Hírek Vélemények/Publicisztikák Memen­to mori, memen­to vivere

Memen­to mori, memen­to vivere

Nem­rég azon gon­dol­kod­tam, hogy mit jelent a haza. Vala­mi­ért rög­tön a halot­ta­im­ra gon­dol­tam, az őse­im­re. Arra, hogy ők min­dig van­nak. Ha ráülök a sír­juk szé­lé­re, szá­zad­szor elol­va­som a nevü­ket, szü­le­té­sük, halá­luk dátu­mát, és nem­csak meg­em­lé­ke­zem róluk, hanem erőt merí­tek jöven­dő küz­del­me­im­hez is. Idén nem utaz­hat­tam haza halot­tak nap­já­ra, pedig min­den halot­tam ott­hon van, Erdély­ben. Lám, ha lezár­ják a hatá­ro­kat, még a halot­ta­ink­tól is elvá­laszt­hat­nak min­ket, ez is az év kese­rű fel­is­me­ré­sei közé tartozik.

Így hát gyer­tyát gyúj­tot­tam az asz­ta­lo­mon, mécsest helyez­tem az abla­kom­ba. Olcsó pót­lék ez, nem vált­ja ki a halot­tak napi talál­ko­zást, a teme­tő­kert avar­il­la­tát, a gyer­tya­ten­ger fényét, az ősz füst­sza­gú melan­kó­li­á­ját, a rögök hűvös érzé­sét a tenye­rem­ben, a vér­rel szen­telt föl­det, ahol ők nyug­sza­nak. Hisz ott van­nak mind, a nagy­szü­le­im, a déd­szü­le­im, távo­lab­bi fal­vak­ban az ükszü­le­im. Ha volt időm, nekik is vit­tem kri­zan­té­mot, őszi­ró­zsát, fehér gyertyát.

Ebben az évben talán más fény­ben lát­juk a halot­tak nap­ját is. Ket­tős gyász­ke­ret­ben, mert „ember­em­lé­ke­zet” óta nem volt rá pél­da, hogy halál­hí­rek olva­sá­sá­val kezd­jük a napot. A szá­mok ember­te­len, rideg való­sá­ga halál­fé­le­lem­mel, szo­ron­gás­sal és aggo­da­lom­mal tölt el, akkor is, ha erőt szín­lel­ve elfojt­juk eze­ket az érzé­se­ket. Utol­já­ra a közép­ko­ri nagy pes­tis­jár­vány ele­ve­ní­tet­te fel a memen­to mori régi böl­cses­sé­gét, mert akkor a halál fenye­ge­tő­en idő­sze­rű­vé vált, és ez a gon­do­lat a fogyasz­tói tár­sa­da­lom eljö­ve­te­lé­ig velünk is maradt. Az idei év ismét eszünk­be vés­te ezt a szál­ló­igét. Sokan arról beszél­nek, hogy a koro­na­ví­rus-jár­vány is átfor­mál­ja majd a vilá­got, gon­dol­ko­dá­sun­kat, és ezen­túl más­hogy élünk. Csak­hogy ennek sem­mi jelét nem lát­juk: erő­sza­kos tömeg­tün­te­té­sek­től han­go­sak a világ nagy­vá­ro­sai, vér­lá­zí­tó ter­ror­me­rény­le­tek bor­zol­ják az euró­pa­i­ak kedé­lyét és hábo­rúk teté­zik a pan­dé­mi­át, mint­ha mi sem tör­tént volna.

Pedig ilyen idők­ben lehet, hogy újra elő kel­le­ne ven­nünk Sza­bó Lőrinc Kor­tár­sak című ver­sét, és nem árta­na, ha itt­hon és világ­szer­te is fel­idéz­nénk néhány vers­sza­kát: „Még husz év, tiz, talán har­minc, eset­leg ötven; / s tet­szik, nem tet­szik, lát­ni kell: / ellen­sé­günk­kel is közö­sebb sors köt össze, / mint azután majd bár­ki­vel. / Még husz év, tiz, talán har­minc, eset­leg ötven; / – Béke, mért vagy csak a halot­ta­ké a földben!”

Tehát a memen­to mori mel­lett eszünk­be kel­le­ne vés­nünk a memen­to vive­rét is. Gon­dol­nunk kel­le­ne arra, hogyan élünk és milyen minő­sé­gű éle­tet élünk, levet­kőz­zük hagyo­má­nya­ink mara­dé­kát is, vagy még kime­gyünk a teme­tő­be és gyer­tyát gyúj­tunk? Ami­kor azok­kal időz­tem, akik más­szor vol­tak, min­dig azt hit­tem, hogy ilyen­kor szá­mon­kér­nek engem – bal­ga hit ez, talán pogány marad­vány. Sok­szor érez­tem, hogy köve­tik az éle­te­met, figyel­nek, én pedig ezen a napon szá­mot adok nekik a dol­ga­im­ról, mert a halot­tak nap­ja egy nagy talál­ko­zás lehe­tő­sé­ge, hisz éle­tünk, sor­sunk rej­tett alkat­ré­szei ők. Tudom, van, aki­nek ez pusz­tán for­ma­ság, tár­sa­dal­mi beideg­ző­dés, amit le kell tud­ni, és akkor nem fur­dal a lel­ki­is­me­ret. Kör­be­áll­juk a sírt, fel­idé­zünk pár emlé­ket, elhe­lyez­zük a virá­go­kat, fejet haj­tunk, és siet­ve isz­ko­lunk vissza a kocsi­ba, hogy lehe­tő­leg minél keve­sebb rokon­nal, isme­rős­sel találkozzunk.

Pedig örül­nünk kel­le­ne, hogy még van­nak ilyen kapasz­ko­dó­ink, hogy van­nak ilyen időt­len kapasz­ko­dó­ink, hisz ahogy Kányá­di Sán­dor írta Halot­tak nap­ja Bécs­ben című versében: 

„Mert a leg­ár­vább aki­nek még halot­tai sin­cse­nek / bora ecet könnye tor­ma / gyer­tyá­já­nak is csak kor­ma / áll­do­gál­hat egy­ma­gá­ban / kezé­ben egy szál virág­gal / Mert a leg­ár­vább aki­nek / még halot­tai sincsenek”.

For­rás: Magyar Nemzet