Mél­tó emlék könnyűzenénknek

A magyar kul­tú­ra nap­ján a Magyar Zene Házá­ban, meg­nyi­tá­sá­nak első évfor­du­ló­ján tár­ta ki kapu­ját a Nekünk írták a dalt! – A magyar popu­lá­ris zene hős­ko­ra és tár­sa­dal­mi hatá­sai 1957-től a rend­szer­vál­to­zá­sig című kiál­lí­tás, ame­lyen a szak­mai kurá­tor, Jávorsz­ky Béla Szi­lárd kala­u­zolt végig.

Nem pusz­ta kiál­lí­tás a Nekünk írták a dalt!, hanem való­sá­gos kor­rajz, tud­ni­il­lik az egyes terek a tár­gyalt idő­szak vilá­gát idé­zik meg. A bejá­rat­nál rög­vest lát­vá­nyos ins­tal­lá­ció fogad, ahogy a bádog vörös­csil­lag kien­ge­di a fáradt gőzt. Innen, akár a szo­ci­a­lis­ta szel­lem vas­út­já­nak alag­út­ján keresz­tül, egy tér­re jutunk, egye­ne­sen az ötve­nes évekbe.

A fal rése­in kiles­he­tünk a vas­füg­gö­nyön túl­ra, mi zaj­lott ott: amíg nálunk Molo­tov-kok­télt dobál­tak a meg­szál­ló szov­jet tan­kok­ra, Ame­ri­ká­ban dübör­gött a rock and roll forradalma.

Az Erzsi­ke presszó­ból halk zene szü­rem­lik ki, szem­ben, a Kera­vill kira­ka­tá­ban Raké­ta por­szí­vó, NDK‑s haj­szá­rí­tó. A kanyar­ban pad hív pihen­ni, aki ráül, kora­be­li indu­ló­kat hall­hat, az utca végén való­di utca hatal­mas kora­be­li fotó­ja mutat­ja a szür­ke múltat.

Átlép­ve a három T kapu­ján, az elő­adók csar­no­ka vár. Kör­be két­száz­öt­ven művész élet­nagy­sá­gú fény­ké­pe hét cso­port­ban, fel­vo­nul­tat­va a tánc­dal, a pop, a rock, a dzsessz­rock, a folk, az új hul­lám, a punk híres­sé­ge­it. Oda­fent­ről a kor­sza­kos slá­ge­rek címei füg­ge­nek alá. A har­minc­ki­lenc dalt a ren­del­ke­zés­re álló ter­mi­ná­lo­kon meg­hall­gat­hat­juk. A válo­ga­tás szub­jek­tív, a nép­sze­rű­sé­gük, illet­ve a pop- és rock­tör­té­net­re gya­ko­rolt hatá­suk alap­ján válasz­tot­ták ki ezeket.

A foly­ta­tás­ban átpil­lant­ha­tunk a ber­li­ni fal repe­dé­se­in a sza­bad világ­ba, ahol a Beat­les éppen fel­for­gat­ja a könnyű­ze­nei szín­te­ret. Meg­for­dul­va a klu­bok ter­mé­ben talál­juk magun­kat. Még­hoz­zá egy olyan klub­ban, amely­nek való­di szín­pa­dán vir­tu­á­li­san fel­lép az Illés, az Omega és az LGT, jeles buli­ja­ik­ból vil­lant­va emlé­ke­ze­tes pil­la­na­to­kat. S amíg néz­zük a legen­dá­kat, a pult­nál Bam­bi is kap­ha­tó. De tény­leg. Az egy­ko­ron kát­rány­ból készí­tett (ami per­sze váro­si legen­da csu­pán) szén­sa­vas üdí­tő elfo­gyasz­tá­sát köve­tő­en átfá­ra­dunk a médi­u­mok terébe.

Itt a főfa­lat két­száz kor­sza­kos lemez borí­tó­ja tar­kít­ja. Köz­tük az a bizo­nyos Mar­tiny Együt­tes korong, a Rock ­Around the Clock fel­dol­go­zás­sal, ami­nek 1957-es meg­je­le­né­se a kiál­lí­tás indí­tó ­dátu­má­ul szol­gált. Régi tévé­ken Kovács Kati a Tánc­dal­fesz­ti­vál­ról, B. Tóth Lász­ló az Egy­mil­lió fon­tos hang­jegy­ről, Jávorsz­ky Béla Szi­lárd a Pul­zus­ról, Juhász Előd pedig a Zene­bu­tik­ról érte­ke­zik. A tér köze­pén a laki­he­gyi adó­to­rony (nem is olyan) kicsi­ben. A médi­u­mok­ból egy­kor egy-egy volt csu­pán, mert ha már léte­ző (sze­ren­csé­re csak léte­zett) szo­ci­a­liz­mus, a poli­ti­ka min­den­re rátet­te man­csát, ezért aztán álla­mi irá­nyí­tás alatt műkö­dött az egyet­len lemez­gyár, az egyet­len kon­cert­szer­ve­ző iro­da, az egyet­len rádió, az egyet­len tele­ví­zió, az egyet­len kül­föl­di tur­né­kat szer­ve­ző cég. Aki­nek ked­ve kere­ke­dik, való­di flip­per­gé­pen játsz­va követ­he­ti, milyen kanyar­gós úton jutott ki Nyu­gat­ra az Illés, az Omega, az LGT.

Hová más­ho­vá keve­red­het­nénk e tér­ből, mint a cen­zor­szo­bá­ba? Amo­lyan val­la­tó­he­lyi­ség­be, ahol szem­ben velünk egy vetí­tett tar­tó­tiszt sze­ge­zi nekünk keresztkérdéseit.

A szűk, sötét szo­bá­ból kilép­ve újfent kiles­he­tünk a ber­li­ni fal rése­in át a nagy­vi­lág­ba, ahol meg­ölik Ken­ne­dy elnö­köt, lemond Nixon, az ango­lok pedig vissza­szer­zik a Falkland-szigeteket.

Tovább sétál­va meg­néz­het­jük a betil­tott lemez­bo­rí­tó­kat és azt, milyen­né ter­vez­ték át azo­kat a hata­lom kény­sze­rí­té­sé­re. Egy tele­ví­zi­ón az 1967-es pol-beat fesz­ti­vál képei villognak.

Távo­labb ott egy iga­zi Bar­kas. A tur­né­busz. Fél­be­vág­va, hogy bepré­se­lőd­ve a szűk hely­re meg­néz­hes­sük, hall­gat­has­suk Török Ádám, Fren­re­isz Károly, Deák Bill Gyu­la szto­ri­ja­it. A fő falon a magyar rock­tör­té­net olyan híres hang­sze­rei, mint pél­dá­ul a P. Mobil Magyar­or­szág ala­kú gitárja.

De szin­tén hang­sze­rek hívo­gat­nak a kora­be­li pró­ba­te­rem­ben. Oly­annyi­ra való­di­ak, hogy Var­ga Mik­lós, Solt­ész Rezső és Szi­ge­ti Ferenc, egy hir­te­len ötlet­től vezé­rel­ve, elját­szot­ta a Cor­vi­na Egy viha­ros éjsza­kán című slá­ge­rét, majd az Euró­pát, s nem lévén dobos, Csa­tá­ri Ben­ce tör­té­nész, rock­tör­té­nész, állan­dó szer­zőnk sie­tett a rög­tön­zött zene­kar segítségére.

A nyolc­va­nas éve­ket egy tipi­kus szo­ci­a­lis­ta lakás idé­zi. Olyan, ame­lyik­ben annyi sok bulin szólt a rock, pon­to­sab­ban a Bizott­ság, a VHK, az Euró­pa ­Kiadó, a Kont­roll Cso­port – s szól most is videófelvételekről.

A házi­bu­li után irány a rajon­gói tér­be, aho­vá a Hajó­gyá­ri szi­get K‑hídjának modell­jén gya­lo­gol­ha­tunk min­den­fé­le dedi­kált relik­vi­ák között, hogy végül egy aján­dék­bolt­ban költ­hes­sük pén­zün­ket pop- és rock­tör­té­ne­ti emlékekre.

For­rás: magyar​nem​zet​.hu