él­ni. Szó­val évszá­za­don keresz­tül irtot­tak ben­nün­ket a mon­go­lok, a törö­kök, a nya­kun­kon ültek a Habs­bur­gok, meg­száll­tak a néme­tek, elfog­lal­tak az oro­szok, de mind­hi­á­ba. Miu­tán bele­fá­rad­tak és a sza­va­zók segít­sé­gé­vel átad­ták helyü­ket az őket köve­tő poli­ti­ku­sok­nak, a magyar poli­ti­kai veze­tés iránt érzett gyű­lö­le­tü­ket is örö­kí­tet­ték. A döb­be­ne­tes viszont az, hogy az utó­do­kat, a min­ket újfent nehéz hely­zet­be hozó­kat vagy gya­lá­zó­kat úgy hív­ják: Ursu­la von der Leyen, az Euró­pai Bizott­ság elnö­ke, Věra Jou­ro­vá és Katar­ina Bar­ley alel­nö­kök. Sokat­mon­dó ada­lék, hogy két magyar női kép­vi­se­lő is tag­ja a nem­zet­kö­zi magyar­gya­lá­zó kórus­nak Cseh Kata­lin és Donáth Anna sze­mé­lyé­ben. Ma már min­den­na­pos élmény és gya­kor­lat, hogy a kor­mány­el­le­nes haj­tó­va­dá­szat­ban nem lehet meg­kü­lön­böz­tet­ni a hazai uni­ós kép­vi­se­lő­nők és az EU veze­tő­i­nek a véle­mé­nye­it, annyi­ra egy­han­gú, szin­te már gya­nú­san egy­be­cseng a magyar­el­le­nes kánon.

És ekkor meg­bi­csak­lik a toll és a gon­do­lat. Hogy is van ez? Per­sze, hogy vol­tak ama­zo­nok az embe­ri­ség tör­té­nel­mé­ben, de a jel­lem­ző még­is­csak az volt, hogy a nők pró­bál­ták vissza­fog­ni a fér­fi­ak har­ci ked­vét min­den éle­se­dő konf­lik­tus ese­tén. Nem áll­tak az elesett tábor­no­kok helyé­be, hogy újabb csa­tá­ba vezes­sék kato­ná­i­kat, hogy „kard ki kard” csa­ta­ki­ál­tás­sal foly­tas­sák mások elpusztítását.

Vál­toz­nak az idők, mond­hat­nánk kicsit rezig­nál­tan, ha a tét nem len­ne ennél sok­kal kemé­nyebb és elfo­gad­ha­tat­la­nul meg­rá­zóbb. A hely­zet ugyan­is az, hogy Euró­pa csak saját magá­ra szá­mít­hat nehéz hely­ze­té­ben. A musz­lim invá­zió és sze­pa­ra­tiz­mus, a pár­hu­za­mos tár­sa­dal­mak kiala­ku­lá­sa, a sza­po­ro­dó, élet­ve­szé­lyes nagy­vá­ro­si no-go zónák, a kul­tú­rák sza­bá­lyo­zat­lan keve­re­dé­se, a beván­dor­lói hát­tér­rel elkö­ve­tett, min­den­na­pos­sá váló ter­ror­cse­lek­mé­nyek, a rend­őr­gyil­kos­sá­gok (Olasz­or­szág) és pap­gyil­kos­sá­gok (Fran­cia­or­szág), a pakisz­tá­ni­ak által működ­te­tett töme­ges gyer­mek­pros­ti­tú­ció (Észak-Ang­lia), ahogy a nem­zet­ál­la­mok fel­szá­mo­lá­sá­nak vízi­ó­ja tel­jes­ség­gel elfo­gad­ha­tat­la­nul van jelen XXI. szá­za­dunk­ban. Hogy elke­rül­jük a sötét jövőt, vissza kell nyúl­ni őse­ink sta­bil hagyo­má­nya­i­hoz. A hagya­té­kuk között ott talál­juk a nemi meg­fe­le­lés nor­má­it a min­den­na­pi poli­ti­kai játsz­mák­ban is. A nők köz­éle­ti sze­rep­vál­la­lá­sá­nak még Brüsszel­ben is az kell legyen a lénye­ge, hogy a vag­dal­ko­zás helyett a kon­szo­li­dá­ció felé tere­lik a folyamatokat.

Talán egy ilyen jelen­tős for­du­lat ese­tén rit­káb­ban kel­le­ne fel­ten­ni a kér­dést: mi is a teendő?

Föl­di Lász­ló tit­kos­szol­gá­la­ti szakértő

For­rás: Magyar Nemzet