Hírek Vélemények/Publicisztikák Memento mori, memento vivere

Memento mori, memento vivere

Nemrég azon gondolkodtam, hogy mit jelent a haza. Valamiért rögtön a halottaimra gondoltam, az őseimre. Arra, hogy ők mindig vannak. Ha ráülök a sírjuk szélére, századszor elolvasom a nevüket, születésük, haláluk dátumát, és nemcsak megemlékezem róluk, hanem erőt merítek jövendő küzdelmeimhez is. Idén nem utazhattam haza halottak napjára, pedig minden halottam otthon van, Erdélyben. Lám, ha lezárják a határokat, még a halottainktól is elválaszthatnak minket, ez is az év keserű felismerései közé tartozik.

Így hát gyertyát gyújtottam az asztalomon, mécsest helyeztem az ablakomba. Olcsó pótlék ez, nem váltja ki a halottak napi találkozást, a temetőkert avarillatát, a gyertyatenger fényét, az ősz füstszagú melankóliáját, a rögök hűvös érzését a tenyeremben, a vérrel szentelt földet, ahol ők nyugszanak. Hisz ott vannak mind, a nagyszüleim, a dédszüleim, távolabbi falvakban az ükszüleim. Ha volt időm, nekik is vittem krizantémot, őszirózsát, fehér gyertyát.

Ebben az évben talán más fényben látjuk a halottak napját is. Kettős gyászkeretben, mert „emberemlékezet” óta nem volt rá példa, hogy halálhírek olvasásával kezdjük a napot. A számok embertelen, rideg valósága halálfélelemmel, szorongással és aggodalommal tölt el, akkor is, ha erőt színlelve elfojtjuk ezeket az érzéseket. Utoljára a középkori nagy pestisjárvány elevenítette fel a memento mori régi bölcsességét, mert akkor a halál fenyegetően időszerűvé vált, és ez a gondolat a fogyasztói társadalom eljöveteléig velünk is maradt. Az idei év ismét eszünkbe véste ezt a szállóigét. Sokan arról beszélnek, hogy a koronavírus-járvány is átformálja majd a világot, gondolkodásunkat, és ezentúl máshogy élünk. Csakhogy ennek semmi jelét nem látjuk: erőszakos tömegtüntetésektől hangosak a világ nagyvárosai, vérlázító terrormerényletek borzolják az európaiak kedélyét és háborúk tetézik a pandémiát, mintha mi sem történt volna.

Pedig ilyen időkben lehet, hogy újra elő kellene vennünk Szabó Lőrinc Kortársak című versét, és nem ártana, ha itthon és világszerte is felidéznénk néhány versszakát: „Még husz év, tiz, talán harminc, esetleg ötven; / s tetszik, nem tetszik, látni kell: / ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel. / Még husz év, tiz, talán harminc, esetleg ötven; / – Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!”

Tehát a memento mori mellett eszünkbe kellene vésnünk a memento viverét is. Gondolnunk kellene arra, hogyan élünk és milyen minőségű életet élünk, levetkőzzük hagyományaink maradékát is, vagy még kimegyünk a temetőbe és gyertyát gyújtunk? Amikor azokkal időztem, akik másszor voltak, mindig azt hittem, hogy ilyenkor számonkérnek engem – balga hit ez, talán pogány maradvány. Sokszor éreztem, hogy követik az életemet, figyelnek, én pedig ezen a napon számot adok nekik a dolgaimról, mert a halottak napja egy nagy találkozás lehetősége, hisz életünk, sorsunk rejtett alkatrészei ők. Tudom, van, akinek ez pusztán formaság, társadalmi beidegződés, amit le kell tudni, és akkor nem furdal a lelkiismeret. Körbeálljuk a sírt, felidézünk pár emléket, elhelyezzük a virágokat, fejet hajtunk, és sietve iszkolunk vissza a kocsiba, hogy lehetőleg minél kevesebb rokonnal, ismerőssel találkozzunk.

Pedig örülnünk kellene, hogy még vannak ilyen kapaszkodóink, hogy vannak ilyen időtlen kapaszkodóink, hisz ahogy Kányádi Sándor írta Halottak napja Bécsben című versében:

„Mert a legárvább akinek még halottai sincsenek / bora ecet könnye torma / gyertyájának is csak korma / álldogálhat egymagában / kezében egy szál virággal / Mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek”.

Forrás: Magyar Nemzet