Hírek Morzsák Méhek a 22-es csapdájában

Méhek a 22-es csapdájában

„A társadalom nehezen fogja elismerni, hogy a méhészkedés eredménye nem a kézzel fogható méhészeti termék lesz a jövőben, hanem magának a méheknek az életben tartása. Az ember által megváltoztatott környezetben az ember segítsége nélkül már nem lesznek képesek életben maradni a méhcsaládok” – nyilatkozta lapunknak Horváth János méhész szakmérnök, a Magyar Méhtenyésztők Országos Egyesületének elnöke. 

– Beszéltünk azokról a környezeti ártalmakról, melyeket a nagyüzemi mezőgazdaság idézett elő. Milyen egyéb kihívások érik a méheket?

– Hazánkban 1978-ban jelent meg a varroa atka, mely a globalizációnak köszönhetően került át az indai méhről a mi méheinkre. Ez az élősködő ma a méhállományunk legfőbb ellensége: ha védekezünk ellene, akkor elpusztulnak a méhcsaládjaink. A varroa atka ellen hatékonyan vegyszerekkel, valamint körülményesebb felhasználású szerves savakkal és kevésbé hatékony illóolajokkal lehetséges.

A globális kereskedelem hatására méheink két további veszedelmes ellensége is megjelent Európában – az egyik az afrikai származású kis kaptárbogár, a másik az ázsiai lódarázs. Mindkét faj képes a méhpopulációnk teljes elpusztítására.

Mindezek ismeretében nem jósolhatok fényes jövőt magunknak. A folyamatosan romló környezeti – és közgazdasági – feltételekkel küzdünk nemcsak idehaza, de mindenütt a világban. A méhcsaládokat egyre nehezebb jó erőben tartani, termelésre alkalmassá fejleszteni. Több európai országban nincs is hazai mézpiac, mert nincs kereskedelmi forgalomba kerülő nagy tételű méz. A hobbiméhészeknek a családja és a baráti köre fogyasztja el a termékeket, a profik pedig saját kiszerelésben adják el közvetlenül a fogyasztóknak.

Jelenleg az EU csak a felét termeli meg saját mézfogyasztásának.

Idehaza a társadalom egy része átérzi a gondjainkat, szóban támogat is minket, de a kényelemszeretet még mindig fontosabb – nem igazán szeret senki áldozatot hozni, lemondani valamiről. Jó példa erre a szúnyogirtás, melynek a terjedőben lévő új szúnyogfajok által terjesztett élősködők miatt közegészségügyi jelentősége van. Szóban védjük a méheket (a beporzókat), de nem viseljük el a szúnyogokat, és a társadalom nyomására szúnyogirtást végzünk. Melyik ujjunkba harapjunk, hol fáj kevésbé?

Ilyen az egészséges élelmiszerek, köztük a méz kérdése is. Szóban fontos, igényli mindenki, de vagy nem hajlandó, vagy nem tud annyit fizetni érte, hogy a termelőnek érdemes legyen dolgozni, hogy abból tisztességesen megéljen. Amikor a mi termékünket megversenyeztetik más földrészek termékeivel, akkor mindig lesz, aki az olcsóbbat fogja venni, bárhonnan való is az.

Nemcsak mi járunk ebben a cipőben, ugyanezekkel a gondokkal küzdenek a zöldség- és a gyümölcstermelők is.

Aki benne van, kiöregszik, az utódok pedig nem kívánják folytatni azt a küzdelmet, melybe szüleik belerokkantak, belekeseredtek.

A fogyasztó közben háborog, mert a médiából folyik, hogy milyen drága a gyümölcs. Felborultak az ár-érték arányok. Egy kiló méz üvegben annyiba kerül, mint négy darab sárgadinnye. Ugyanennyi pénzért lehet vásárolni két doboz cigarettát vagy fél liter kommersz tömény szeszt. Felmerül a kérdés: kinek mennyi a fogyasztása, ki eszik meg két nap alatt egy kiló mézet vagy négy dinnyét? A másik kettő gyakran elfogy ugyanennyi idő alatt.

– Milyen lehetőségeik vannak a méhészeknek az érdekérvényesítésre? Mennyire veszik a politikusok félvállról a fenyegető problémákat?

– Úgy érzem, a méhész szakma apró lépésekkel halad előre, és nem vagyunk partiképesek a nagy gazdasági erejű ágazatokkal, vagy a multinacionális cégekkel szemben. Ennek csak részben oka, hogy a szakmai sajátosságaink miatt szétaprózottak vagyunk. Hiába van országos szintű szervezettségünk, nincs a gazdasági érdekei miatt értünk fellépő nemzetközi, hatékonyan lobbizó nagyvállalat.

Sok politikus érzi, hogy fontos az ágazatunk, mert az egész élelmiszertermelés alapját képezzük, s nélkülünk felborulna a rendszer.

Szót is emelnek értünk, mint ahogy az előző Európa Parlamenti ciklusban is megtörtént. De még nem borul semmi, és ezért a fontos döntéseket az arra jogosultak nem a mi és mindannyiunk jövője érdekében hozzák meg. Például ha kiragadjuk csak a vetőmag termelést mint ágazatot, és megvizsgáljuk annak elismertségét, gazdasági súlyát és érdekérvényesítési képességét pedig összehasonlítjuk a méhészetével, nem a méhek érdekei lesznek a nyerők, holott a vetőmagtermesztésnek is a megporzás biztosítja a sikerességét.

Érezzük, hogy a politika, a kormányzat nem akar magunkra hagyni minket, fontosnak ítéli és figyelemmel kíséri sorsunkat. Nagy István miniszter úr is közölünk való, gyakorló méhész, érzi a gondjainkat.

A részben az EU által finanszírozott Magyar Méhészeti Nemzeti Program és az agrár kormányzat intézkedései mind-mind hatékony segítségek, kellenek a túléléshez, de ha nem történik teljes mértékű társadalmi és gazdasági paradigmaváltás, akkor ezek a segítségek valójában csak az agóniánkat hosszabbítják meg. Tovább tart az út, amin eljutunk majd a korábban már említett nyugat-európai országok méhészeti ágazatainak szintjére. Ha így folytatódik, akkor azt kell kijelentenünk, hogy a méhész nem fog megélni a hagyományos termékeiből, főként a mézből. A társadalom viszont nehezen fogja elismerni, hogy 

a méhészkedés eredménye nem a kézzel fogható méhészeti termék lesz a jövőben, hanem magának a méheknek az életben tartása. Az ember által megváltoztatott környezetben az ember segítsége nélkül már nem lesznek képesek életben maradni a méhcsaládok.

– Van-e segítség szabályozási szinten?

– Vannak olyan intézkedések, melyek kedvezőek vagy részben pozitívak. Említhetem a zöldítést is, mely a nyár végén a méhek számára hasznos, virágzó hajdina vagy olajretek táblákat jelent. Ezekhez a vetőmagot is meg kell termelni, az is méhlegelő. De az már gond, ha a földeken még novemberben is nyílnak a virágok, mert a méheket kicsalja, a fiasítást fenntartja, a kései hordásból az élelem híg marad, mely a lépekben megerjedhet, és a méheknek így már káros. A szabályozásban rendelkezni kellene arról, hogy ezeket novemberre le kell zúzni.

A kormányzati intézkedések hatnak az állattartás súlyának visszaállítására. A szarvasmarha takarmányellátása, a szálastakarmány-termelés, a rétgazdálkodás méhlegelőt teremt. Volna még lehetőség bőven, például az egy növénnyel elvethető táblaméret legnagyobb méretének meghatározása stb.

A most indult faültetési programban is vannak jó gondolatok, mert helyes fafaj választással évtizedekre kiható javulás idézhető elő, hiszen a fák hosszú életűek. Mézelő és virágport adó fákat ültetve a települések utcáin, üzemek nem kihasznált területein, a sok kicsi sokra megy elv alapján egyszer csak számítani fog a sok elültetett facsemete. Idézze fel mindenki magában a temetők vagy a parkok nagy hársfáit – micsoda nagy zsongás van rajtuk a virágzás idején! Bizony azokat is valaki kis facsemeteként ültette el egykor. Az erdőtelepítési pályázati felhívás is tartalmaz olyan kiegészítő támogatást, amely ritka őshonos elegyfafajok felhasználására ad jelentős többlettámogatást.

Ezen fafajok között pedig számos, méhek által kedvelt faj is van, elsősorban a hársakat, juharokat említeném, de fontosak a vadgyümölcsök is.

Ezzel kapcsolatban nagyon örültem, hogy az 1995-ben megvédett méhlegelő-javítással foglalkozó diplomadolgozatomat az Agrárminisztérium bekérte, majd felhasználta a döntéshozatala során.

– Mit tehet ebben az ügyben egy városi ember?

– Először is legyen tudatos fogyasztó! Ne csak akkor fogyasszon mézet, ha beteg, hanem tegye a mindennapjai részévé. Igya a teáját, kávéját a termelőtől közvetlenül vásárolt mézzel – minden alkalommal.

Ezzel támogatja a méhészt, s ezáltal a méheket is.

Másodszor: ne rettegjen minden rovartól, tegyen különbséget közöttük, ismerje meg, figyelje az élő környezetét! Mindig belebotlok abba a furcsa kettősségbe, hogy én erdőmérnökként kedvelem az irodalmat, a történelmet. Műszaki problémákat kell megoldanom, számítógépen vásárlok és fizetek. Egy magyartanár, egy történész, egy gépész, közgazdász vagy egy programozó általában nem tudja, hogy mire lép rá a fűben, mit lát elrepülni maga mellett vagy egyáltalán azt, hogy mit eszik meg. Sajnos a mesterséges környezetben élő, természettől elszakadt embernek többnyire igénye sincs rá, hogy ezekkel tisztában legyen.

Ha mégis, akkor létesíthet ún. darázs garázst vagy méhhotelt, melyekre jó példákat lehet látni az interneten.

A nádszálakból és kifurkált, korhadtabb fadarabokból álló építmény nemcsak a kert dísze lehet, hanem egy emeletes ház erkélyén is elfér. Tavasszal megfigyelve a szorgos faliméhek röpködését, nyáron hallva a fadongó mély zúgását, kicsit ki lehet szakadni a mindennapok rabságából, és alkalom nyílik arra, hogy a valóban fontos dolgokra is gondoljunk.

Ma már nemcsak a városokban, de a falvakban sem művelik gyakran a konyhakerteket, inkább parkosítanak. Bár a ritkábban nyírt zöld közterületek messziről csúnyábbak, de közelebb hajolva sok érdekeset rejtenek! A fűnyírások ritkításával lehetőséget kaphatnak a növények a virágaik kibontására, láthatjuk a vidám sárga pitypangot, a gyerekek fújhatják a bóbitát. A repkények, ínfüvek és gyíkfüvek, zsályák, boglárkák és a sok vadvirág, melyek belakják az ilyen nyírt gyepeket, szintén megérdemlik az esélyt. A parkosított kertekben sok, a méhek számára hasznos növényt lehet ültetni. Nagyon szép levendulákat láttam balatoni nyaralók udvaraiban, körforgalmak közepén, közterületeken. Késő estig úgy hullámoztak a poszméhektől, mintha a szél lengette volna a virágokat, pedig csak a dongók lökdösték őket gyűjtés közben.

Ezek mind-mind apró, de a legtöbb ember előtt nyitva álló lehetőségek, melyekhez csak jó szándék kell – azon pedig Isten áldása van.

Forrás: vasarnap.hu