Hírek Vélemények/Publicisztikák Megint jön­nek, gyújtogatnak

Megint jön­nek, gyújtogatnak

A fran­cia rend­őr­ség leg­alább­is szán­dé­kos gyúj­to­ga­tást sejt a nantes‑i szé­kes­egy­ház­ban kelet­ke­zett tűz hát­te­ré­ben, s ezzel az indok­kal ren­del­te el a nyo­mo­zást. Mind­egy is

A 16. szá­zad­ban épült góti­kus temp­lom­ban szá­mos érték, műal­ko­tás meg­sem­mi­sült. Mind­egy ez is. Euró­pa urai nyil­ván azon­nal saj­nál­ko­zá­su­kat feje­zik ki, vagy már meg is tet­ték, az embe­rek mécsest gyúj­ta­nak, mint­ha az segí­te­ne a tüzet meg­fé­kez­ni, egye­sek pedig ado­má­nyo­kat kez­de­nek gyűj­te­ni a hely­re­ál­lí­tás­hoz. Per­sze Euró­pa szá­mos orszá­ga fel­ajánl­ja majd segít­sé­gét pénz­ben vagy szak­ér­te­lem­ben a hely­re­ho­za­tal­hoz, bizo­nyí­tan­dó, hogy ők szo­li­dá­ri­sak, mert ez így poli­ti­ka­i­lag kor­rekt. Mind­egy is. Miért mon­dom ezt? Nos, azért, mert kon­ti­nen­sünk veze­tői – ha nem emlé­kez­ne a ked­ves olva­só, fel­idé­zem – szá­mos alka­lom­mal kije­len­tet­ték, a ter­ro­riz­mus­sal meg kell tanul­nunk együtt élni. Azt ugyan nem mond­ták meg, hogyan lehet ezt meg­ta­nul­ni, de nem ez az első eset, ami­kor kije­len­té­se­i­ket nem­igen lehet értel­mez­ni. El kell tehát fogad­nunk, hogy az euró­pai temp­lo­mok hir­te­len rend­kí­vül gyú­lé­konnyá vál­tak, és minél híre­seb­bek, annál gyúlékonyabbak.

Ami a gyúj­to­ga­tó­kat, ron­gá­ló­kat ille­ti, ezek­ben az ese­tek­ben még azt se mond­hat­juk, hogy új műsor­hoz új fér­fi kell, mert ezek ugyan­azok. Elő­re meg­fon­tolt, ilyen-olyan szán­dék­kal ültet­ték belé­jük a gyű­lö­le­tet min­den ellen, ami szép, nemes, ami érték, és ami – pél­dá­ul tör­té­nel­münk, hitünk, kul­tú­ránk és a mind­ezt lét­re­ho­zó szá­mos kivá­ló ember – fon­tos nekünk. Mind­egy, hogy messzi­ről jött, vagy itt szü­le­tett Euró­pá­ban, mind­egy szin­te, hogy milyen gyű­lö­let vezér­li, a lényeg, hogy rom­bol­jon, hiszen azt hiszi, a rom­bo­lás hős­tett. Egyik azért, mert a val­lá­sa ezt dik­tál­ja neki, másik meg azért, mert belé oltot­ták a tudatlanságot.

Ezek az agy­mo­sot­tak egy­elő­re ural­ják az éle­tün­ket, de hogy is ne ural­nák, ami­kor ország- és kon­ti­nens­ve­ze­tők­től azt hall­ják, hogy az erő­szak­kal együtt kell élnünk, vala­mint tisz­tel­nünk kell akár a bűnö­ző­ket is, kivált, ha feke­ték. Ráadá­sul még olyan mar­ha­sá­go­kat is el kell visel­nünk nekünk, fehér, euró­pai, hete­ro­sze­xu­á­lis kép­ződ­mé­nyek­nek, mint amit nem­ré­gi­ben kür­töl­tek világ­gá a más­sá­got rajong­va tisz­te­lők, misze­rint a klasszi­kus zene rasszis­ta, mert főképp öreg, fehér, euró­pai fér­fi­ak a művek szerzői.

Néhány újság a napok­ban olyan cím­mel jelen­te­tett meg cik­ket, hogy Elesett a Hagia Sophia. Kons­tan­ti­ná­poly gyö­nyö­rű szé­kes­egy­há­za ugyan­is mecset­té vál­to­zik Erdoğan török elnök dön­té­se nyo­mán. A keresz­tény világ heve­sen til­ta­ko­zott. Tud­va azt, hogy ere­de­ti funk­ci­ó­ja már régen meg­szűnt a haj­da­ni bizán­ci orto­dox bazi­li­ká­nak, hiszen már régen múze­um­ként műkö­dött, úgy gon­do­lom, nem fel­tét­le­nül helyes a szó, hogy „elesett”. Saj­nos ugyan­is Euró­pa esett el. Euró­pa temp­lo­mai meg talán az egész kon­ti­nens, ami lénye­gét ille­ti. Török­or­szág tud­ni­il­lik musz­lim ország, és bár nem szép dolog a világ til­ta­ko­zá­sát figyel­men kívül hagy­ni, de joga van a terü­le­tén lévő objek­tu­mok sor­sá­ról dönteni.

Euró­pa viszont kul­tú­rá­ját ille­tő­en súlyos vál­ság­ban van. Saját por­tánk előtt kel­le­ne hát söpör­ni. De mit is lehet mon­da­ni arról a közös­ség­ről, amely évek óta bezárt temp­lo­mok mel­lett halad el, ahol a klasszi­kus zenét rasszis­tá­nak lehet nevez­ni, ahol keresz­tény tar­tal­mat hor­do­zó szob­ro­kat rom­bol­nak le, ahol Euró­pa kul­tu­rá­lis és poli­ti­kai éle­té­nek élő és holt, de min­den­kép­pen tisz­te­le­tet, meg­be­csü­lést érdem­lő embe­re­it követ­kez­mé­nyek nél­kül lehet gya­láz­ni és hazug­sá­go­kat ter­jesz­te­ni róluk, ahol a tör­té­ne­lem ténye­it és az orszá­gok tra­dí­ci­ó­it is elta­gad­ják, elfer­dí­tik és emlé­ke­ze­tünk­ből kitö­röl­ni akar­ják a más­sá­got osto­ba rajon­gás­sal tisz­te­lő, a ter­ro­riz­mus elfo­ga­dá­sát ránk eről­tet­ni óhaj­tó véleményvezérek.

Akik sze­rint a Notre Dame‑i tűz­vész a vélet­len műve, s lehet, a nantes‑i szé­kes­egy­há­zé is azzá válik. Vélet­len­né. Miként Euró­pa és kul­tú­rá­ja fel­szá­mo­lá­sá­nak kísér­le­te. Véletlen.

Épül tehát, min­den nap­pal egy­re sebe­seb­ben, a szép új világ, egye­sek­nek (ez egy abszo­lút kisebb­ség) para­di­cso­mi álla­po­to­kat kínál­va. Pár éve tet­tem el azt az újság­cik­ket (akko­ri­ban az alább követ­ke­ző ada­tot min­den napi­lap közöl­te), amely­ben azt olvas­hat­tuk, Magyar­or­szág­ról az utób­bi húsz-huszon­öt esz­ten­dő­ben 242 mil­li­árd dol­lár­nyi magán­tő­két mene­kí­tet­tek ki a világ külön­bö­ző adó­pa­ra­di­cso­ma­i­ba. Ez az összeg akkor állí­tó­lag tel­jes állam­adós­sá­gunk két és fél­sze­re­se volt. Per­sze nem csu­pán a mi orszá­gunk gaz­dag embe­rei élnek off­shore-trük­kel, hanem sok más ország mil­li­ár­do­sai is. Az idé­zett idő­szak­ban mi meg­le­he­tő­sen elő­ke­lő, állí­tó­lag a tizen­ket­te­dik helyen áll­tunk az adó­pa­ra­di­cso­mok­ba kime­ne­kí­tett vagyon nagy­sá­gát illetően.

Az igaz­sá­gos adó­zá­sért küz­dő, veze­tő köz­gaz­dá­szok­ból és bank­szak­em­be­rek­ből álló Tax Jus­ti­ce Net­work civil szer­ve­zet azt állí­tot­ta, hogy 2010 végén leg­alább 21 ezer mil­li­árd dol­lár érté­kű magán­va­gyon rej­tő­zött off­shore-szám­lá­kon. Ez az összeg állí­tó­lag csak a pénz­esz­kö­zö­ket vet­te szám­ba, s nem tar­tal­maz­ta az off­shore-ingat­la­no­kat, jach­to­kat és az adó­pa­ra­di­cso­mok­ba bejegy­zett cégek egyéb tulaj­do­na­it, tár­gya­it. Ez a döb­be­ne­tes pénz­összeg meg­egye­zett az Egye­sült Álla­mok és Japán együt­tes éves nem­ze­ti össztermékével.

Alig­ha hin­ném, hogy az utób­bi tíz évben vál­to­zott vol­na a hely­zet. Már­mint a becsü­le­te­sebb irány­ba. Mind­egy is. Hiszen nyil­ván­va­ló, hogy ezzel a jelen­ség­gel is együtt kell élnünk. Mint a ter­ro­riz­mus­sal és a temp­lo­mi tűz­vé­szek­kel. No meg bizo­nyos para­di­cso­mi állapotokkal.

For­rás: Magyar Hír­lap / Kon­dor Katalin